A bemutató megvolt tegnap, úgyhogy egy picit megkéstünk Kovács Natália főpróbanapi írásával, de biztos, hogy még így is érdekesnek találjátok.
Amikor ezeket a sorokat írom, Nemes Takách Kata a játéktér kellős közepén, a földön ücsörög, és ollóval a kezében igazgatja a háromszög formájú díszletelem oldalán lelógó rojtokat. Feltérdel, arrébb guggol, rendezget... közben a világítóknak fejtegeti, hogyan kell majd működnie a képregénynek. Ezalatt Csizmadia Tibor és Meczner János a nézőtéren ülve beszélgetnek az előadás jelenlegi állásáról; a kellékesek pakolnak, a világítók tanakodnak, próbálgatják még kicsit a fényeket. Az oldalsó függöny mögül is tevés-vevés, tanácskozás nesze hallatszik, és meglehetősen gyakran reppennek fel „hol van a...” kezdetű kérdések; a színészek már elmentek készülődni, egy kicsit kifújni magukat... Másfél óra múlva ugyanis kezdődik a nyilvános főpróba! Vagyis az első olyan alkalom, amikor megtelik a nézőtér, s a közönség szeme láttára kell az elejétől a végéig, megállás nélkül lejátszani a teljes előadást.
Délután még részpróbák zajlottak, egy-egy jelenet, illetve kisebb mozzanatok tisztázása, finomítása, majd pedig egy közös megbeszélés során végigvette a társaság, mely részletekre szükséges fokozottan odafigyelni, vagy melyek sikerültek kifejezetten jól, amikor utoljára csinálták; illetve bizonyos momentumok esetében döntést kell hozni, hogy legyen ma este, s aztán majd elválik, változtatnak-e rajtuk a továbbiakban. Ezek után elpróbálták a tapsrendet is: többször lejárták a színészek, hogy ne tévesszék el, ki-ki után jön be, melyik bábbal, miként hajol meg.
Amikor ehhez a bekezdéshez is hozzálátok, Nemes Takách Kata már a paravánokat ragasztózza, egyengeti, vagy – ha jól látom – kávéval színezi, a nézőteresek pedig Csizmadia Tibort kérdezik arról, meddig hozhatják előre az első széksort, hogy ne lógjon bele túlságosan a játéktérbe.
Addig, ami ezekben a pillanatokban zajlik, rengeteg lépés vezetett az olvasópróba óta, s interjúk formájában számoltak be az alkotók gondolatmenetükről: hogy milyen elvek vezérelték őket munkájuk folyamán.
Arról azonban elmulasztottam írni eddig, hogy a zene is elkészült, pedig Pirisi László fülbemászó dallamait gyakorta dúdolgattam magamban hazafelé menet. S persze a játékot és a zenét egymáshoz is kellett hangolni: például, hogy akkor haljon meg Trisztán, amikor a dallam szintjén is kiszáll belőle a lélek, vagy, ha egy gongra éppen sehogy sem jön ki a lépés, akkor az a hang inkább maradjon is ki. A kelta világra emlékeztető, s olykor A trónok harca főcímdalát is idéző muzsika mesés, fantasyszerű hangulatot kelt, sok benne az atmoszférateremtésre irányuló mozzanat is, és ezek mind-mind erősítik a valós problémákkal küzdő szereplőket körülvevő fantáziavilágot.
Tovább írok, s közben lassan felkerül minden díszletelem, amelyre az első jelenetnél szükség lesz, és apránként eltűnnek a zavaró papírdarabok, szöszmöszök a játéktérről, hogy mire a közönség megérkezik, már ne gátolja semmi a színészek munkáját.
A nézőtér is megtisztult, szedem is a sátorfámat és elviszem a holmimat, hogy máshol foglalja a helyet. Már az irodában folytatom a szöveget, és hallom, amint elhangzik az első figyelmeztetés: hívják a hangosítókat. Lassan a többi figyelmeztető is szólni fog... Mindenki izgul, mindenki feszült, hiszen rengeteg munkát tudhat maga mögött a teljes társaság, s az utolsó hetek feszített tempója, a hosszúra nyúlt próbaidők miatt borzasztó fáradt már minden résztvevő.
A harmadik figyelmeztető után lemegyek, beülök a nézőtérre; innentől kezdve már próbálom úgy figyelni a dolgokat, mint bármely más színházi előadásnál, amikor az emberfejek között kukucskálok a színpadra, de ez most valahogy mégsem ugyanolyan. Engem is eltölt az izgalom, holott én semmit sem tettem hozzá, de láttam a munka folyamatát, láttam próbákat, hallottam megbeszéléseket és beszélgetéseket, ismerek szándékokat, melyeket ki-ki megosztott velem, és nagyon szeretném, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön.
Ülök a nézőtéren, és hallgatom, ahogy a mellettem ülő ismeretlen vendégek a mákos guba elkészítésének fortélyait taglalják, miközben azt gyanítom, hogy a színfalak mögött végtelennek tűnő feszült pillanatokat élnek meg a többiek, mire végre felcsendül a zene, s elkezdődik az előadás. Az első felvonás alatt valahogy jobban érzem az izgalmat, a másodikra, mintha már nyugodtabbak lennének a színészek is – persze lehet, hogy ez csak a nézőtérről tűnik így... Látok mozzanatokat, melyekről tudom, hogy most jobban sikerülnek, mint eddig valaha, s látok olyat is, amiről tudom, hogy nem így kellett volna lennie. Furcsa érzés, egészen más, mintha most nézném először a produkciót.
A szünetben radarként működöm, mert rendkívüli módon érdekelnek a vélemények, így szemérmetlenül hallgatózom a lépcsőházban ácsorogva; és nagyon tudok örülni annak, amikor olyan mondatokat csípek el, melyekből az derül ki, hogy a nézők valami fontosat értettek meg, és raktároztak el az előadásból. Kihallgatok egy háromfős, fiatalokból álló társaságot. Az egyik fiú azt kérdezi: miért csak egy papír az a király? (Gurmun királyra gondol) Mire egy lány így válaszol: mert abból látszik, hogy mennyire tehetetlen, cselekvésképtelen valaki. Egyszerűen önállótlan; a királynőhöz simul, nemcsak fizikai értelemben, de abban az értelemben is, hogy simulékony... És valóban. Valami ilyesmit jelent.
