A Budapest Bábszínház blogja

Bábok és bábosok a POSZT-on

Címkék: Budapest Babszinhaz, poszt 2014

Ha június 5. és 14. között POSZT-oltok, és érdekel benneteket a báb műfaja, akkor a következő programok közül választhattok.

A fesztivál megnyitóján a Bóbita Bábszínház óriásbábjai közreműködnek (június 5., 16:55, Színház tér).

A fesztivál ideje alatt a Széchenyi téren bábszínházi plakátokat is láthattok a kiállításon, ami az összes idei bemutató plakátját gyűjti össze (tőlünk ott van a Boribon és Annipanni, Az iglic, a Trisztán és Izolda, a Tíz emelet boldogság és az Unokák a polcon - a szelfizők között értékes nyereményeket sorsolunk ki!).

BÁB-EL a címe annak a kiállításnak, ami a magyar bábkészítés történetéből mutat pillanatképeket, illetve a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak munkáit is felvonultatja. Ez is nyitva van a fesztivál ideje alatt (Márkus Szín, naponta 12-től 18 óráig), csakúgy, mint a pécsi animáció történetét feldolgozó tárlat (volt Zálogház, hétfő kivételével 15-től 19 óráig).

Számunkra nagyon kedves egy versenyprogram: az I. Erzsébetben (a Vádli, a Szkéné és a FÜGE koprodukciója) Bercsényi Péter is játszik. (Június 7., 17 és 21 óra, Kamaraszínház)

Az OFF program legfontosabbja számunkra a Semmi előadása. A teret ismerjük, mert tavaly a Metamorfózis Fesztiválon már jártunk ott ezzel a produkcióval, de reméljük, hogy idén újabb nézőkkel gyarapodik a rajongótábor. (Június 10., 18 óra, Bóbita Bábszínház)

Ha megnéztétek a Semmit, kényelmesen odaértek a HOPPartklub koncertjére, ahol szintén fellép Bercsényi Péter. (Június 10., 20 óra, PannonPower Sétatér)

Minden nap lesz bábos program a Jókai téren. Áll a Circus Mechanicus, délutánonként pedig izgalmas elődásokat láthattok. Cím szerint: Pinokkió (június 6. 16 óra, Ziránó Színház); Dobronka cirkusz, világszám, Vitéz László - Az eláadott kincs (június 7. 16 és 18 óra, Mesebolt Bábszínház); Az égigérő fa (június 8. 16 óra, MárkusZínház); gólyalábas utcaszínház (június 9. 16 óra, DuóTrió Bábszínház); János vitéz (június 10. 16 óra, Boka Gábor); Ebcsont és Nyúlcipő (június 11. 16 óra, Bábrándozók Társulat, amelynek Kovács Judit is tagja, az előadás zenéjét pedig Teszárek Csaba írta); A halhatatlanság országa (június 12. 16 óra, Fabók Mancsi Bábszínháza); Vitéz László (június 13. 16 óra, MárkusZínház).

Még a megnyitó előtt, június 5-én 10 órakor kezdődik a Fehérlófia, a Bóbita Bábszínház előadása. 

Június 7-én a pünkösdölés keretében fog Pulcinella kertészkedni (10 óra, Zsolnay Kulturális Negyed, Ziránó Színház).

A Bóbita Bábszínház színésze Matta Lóránt, aki - bábok nélkül - június 8-án adja elő Alessandro Baricco Novecentóját (20 óra, Dóm Art Bistro).

A maszkos játékok is a báb műfajához tartoznak, így aki június 9-én 10 órai kezdettel a Színház téren maszkot készít, még akár bábos is lehet.

Június 14-én a Radnóti Színház Irodallam sorozatából látható két rész. A Nádgarnitúra a bábszínészként végzett Andrusko Marcella projektje, amelyben társa Dinyés Dániel. A Parti Nagy Lajos-művekre készült előadás nem lesz mentes a báboktól és a bábozástól! (Június 14. 16 óra, Janus Egyetemi Színház)

És még egy fontos, számunkra is jelentős kezdeményezést ajánlunk: a színházi nevelés kérdését körbejáró, június 7. és 11. között zajló programsorozatot.

Komment 1 | Reblog! 0 |

Nemrégiben meghirdetett pályázatunkra rengeteg pályamű érkezett, megmutatjuk a legjobbakat!

A díjazottak:

Jankó és Etel

Etel, Etel, drága Etel!

Nem tudok mozogni, pedig

mennék hozzád lovon is.

Ablakaim mindig téged néznek,

reggel, este és délben.

Szívem érted dobog,

ha csak rám mosolyogsz.

Szavaid elkápráztatnak, Jankóm,

az izgalomtól nem alszom.

Közel vagy és mégis távol,

kézfogásod hiába várom.

A verset írta: Gombás Gergő Artúr - Budapest

Vajda Eszter Zita - Budapest

Kovács Anna - Budapest

Angeli Anna - Szentendre

Marksteiner Míra - Gyula

Szőcs Kamilla - Nagykovácsi

Samuel Detraz - Barbiéres, Franciaország

Ők mindannyian az április 26-i, 14:30-kor kezdődő Tíz emelet boldogság előadáson kapják meg díjaikat.

A különdíjasok:

 Nyitnikék Óvoda, Cica csoport - Törökbálint

 Kesjár Csaba Általános Iskola, 2. t - Budaörs

Székely Imola - Gyömrő

Székely Kincső - Gyömrő

Szita Borbála - Budakeszi

Szita Júlia - Budakeszi

Ők mindannyian megtekinthetik az Unokák a polcon című előadásunkat.

Komment 0 | Reblog! 0 |
A Budapest Bábszínház dramaturgja, Gimesi Dóra Csomótündér című, a Pozsonyi Pagonynál megjelent kötetében jelent meg a Tíz emelet boldogság című mese, amelyet a Budapest Bábszínház március 20-án mutat be. Ehhez kapcsolódóan hirdet pályázatot 5-10 éves gyerekeknek, két kategóriában a Budapest Bábszínház és a Pozsonyi Pagony Kiadó.
  
„Az óriásokról tudni kell, hogy réges-régen a hegyekben meg az erdőkben éltek, sziklából volt a válluk, mohából a szemöldökük, és szabadon jártak a világban. Fiatal volt még akkor az emberiség, és az óriások vigyázták az álmát. Nagy viharok idején például felálltak a hegytetőre és megfogták a villámot, nehogy a falvak házaiba csapjon. Máskor meg, amikor sokáig nem esett az eső, kicsavarták a felhőket, hogy az emberek szomjan ne haljanak. Amikor aztán az emberiség cseperedni kezdett, nem kellett már többé vigyázni rá. A világ egyre kisebb lett, az erdők megfogyatkoztak, az óriások pedig beköltöztek a városokba. Nem járhattak többé szabadon, lábuk belegyökerezett a földbe, gerincük lépcsőház lett, szemük ablak, mutatóujjuk villámhárító” – írja Gimesi Dóra varázslatos meséjében. És mi történt ezután? – kérdezzük kíváncsian. – Még most is itt vannak köztünk? Mit csinálnak?
A mi óriás hőseink szerelmesek, ami rengeteg kalamajkához vezet. Óriási nevetések és óriási könnycseppek kísérik történetüket. Szerelmes házakban lakni nem mindig kényelmes dolog, hiszen rengeteg váratlan esemény történhet a lakókkal. Vajon egymásra talál-e Jankó, az óriásfiú, és Etelka, az óriáslány. Nem lesz könnyű, de hátha…

A pályázatról
Téma: Tíz emelet boldogság – a mese főszereplője két tízemeletes ház, Jankó és Etelka, ezért két feladat közül választhatnak kicsik és nagyok:
a) Rajzolj egy tízemeletes házat, ahol szerinted a boldogság lakik, azaz mindegyik emeletre rajzold le azt, ami téged boldoggá tesz!
vagy
b) Jankó és Etelka verseket ír egymásnak. Képzeld magad az óriások helyébe, és írj verset a nevükben! 
Két korosztálytól várjuk a pályaműveket: 5-7 évesek és 8-10 évesek.
Időpont: 2014. február 14.-március 20., azaz a bemutató napjáig.
Postacím – ide várjuk a pályaműveket: Budapest Bábszínház, 1062 Andrássy út 69., a borítékra írjátok rá:  „Tíz emelet boldogság”

A nyereményekről
A két kategória győztesei – 3-3 fő – páros belépőt nyernek a Budapest Bábszínház az április 26-án 14:30-kor kezdődő Tíz emelet boldogság című előadására. A Pozsonyi Pagony értékes könyvutalvánnyal jutalmazza a nyerteseket, melyet az április 26-i előadáson vehetnek át a Bábszínház és a Pagony közös ajándékcsomagjával együtt.

(Az előadás próbafotóit Éder Vera készítette.)
Komment 0 | Reblog! 0 |

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos mesterképzésének hallgatója végigkövette a Trisztán és Izolda próbafolyamatát, beszélgetett az íróval, a rendezővel, a főszereplőkkel. A sorból a látvány tervezői, Nemes Takách Kata és Hoffer Károly sem maradhattak ki. Kérdezte őket a közös munkáról, a tervezés szépségeiről, nehézségeiről, illetve arról, hogy milyen koncepció mentén dolgozták ki az előadás látványvilágát, milyen gondolati- és jelentéstartalmakat szeretnének közölni a nézővel a látványon keresztül.

- Még az olvasópróbán az derült ki számomra, hogy nagyon sokat dolgoztatok együtt már a próbafolyamat kezdete előtt. Persze eltérő módon, de bizonyos értelemben mindketten a látványért feleltek. Mennyire közös és hol válik külön a kettőtök munkája?

Nemes Takách Kata: Nehéz kérdés. Okos húzásnak tűnt, hogy a plakátra nem külön díszlet- és bábtervezőt írtunk, hanem egyszerűen látványt, s emögött szerepel mindkettőnk neve. Ennek egyetlen hátránya, hogy mindig hangsúlyoznom kell, hogy a szépséges bábok Kari munkáját dicsérik, azokhoz én csak keveset tettem hozzá, ezért nem szeretném tőle elvitatni. Kari – velem ellentétben – ért a klasszikus bábszínházhoz, ezért nagyon hálás voltam a segítségéért. Annál is inkább, hiszen nemcsak az a fontos, hogy a díszlet önmagában működjön, hanem az is, hogy általa kiszolgáljam a bábokat.

Hoffer Károly: Szerintem egy nagyon üdvös találkozás volt a kettőnké. Szeretem, ahogy Kata gondolkozik, és sok mindent meg tudtunk egymással beszélni. A báboknál például megbeszéltünk bizonyos karaktereket, a díszlet terén pedig azt, hogy adott technika vagy adott tér hogyan alakítható. Illetve tanakodtunk a rengeteg helyszínről is: hogy lehet azokat mind megoldani, hogy lehet minél bábosabbá tenni bizonyos megjelenéseket, bizonyos helyszíneket. Szóval ez abszolút közös munka volt, és bár nyilván két külön tervezőasztalon dolgoztunk, mégis azt érzem, hogy a végeredmény valami nagyon koherens lett, amit kitaláltam, jól működik abban, amit Kata kitalált.

NTK: A gondolkodás része az, ami közös. Meghatározni valahogy az egész ízlését, a határait, hogy milyen üzenetet hordoz. Én amúgy is azt gondolom – klasszikus színháznál is, de bábszínháznál extrán –, hogy a díszlettel nekem nem elsősorban az a dolgom, hogy a helyszíneket ábrázoljam. Inkább azzal próbálkozom, hogy vizuálisan artikulálni tudjam, mit gondolok erről az egész történetről. Szerintem fontos, hogy a díszlet egy gondolatot képviseljen, összefüggésekre mutasson rá, és ezzel helyzetbe hozza a benne játszókat. Ráadásul ebben a Trisztán és Izoldában a bábok eléggé ember formájúak, ami megengedi azt a szabadságot, hogy a díszlet még nagyvonalúbb legyen. A gondolkodáson túl, ami a közös munkát illeti, annyit még hozzáteszek – és ez már nem annyira a tervezés szakmai részéről, hanem a kettőnk személyiségéről szól –, hogy néhány báb tervét még nem láttam, amikor elkezdtem a képregényeket elkészíteni, mégis nagyon hasonló figurákat rajzoltunk. Kettőnk ízlésének van egy közös nevezője, és ez gördülékennyé tette a közös munkát.

HK: És ez azért is fontos, mert a képregény műfaj erősen átitatja az egész előadást. Csizmadia Tibornak az volt a kérése hozzánk, induljunk ki abból, hogy mostanában töménytelen mennyiségű Marvel képregényből készült filmet vetítenek a mozik, ami közel áll ehhez a célkorosztályhoz. Ezért a bábok kialakításánál nekem az volt a legfontosabb, hogy olyan, ebből a gyökérből induló karaktereket sikerüljön megfogalmaznom, amelyek nagyon karakán, azonosítható jelt képeznek a színpadon. Egy olyan sokszereplős darabnál, mint a Trisztán és Izolda, valószínűleg az első felvonás végignézése után sem fogja megjegyezni a néző, hogy kit hogyan hívnak, de ha már annyit megjegyez, hogy az, akinek le van kötve félig a szeme és hosszú szakálla van, akkor az alapján már azonosítható, hogy kiről van szó. Ezek miatt fontos volt, hogy képregényes elrajzoltságot adjunk maguknak a figuráknak. Én ezen kívül még azt szerettem volna nagyon, hogy szerkezeteket, bábszerkezeteket lássak, hogy legyen egy folyamatos elidegenítés a bábábrázolásban; ezzel fogalmazzuk meg, hogy ezek nem emberek, miközben nagyon emberléptékűek. Sokat küzdöttünk azzal is, hogy az igazi fantasyk attól olyanok, amilyenek, mert az utolsó övcsatig, minden a legnagyobb részletességgel ki van találva rajtuk.

NTK: Igen, és pont a bábok részletgazdagsága miatt, ha én meg jövök egy olyan díszlettel, ami szintén nagyon aprólékos, akkor az egész sok lesz. Muszáj valahogy terelni a néző figyelmét, nem lehet káosz a színpadon. Éppen ezért a díszlet kialakításánál nagyvonalúbb vezérelveket követtünk. A szerelem bizonyos szempontból illúzió, ennek vizuális megfelelője a rajzolt világ, a papírfalak. Ugyanakkor ez az illúzió a szerelemesek számára a valóság. Amint átszakad a papír, megjelenik mögötte a háromdimenziós tér, de nemcsak a két és három dimenzió váltogatásával szerettünk volna hatást elérni, hanem azáltal is, hogy a papírfalak között egy íves rámpa – kvázi félcső – képezi a tér alapját, amelyen folyton küzdeni kell, nehogy lecsússzon az ember. Nincs nyugvópontja a térnek, és ez a vizuális gesztus asszociációk sorát indíthatja el, így talán plasztikusan tudjuk megmutatni, hogy a szerelemnek nevezett „zűrzavarban” az ember nem a maga ura.

- Sok mindent elmondtatok, amire szerettem volna rákérdezni, de lépjünk egy picit vissza az elejére: Milyen rendezői utasításokat kaptatok a munka legelején?

HK: Azt hiszem, hogy az utasítás nem jó kifejezés, mert inkább valamiféle gondolathalmazt kaptunk a legelején, Csizmadia Tibortól, aki ezzel szabad startolást adott nekünk. Ezért persze voltak is dolgok, melyekbe belebuktunk. Maga a kiindulópont az volt, hogy nézzük meg, mire képes a papír önnön anyagiságában; hogyan tudjuk kihasználni mindazt, amire a papír képes: azt, hogy el lehet áztatni, hagy szakad, gyűrődik, rajzolni, vetíteni lehet rá, össze lehet festeni... Hálás vagyok azért, mert sok mindennel kapcsolatban kompromisszumra jutottunk, amiről a rendezőnek más véleménye volt, mint nekünk, és így a végeredmény egy jól működő és szerintem nagyon bábos dolog lett.

NTK: Amit a papíron kívül szintén már az elején tudtunk, hogy a korcsoport miatt a fantasy irányába kell gondolkoznunk. A fantasy meg a papír terelt bennünket a képregény felé, de ez már egy közös gondolkodás eredménye. Ami nekem személy szerint fontos volt, hogy a Trisztán és Izolda nagyon emberi történet. Azért izgalmas mindezt bábban megvalósítani, mert a báb elemeltséget, költőiséget ad, így nem effektíve húsról beszélgetünk, hanem tényleg érzésekről. Ezek alapján indultunk el. Aztán persze beszélgettünk sokat Karival is, hárman is, újabb és újabb dolgokra csodálkoztunk rá, újabb és újabb megoldásokat találtunk, miközben egyre több problémába ütköztünk. Ilyen például a fizika szomorú törvénye. Szép lenne, ha az egész tényleg papírból lehetne, de azért ez mégiscsak egy színház, ahol két hét múlva is fel kell állítani ugyanazt a díszletet, és ugyanazokkal a bábokkal kell játszani. Ezért a gyakorlatban meg kell küzdeni azzal, hogyan tudunk fenntartható rendszert kialakítani úgy, hogy hihető legyen, hogy ez mind papír. Hát... ez egy szép feladat.

- És végül nem is minden készül papírból.

HK: Nem. Nekem például a ruhákkal kapcsolatban kellett kötnöm egy kompromisszumot. Eredetileg úgy szerettük volna, hogy a bábok ruhája is papírból legyen, de a papír keményebb anyag annál, semhogy a bábok mozgását szépen le tudná képezni. Huszonkét bábot legyártani így is nagy feladat, és az idő rövidsége is számtalan kompromisszum megkötésére vezetett minket az előadás érdekében. Ettől függetlenül azért megpróbáltunk olyan anyagokat keresni, amelyek valamiért – például a gyűrődésük miatt – emlékeztetnek a papírra, illetve léteznek eszközök arra, hogyan lehet csalni, hogy megőrizzük a papírszerűséget. Például amikor textilfelületre ragasztjuk fel a papírt, így a néző azt látja, de mégsem szakad, mert a textil stabilitást ad.

- A bábtechnikától függ a papírhasználat? Mondtad, hogy nem tudnának a papírban mozogni a bábok. Ha másmilyen technikával dolgoznátok, akkor ez elképzelhető lenne?

HK: Sokféle technikát ötvöztünk ebben az előadásban, mert a céljaink közt az is szerepelt, hogy minél több mindent megmutassunk. Az árnyjátéktól az óriásbábig és a tárgyak összepakolásáig, azon keresztül, hogy több színész mozgat egy adott figurát, sok mindent használunk az előadásban. Azt gondolom, ha mondjuk pálcás wayangot vagy kesztyűs bábot vettünk volna elő, ezen a problémán az sem változtatna, akkor is ugyanilyen nehézségekbe ütköznénk a papírral kapcsolatban. Ráadásul ebben az előadásban az is előfordul, hogy a főszereplőket le kell vetkőztetni nyílt színen, és ez papírral megoldhatatlan lett volna, mert az még akkor is nagyon sérülékeny felület, ha megerősítjük valamivel.

 NTK: Nem kevesebbel próbálkozunk, mint a gravitációt meghazudtolva, létrehozni a lehetetlent. (Nevet.) A díszlet esetében például eredetileg úgy képzeltem, hogy a képregényeket megfestem a papírra... ami szétszakad... Ilyenkor azonban sajnos fel kell mérni, hogy ez nem egy fenntartható rendszer, mert egy ekkora felületet nem tudunk minden előadásra újra megfesteni. Ebben az esetben azt a kompromisszumot hoztuk, hogy vetítjük a képregényt. Ez persze kicsit mást jelent, és elindít egy lavinát, amely befolyásolja az egészet…

- Milyen koncepció áll a színek mögött?

HK: Ez is kettőnk közös megállapodása volt. A koncepció az, hogy három helyszínt lehet élesen elválasztani a darabon belül – Cornwall, Írország és a legvégén Karke vára –, és szerettük volna, ha mindegyik helyszínnek van egy jól felismerhető színcsoportja, amelyből azonosítani lehet, hogy ki hova tartozik. Az íreknél – mivel az egy ködösebb, hidegebb világ – a kék, lila és kékeszöld színek dominálnak, illetve rengeteg páncélzat jelenik meg náluk, ami külön jó, mert erősíti ezt a rideg hatást. A cornwalliakat földszínekben képzeltük el, a bayeux-i kárpit alapján: okker, zöld, vöröses színekben. Karke váránál pedig úgy döntöttünk, az egy olyan terület, amelynek talán a legjobb kifejezési módja, hogy szinte monokróm világot képvisel, a színekben itt a barnák, vörösesbarnák dominálnak.

NTK: Mert ez gyakorlatilag az ír palota, idézete. Aki ott van, az nem az igazi Izolda. Olyan, de mégsem ugyanaz, csak emlékeztet rá, csak a neve ugyanaz.

HK: Szőke Izolda ruhája lila, és neki – ha úgy nézem – pont a kontrasztja a vöröses narancssárgába  öltöztetett, barna hajú Fehérkezű Izolda. Ha két szereplő szemben áll egymással, akkor a színskálán is két ellentétes szín festi meg őket.

NTK: A díszletben én nem követem ennyire direkt módon a színeket. Ezt majd a világítással oldjuk meg, az lesz színes, de maga az alap egy nyers papírtér, amely emlékeztet a bőr színére, pontosan azért, hogy a színművészek is egy kissé elmosódjanak a díszletben.

- Miért ilyen jelmezben játszanak a színészek?

NTK: Olyan ruhákat szedtünk össze, amelyeknek van stílusa, de mégse jelentenek igazán semmit. Ezzel kapcsolatban vissza kellett fognom magam, mert nagyon látványos kosztümöket lehetett volna tervezni, de nem ez volt a cél.

- Kata, az első válaszodban mondtad, hogy azt próbálod megjeleníteni, amit te magad gondolsz erről az egész történetről. Ehhez kapcsolódóan az a kérdésem, hogy ti milyen viszonyban vagytok a szöveggel? Olvastatok-e korábbi szövegváltozato(ka)t, és ez(ek) mennyire árnyalják azt, amit a látványban megjelenítetek?

HK: Márton László irgalmatlanul hosszú és nagyon-nagyon szép fordítását olvastuk el mind a ketten. Ez rengeteget segít azzal, hogy hosszú leírások vannak benne. Például, amikor megjelenik Izolda, másfél oldal szól arról, hogy mennyire gyönyörű, és szinte mindent részletez. Ez vizualitásában sokat jelentett nekünk, de nyilván sok mindent pedig a szövegkönyv hozott magával. Viszont, amikor ki kell alakítani egy figurát, akkor megvannak a saját érzéseid, elképzeléseid azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba indulj el. Gondolok itt arra, hogy akkor, amikor Karke várában megjelenik a harmadik főellenség, Urgan, aki a szöveg szerint ember, én nagyon szerettem volna állati figurát csinálni belőle, hiszen a másik Izoldáért is egy állattal kellett megküzdenie Trisztánnak: egy sárkánnyal. Ezért a feje egyik fele medve lett, de a másik egy emberkoponya; így az elején medveként tűnik fel, és csak utána látszik, hogy ő egy ember, egy harcos. Ezen kívül is számos ponton elszakadtunk a szövegkönyvtől, amelyben szerepeltek a szerző elképzelései bizonyos vizuális megjelenítésekről. Például, hogy a szerelmesek barlangja legyen egy óriási koponya, melynek zárható az állkapcsa. Miután Katával közösen végiggondoltuk, hogy ez minek a szimbóluma, milyen tér, számunkra más vizuális leképeződést eredményezett, ami szerintem nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen stilizáltabb és sűrítettebb. Ilyen értelemben szabadok voltunk a szövegek ismeretében is.

- És az eredeti szöveg ismeretében mennyire tudtatok vagy próbáltatok olyan jelentéseket beemelni a díszletbe meg a látványba, melyek nincsenek benne az előadásszövegben?

NTK: Bár ismerjük az eredetit, tervezni mégis a szövegkönyv alapján kell. Hiszen nem az irodalmi művet, hanem az előadást kell megtervezni. Ugyanakkor a kettő eszenciája azonos, még ha formailag történik is változás a színpadra alkalmazáskor. Én mindig azzal kezdem, hogy megpróbálom megfogni, miről is szól a darab, és ebben segít a teljes mű ismerete. Ebben az esetben számomra az volt a fontos jelentéstartalom, hogy a három egymásba szerelmes ember közül egyiket sem tudom elítélni, mert mindegyiknek megvan a maga igazsága, de bármelyikük, bármit lép, az a másikra hatással lesz. Ez szerintem fontosabb, mint az, hogy hány különterme van az ír palotának. Az kit érdekel? Szerintem a színházban nem az a lényeg, hogy minden tökéletesen reálisan ki legyen centizve, hanem, hogy elindítson a nézőben valamit, amihez ő hozzá teheti a saját részét. Számomra fontos, hogy a díszletbe ki-ki beleláthassa a saját hajóját, erdőjét, várát, kikötőjét. Jobban hiszek a lehetőségekkel teli játéktérben, mint a realista illusztrálásban. Nekem csak támpontokat kell adnom, hogy meglegyenek a játék menetének belső igazságai. A báb azért más ebből a szempontból, mert a figuráknak mégiscsak önmagukban kell létezniük. Még egy kicsit visszatérve arra, amiről Kari beszélt: el tudom képzelni a koponya alakú barlangot, de leginkább filmen. Nekem itt sokkal fontosabb volt, hogy a szerelmesek barlangja egy olyan burokban való létezés, amikor a főhőseink tényleg csak egymással vannak, és kizárnak mindent és mindenkit. Persze nem kell, hogy ezeket a jelentéseket egy tizennégy éves tudatosan artikulálja saját magának, de mégis hiszek abban, hogy a látvány – ha minden jól megy – tud adni egy többletet, ami elkezd munkálni bennük, és a végén majd azt mondják, hogy szerelmesnek lenni jó dolog, együtt lenni egy kétszemélyes dimenzióban csodálatos. Még akkor is, hogyha bődületesen nehéz, és a végén bele kell halni. (nevet)

- Arról már beszéltünk, hogy az általatok tervezett látványvilág, hogyan próbál kapcsolatot teremteni a fiatalokkal – tehát a kortárs közönségnek egy nagyon kortárs szeletével, de hogyan kíván, illetve kíván-e kapcsolatot teremteni bármiféle Trisztán és Izolda játszási hagyományával?

NTK: Engem ez teljesen hidegen hagyott, sőt – megmondom őszintén – általában tudatosan nem nézem, mi mindent csináltak adott darabbal korábban, hogy ne essek abba a hibába, hogy én direkt mást akarok csinálni, mert szerintem nem ebben van az igazság.

HK: Egyetértek veled. Abban a pillanatban, hogy az ember előképeket keres, egyszerre érzi azt is, hogy el akar rugaszkodni ezektől, illetve próbál felülmúlni egyes nagyon szép megoldásokat. Szerintem úgy érdemes bármit csinálni, hogy megizzadsz azért, hogy a sajátod legyen.

NTK: Igen, és szerintem az egész látványtervezésnek ez a legizgalmasabb része. Az a három-négy hónapos időszak, amikor végigpréseled magadon a teljes darabot, és megpróbálod felfedezni. Ilyen szempontból szerintem a látványtervezés a világ leggyönyörűbb szakmája. Mert saját világokat építhetsz. És a felelősség is nagy, mert, ha lehunyod a szemed, és visszagondolsz egy előadásra, amit tíz évvel ezelőtt láttál, az első, ami beugrik, ahogy kinézett. Ez azért van így, mert a vizuális benyomások emocionálisan hatnak, nem pedig tudatosan, ezért sokkal mélyebbre mennek, mint akár az elmondott szöveg.

- Most azt mondod, hogy ez a világ legszebb szakmája, közben egy, a Momentán Társulat honlapján olvasható nyilatkozatodban az áll, hogy ez a munka nem jelenti azt, hogy visszatérnél a színházi tervezéshez. Miért? Egyáltalán miért hagytál fel vele?

NTK: És ezt továbbra is tartom, csak nem tudtam nemet mondani a bábszínház kihívására, mert sosem csináltam még ilyet, pedig szerintem gyönyörű és lényegében az esszenciája annak, amit én a látványtervezésről vagy a színházról gondolok. Azért hagytam abba a tervezést, mert nem tudok csak esztétizálni. Irigylem azokat, akik képesek rá, de én sajnos nem ilyen alkat vagyok. Például a Szentivánéji álmot kilenc hónapig terveztem, mert meg akartam fejteni közben, hogy működik a világ… És ha az ember szívét-lelkét beleteszi, iszonyú nagy keserűség belebukni a hétköznapi nyomorúságokba. Mikor félrecsúszunk, mert nincs gondolat, nincs idő, nem lehet az előadás közötti túlórát kifizetni a munkatársaknak, az szívszorítón rossz. Közben meg egy szavam sem lehet, mert elég elkényeztetett tervező voltam, sok lehetőséget és elismerést is kaptam. Engem azonban nem az érdekel, hogy szép legyen a látvány, melyet tervezek, hanem, hogy jó legyen az előadás, amelyben közreműködöm. Ez csapatjáték, ahol minden részletnek együtt kell egységet képeznie. Ehhez nagyon fontos, hogy egy irányba tartson a játék, a látvány, a zene, a fények – mindennek egy célt kell szolgálnia, ugyanazt a gondolatot kell alátámasztania. Természetesen nem ugyanúgy, hanem egymást erősítve, egymásra hatva. Nekem az utóbbi időben már annyi kompromisszumot kellett kötnöm, hogy azt éreztem, nagyobb árulás így folytatni, mint otthagyni.

- És hogy látod? Ebben az előadásban létrejön az a fajta egység, amiről beszéltél?

NTK: Az van, hogy az ember mindig álmodik egy tökéletes előadásról. És azzal meg kell barátkozni, hogy valószínűleg olyan nincsen. De a Trisztán és Izolda kapcsán optimista vagyok. És nem mellékes, hogy nagyon jól éreztem magam a Bábszínházban, fantasztikus szakemberek dolgoznak itt, akik értik a dolgukat és nem ismernek lehetetlent. Persze kellett az is, hogy Kari is megszállottan haljon bele, meg én is megszállottan haljak bele, meg Pirisi László is, aki a zenét szerezte, meg hogy a próbák összes résztvevője keményen dolgozzon. A színészek is rengeteget próbáljanak, akiktől ezúton kérek elnézést a kényelmetlen díszletért; nagyon hősiesen megküzdöttek vele, és szerintem meg is lett az eredménye.

- Ha ez az előadás jól sikerül, akkor elképzelhető, hogy visszatérsz a tervezéshez?

NTK: (nevet, hosszan elgondolkozik) Erre nem tudok válaszolni. Inkább nem, mint igen.

- Mondtad, hogy izgalmas kihívás és újdonság volt számodra bábszínháznak díszletet tervezni. Mennyiben más ez ahhoz képest, mintha élő színészekre terveznél?

NTK: Szerintem leginkább a léptékkülönbség jelent nehézséget. Nekem azt kellett megtanulnom, hogy egyszerre tudjon emberléptéket és bábléptéket, és szerintem követtem is el hibákat e tekintetben. Illetve pont azon gondolkoztam, hogy a mostani agyammal bizonyos dolgokban már lehet, hogy bátrabb lennék. Egy-két dolgot elengednék, például a hátsó falak csúszkálását, viszont megcsinálnám, hogy a rámpa ki tudjon billenni, hogy mozogni tudjon a félcső.

- Kari, az mitől függött, hogy te ebben az előadásban tervezőként dolgozol, nem pedig színészként?

HK: Ez attól függött, hogy Csizmadia Tibor olyan embert szeretett volna maga mellé, akit ismer – nekem pedig öt éven keresztül az osztályfőnököm volt –, és olyan embert, akinek már látta bábos megnyilvánulásait. Azt mondta, bízik a munkámban, aminek én nagyon örültem, meg természetesen annak is, hogy lesz egy ilyen lehetőségem, mert különben hiányozna az, amikor ragasztó- meg festékszag van. Emellett ez egy nagyon jó tanulási folyamat is nekem, mert kívülről nézhetem, hogyan működik. Ebből sok újat tanulhatok. Szerintem például már egészen máshogy kezelem  színészként is a bábot, mint korábban. Több műhelyhez tartozó dolgot is megtanulok. És ez nekem nagyon fontos, mert borzasztóan foglalkoztat ez az egész. Mint ahogy egyébként mindkettőnket.

NTK: Hát igen. És pont ezért olyan fura, hogy engem azért sokszor hívtak dolgozni még azután is, hogy abbahagytam a tervezést, és mindig az volt a reklámszöveg, hogy nem kell nagyon sok mindent csinálni vele, csak egy pár emelvényre lesz szükség, meg erre-arra, és sokáig gondolkoztam azon, vajon miért nem jut eszébe egy rendezőnek sem, hogy engem nem ezzel motivál, hanem azzal, ha azt mondja: figyelj Katám, csináljunk valami nagyon nagy durranást, amibe mindent bele kell adni, és amiben mindent meg kell csinálni! Ha három szabvány emelvény kell meg négy függöny, akkor ahhoz tényleg szükség van tervezőre? Engem borzasztóan dühít, hogy kis hazánkban az a protokollszöveg, hogy: gyere, csináld meg, nem kell beledöglened! Ha már az elején tudod, hogy rutin feladat, akkor minek? Szerintem csak olyan munkát érdemes vállalni, amelybe akár beledögleni is hajlandó vagy, ha kell.

HK: Csak és kizárólag így érdemes dolgozni, szerintem is.

NTK: Lehet, hogy ezért rajzolunk hasonlókat... (nevet) Két megszállott...

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Ellinger Edinával, Brangaene alakítójával

Interjú Ács Norberttel, Marke király alakítójával

Interjú Kovács Judittal,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló


Komment 0 | Reblog! 0 |

A Szerelmes párok - szerelmes bábok című kiállításunkat Szálinger Balázs nyitotta meg.

Szálinger Balázs a Fehérlófia olvasópróbáján

Az irodalom- és színháztörténet telistele van Valaki és Valaki-címekkel, Valaki és  Valaki-történetekkel. Trisztán és Izola. Rómeó és Júlia. Leonce és Léna. Rózsa és Ibolya. Ha fiú és lány, férfi és nő a két főhős, ezek a történetek azért leginkább a szerelemről szólnak. Ha nem arról (nem tudom, van-e ilyen!), akkor legalábbis már a címmel ezt ígéri, és ezzel az ígérettel valamit kezdenie kell az adott műnek. Ezeken a Valaki és Valaki-című műveken tanulja az emberiség a szerelmet. Trisztánok voltunk kisfiúkorunkban, Csongorok kicsit később, és Philemonok akarnánk lenni felnőttkorunkban. Ugyanígy: Izoldát csinálunk a gyanútlanul babázó középsős kislányból, akinek olyan aranyszínű a haja, kicsit később tündésítenénk a párhuzamos osztályból azt a lányt a szalagavatón, és szívesen megnéznénk, ahogy életünk párjából szelíd, hűséges, lassan elzsémbesedő Baucis lesz.

Nemcsak gyerekkorunkban: később is, egész életünkre mintát adnak ezek a Valaki és Valakik. Ádám és Éva. Anyegin és Tatjána. (Tényleg, mért a fiúk vannak mindig elöl?) Ők mind-mind-mind mesehősök - és nem mindegyik mond fontos dolgot a gyerekeknek, némelyik párba egyszerűen bele kell nőni.

Ha azt mondom, hogy Stan és Pan vagy Lolka és Bolka - az a barátságról szól. Mondhatnánk, de talán mégsem arról vagy mégsem csak arról. Hanem a különbözőségről. Az egyik pöttyös, a másik színfehér, az egyik vékony, a másik kövér. Az egyik Hacsek, a másik Sajó. Míg ha a szerelem az őket összekötő lánc, és nem a barátság - akkor máris nem a különbözőség a lényeg. Hanem az egység. Az egység megvalósulása, az egység lehetetlensége, az egység által gerjesztett furcsa helyzet kezelése, az egység felfogása közti különbségek összecsapása - ha összecsapás, ha nem: az egység körül forog minden.

A Valaki és Valaki-játék résztvevői nem is minden esetben kapják vissza a függetlenségüket: Ádámnak persze könnyű, ő magát az emberiséget jelenti - még Éva is létezik Ádám kontextusán kívül: ő a bűn maga. Rómeó és Júlia viszont külön már levegőt se kapnak külön-külön. Philemon és Baucis egyenesen egymás alkotórészei.

Trisztán és Izolda - próbafotó

Ilyen Valaki és Valakiken tanuljuk a szerelmet, tanuljuk az egységet - és a bábszínház bábjai ennek a tanulási folyamatnak a közlekedési táblái. Fél évszázados bábok is vannak itt kiállítva, sokunknak szülei láthatták őket, és furcsa így lenni itt: ilyen szülők gyermekeiként. Ha járt volna itt az apám annak idején, talán pont ez az itt látható Tündér Ilona a közvetett ok, hogy anyámat választotta. Ha nem is volt így - egy dolog biztos: ez a Tündér Ilona, akárcsak a többi itt látható báb, egyszer valamikor nagyon szeretve voltak.

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Trisztán és Izolda főpróbanapja

Címkék: Budapest Babszinhaz, Trisztan es Izolda

A bemutató megvolt tegnap, úgyhogy egy picit megkéstünk Kovács Natália főpróbanapi írásával, de biztos, hogy még így is érdekesnek találjátok.

Amikor ezeket a sorokat írom, Nemes Takách Kata a játéktér kellős közepén, a földön ücsörög, és ollóval a kezében igazgatja a háromszög formájú díszletelem oldalán lelógó rojtokat. Feltérdel, arrébb guggol, rendezget... közben a világítóknak fejtegeti, hogyan kell majd működnie a képregénynek. Ezalatt Csizmadia Tibor és Meczner János a nézőtéren ülve beszélgetnek az előadás jelenlegi állásáról; a kellékesek pakolnak, a világítók tanakodnak, próbálgatják még kicsit a fényeket. Az oldalsó függöny mögül is tevés-vevés, tanácskozás nesze hallatszik, és meglehetősen gyakran reppennek fel „hol van a...” kezdetű kérdések; a színészek már elmentek készülődni, egy kicsit kifújni magukat... Másfél óra múlva ugyanis kezdődik a nyilvános főpróba! Vagyis az első olyan alkalom, amikor megtelik a nézőtér, s a közönség szeme láttára kell az elejétől a végéig, megállás nélkül lejátszani a teljes előadást.

Délután még részpróbák zajlottak, egy-egy jelenet, illetve kisebb mozzanatok tisztázása, finomítása, majd pedig egy közös megbeszélés során végigvette a társaság, mely részletekre szükséges fokozottan odafigyelni, vagy melyek sikerültek kifejezetten jól, amikor utoljára csinálták; illetve bizonyos momentumok esetében döntést kell hozni, hogy legyen ma este, s aztán majd elválik, változtatnak-e rajtuk a továbbiakban. Ezek után elpróbálták a tapsrendet is: többször lejárták a színészek, hogy ne tévesszék el, ki-ki után jön be, melyik bábbal, miként hajol meg.

Amikor ehhez a bekezdéshez is hozzálátok, Nemes Takách Kata már a paravánokat ragasztózza, egyengeti, vagy – ha jól látom – kávéval színezi, a nézőteresek pedig Csizmadia Tibort kérdezik arról, meddig hozhatják előre az első széksort, hogy ne lógjon bele túlságosan a játéktérbe.

Addig, ami ezekben a pillanatokban zajlik, rengeteg lépés vezetett az olvasópróba óta, s interjúk formájában számoltak be az alkotók gondolatmenetükről: hogy milyen elvek vezérelték őket munkájuk folyamán.

Arról azonban elmulasztottam írni eddig, hogy a zene is elkészült, pedig Pirisi László fülbemászó dallamait gyakorta dúdolgattam magamban hazafelé menet. S persze a játékot és a zenét egymáshoz is kellett hangolni: például, hogy akkor haljon meg Trisztán, amikor a dallam szintjén is kiszáll belőle a lélek, vagy, ha egy gongra éppen sehogy sem jön ki a lépés, akkor az a hang inkább maradjon is ki. A kelta világra emlékeztető, s olykor A trónok harca főcímdalát is idéző muzsika mesés, fantasyszerű hangulatot kelt, sok benne az atmoszférateremtésre irányuló mozzanat is, és ezek mind-mind erősítik a valós problémákkal küzdő szereplőket körülvevő fantáziavilágot.

Tovább írok, s közben lassan felkerül minden díszletelem, amelyre az első jelenetnél szükség lesz, és apránként eltűnnek a zavaró papírdarabok, szöszmöszök a játéktérről, hogy mire a közönség megérkezik, már ne gátolja semmi a színészek munkáját.

A nézőtér is megtisztult, szedem is a sátorfámat és elviszem a holmimat, hogy máshol foglalja a helyet. Már az irodában folytatom a szöveget, és hallom, amint elhangzik az első figyelmeztetés: hívják a hangosítókat. Lassan a többi figyelmeztető is szólni fog... Mindenki izgul, mindenki feszült, hiszen rengeteg munkát tudhat maga mögött a teljes társaság, s az utolsó hetek feszített tempója, a hosszúra nyúlt próbaidők miatt borzasztó fáradt már minden résztvevő.

A harmadik figyelmeztető után lemegyek, beülök a nézőtérre; innentől kezdve már próbálom úgy figyelni a dolgokat, mint bármely más színházi előadásnál, amikor az emberfejek között kukucskálok a színpadra, de ez most valahogy mégsem ugyanolyan. Engem is eltölt az izgalom, holott én semmit sem tettem hozzá, de láttam a munka folyamatát, láttam próbákat, hallottam megbeszéléseket és beszélgetéseket, ismerek szándékokat, melyeket ki-ki megosztott velem, és nagyon szeretném, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön.

Ülök a nézőtéren, és hallgatom, ahogy a mellettem ülő ismeretlen vendégek a mákos guba elkészítésének fortélyait taglalják, miközben azt gyanítom, hogy a színfalak mögött végtelennek tűnő feszült pillanatokat élnek meg a többiek, mire végre felcsendül a zene, s elkezdődik az előadás. Az első felvonás alatt valahogy jobban érzem az izgalmat, a másodikra, mintha már nyugodtabbak lennének a színészek is – persze lehet, hogy ez csak a nézőtérről tűnik így... Látok mozzanatokat, melyekről tudom, hogy most jobban sikerülnek, mint eddig valaha, s látok olyat is, amiről tudom, hogy nem így kellett volna lennie. Furcsa érzés, egészen más, mintha most nézném először a produkciót.

A szünetben radarként működöm, mert rendkívüli módon érdekelnek a vélemények, így szemérmetlenül hallgatózom a lépcsőházban ácsorogva; és nagyon tudok örülni annak, amikor olyan mondatokat csípek el, melyekből az derül ki, hogy a nézők valami fontosat értettek meg, és raktároztak el az előadásból. Kihallgatok egy háromfős, fiatalokból álló társaságot. Az egyik fiú azt kérdezi: miért csak egy papír az a király? (Gurmun királyra gondol) Mire egy lány így válaszol: mert abból látszik, hogy mennyire tehetetlen, cselekvésképtelen valaki. Egyszerűen önállótlan; a királynőhöz simul, nemcsak fizikai értelemben, de abban az értelemben is, hogy simulékony... És valóban. Valami ilyesmit jelent.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek a megbábosítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Ezúttal Ellinger Edináé a szó, aki Brangaenét kelti életre.

- Brangaene az ír királylány, Izolda komornája, akit rokoni szál is fűz a királyi családhoz. Figyelmetlensége folytán kerül a nem megfelelő személyekhez a varázsital, s így szükségszerűen a szerelmesek cinkosává válik.

- Brangaenét először is a korosztályába sorolnám be. Azt gondolom, hogy a tizenhat és tizennyolc év közötti, kicsit rihegős-röhögős, már a kamaszságon túl, de még nem felnőtt lány. A családban betöltött szerepéről annyit tudunk meg pontosan a darabból, hogy Izolda unokahúga. A próbák során sokat formálódott a karaktere, és ennek megfelelően én is másképp látom őt, mint a legelején. Azt gondolom, Brangaene beletörődött, hogy nincs más választása, ezért megbékélt a királyi családban betöltött szerepével. Hálás azért, hogy kihozták a kolostorból, de mégsem állnak hozzá túl közel. Izoldával persze van néha köztük valamiféle cinkosság, „barátnőség”, de ők ketten ott forrnak össze igazán, ahol megtörténik a darab drámai fordulópontja: amikor Izolda és Trisztán megissza a varázsitalt. Nehéz helyzetben vagyok ezzel a szereppel, mert ez egy mozaik szerep. Ez azt jelenti, hogy a szereplő csak a történet bizonyos pontjain kapcsolódik be, és lendíti előre a cselekményt, ezért kis mozaikdarabokból kell összeraknom az egész szerepet. Ennek ellenére nagyon fontos az, hogy mégis szerepívet tudjak felépíteni, mert fontos az az út, amelyet ő bejár, ahova a történet végére eljut. Mindezek mellett kiderül, hogy szereti a férfiakat, és mint minden kamaszlányt, őt is foglalkoztatja a testiség. Nagyon határozott, két lábbal áll a földön, és próbálom elég modern, mai lányra hangolni a figuráját, hiszen ennek az előadásnak a kamaszok és a fiatal felnőttek az elsődleges célközönsége. Nem alakítok belőle klasszikus nőideált, és igyekszem kihasználni a szerepben rejlő humor lehetőségeit, hiszen Brangaene egy jó kis rezonőrszerep is egyben.

- Azért ő egy kicsit áldozat is, nem? Izolda és Trisztán feláldozzák őt, illetve az ő szüzességét. Ez mennyire tragédia szerinted, hogy éli meg ezt?

- Amikor először elolvastam a szöveget, azt gondoltam, hogy ez abszolút tragédia Brangeane számára. Most, a bemutató előtt, azt gondolom, hogy bár eleinte ő is mint tragédiához állt ehhez, végül nem akként élte meg ezt a dolgot, hanem egy izgalmas esemény lett számára.

- De miért? Végül mégis élvezi az együttlétet Markéval?

- Nem gondolom, hogy bárki olyan nagyon élvezné az első szexuális élményét. Inkább az van, hogy ha már nem rossz, akkor jó. Mondjuk azt természetesen megint nem gondolom, hogy ez a férfiakra is ugyanígy érvényes... (Nevet.) Szerintem az Brangaene igazi fájdalma, hogy számára nem következik el újra a beteljesülés. Van benne egyfajta kielégületlenség és szeretetéhség. Ő az állandó harmadik ebben a két szerelmi háromszögben, aki szeretne kötődni, ragaszkodni valakihez. Irigyli a szerelmeseket, akik egyébként nem feltétlenül szimpatikus hozzáállást tanúsítanak irányába.

- Trisztán iránti vonzalma is ebből a szeretetéhségből fakad?

- Az egy kamaszlányos vonzalom, ami addig tart, míg ágyba nem bújik Markéval. Itt el kellett döntenem, hogy amikor kijön Marke hálószobájából, akkor vérdrámát csináljak-e, könnyek között; volt is egy olyan szöveg, hogy „Ó, jaj! Oda a becsületem!”, amit aztán kihúztunk. Egy másik utat választottam: a körülmények ellenére is érzelmi kötődés alakult ki benne Marke iránt attól, hogy ő volt az első férfi az életében. Brangaene legnagyobb tragédiája azonban az, hogy mindig mellékszereplő marad a saját életében.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Ács Norberttel, Marke király alakítójával

Interjú Kovács Judittal,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek a megbábosítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Íme, itt olvashatók Marke királyt játszó Ács Norbert gondolatai!

- Marke Cornwall királya, Trisztán nagybátyja, akit örökbe fogadott, és felnevelt. Hadban áll az írekkel, s minthogy azok erősebbek birodalmánál, adózni kényszerül nekik: tíz évente száz gyermek a béke ára. Marke jobb híján Írországba küldi gyógyulni unokaöccsét, aki akkor sérül meg, amikor hőstettével felmenti a cornwalliakat e szörnyű adó alól. Később Trisztán által megkéri az ír királylány, Izolda kezét, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a szépséges hölgy férjeként majd iszonyatos féltékenységet és megaláztatást kell átélnie.

- Marke király bízik Trisztánnal való kapcsolatában, és eleinte abban is, hogy Izoldával jól működhet a házassága. Ám – ahogy mondják – sosem lehet tudni, három fél közül ki a harmadik. Itt Marke marad kívül a körön. Szerintem nem hibás ebben, mert nem egy durva vagy rossz ember, nem arról van szó, hogy Izoldával való kapcsolata akkor sem működhetne, ha a fiatalok nem itták volna meg a varázsitalt, hanem arról, hogy ez a mindent elsöprő, végzetes szerelem felülírja kettejük viszonyát. Ő bizonyos tekintetben áldozat ebben a viszonyrendszerben, hiszen a szerelem végzetszerűsége lekaszabolja őt is.

- És mit gondolsz, szereti Izoldát, vagy Izolda inkább csak eszköz arra, hogy végre békét kössenek az írekkel?

- Eszköznek semmiképpen nem nevezném, de biztos, hogy – akármennyire modern felfogású ez a darab – megjelennek benne az adott történelmi korszakot jellemző feudális kötöttségek. Egy király és egy királylány esetében nem feltétlenül merül fel a szerelem fogalma, s így a kérdés sem, hogy egyáltalán szeretik-e egymást. Politikai döntés, hogy Cornwall királya megkéri az ír királylány kezét, de Izolda szépsége kellemes meglepetés Marke számára: mindenképpen tetszik neki a nő, erre rengeteg utalást találunk. Ez persze nem ugyanolyan, mintha szerelmes lenne belé az elejétől kezdve, de később azért bonyolultabbá válik az, ahogyan Izoldához viszonyul. Egyrészt a birtoklás vágya is felmerül, másrészt egy idő után veszélybe kerül Marke királyi tekintélye; ilyen értelemben kicsit kicsusszan a talaj a lába alól, és ez szerintem, összefügg azzal, hogy időközben még szerelmes is lett a szerencsétlen. Még egyszer hangsúlyozom, működhetne is kettejük kapcsolata, ha a fiatalok nem itták volna meg az italt. Izolda is utal erre Brangaenén keresztül: féltékenységről tanúskodik, hogy azt szeretné, Brangaene ne töltsön túl sok időt a királlyal. Ezek szerint őt sem hagyja teljesen hidegen a férfi.

- Miért? Marke szerethető ember?

- Nagyon szeretném szerethetővé formálni, mert ha nem az, akkor nincs tétje annak, hogy Izolda Trisztánt választja. Ebben az esetben úgy tűnne, hogy mi sem természetesebb az ő döntésénél. Hiszen ha Marke egy olyan király, aki vadászattal, piálással, bulizással, meg minden olyasmivel foglalkozik, ami ugyan együtt jár az uralkodással, de ami miatt a nőre már nem jut energiája, akkor nem jelent valós alternatívát a személye, és nyilvánvaló, hogy Izolda elfordul tőle.

- Már említetted, hogy meginog Marke tekintélye, de szeretnék még picit visszatérni erre, mert szerintem fontos. Egyrészt szóbeszéd is kezd terjedni arról, hogy megcsalják, másrészt ott van a gyerek adó is – ő nem képes legyőzni Moroldot, Trisztán viszont igen.

- Így van, és pontosan ezért ezzel nagyon sokat kínlódtunk. Problémát jelentett számomra, hogy hol helyezzem el pontosan Markét a Trisztánnal való viszonyában, mert ugyan a hierarchikus renden belül feljebb tartozik, de már a nyitó helyzetben is egy voltaképpen uralkodásra képtelen, gyenge lábakon álló királyt látunk; már ekkor is recseg-ropog alatta a tákolmány. Abban, hogy mégse egy nyomorult alak legyen belőle, sokat segített nekem Hoffer Károly tervezése is, aki egy kicsit méltóságteljesebb, szerethetőbb, illetve úgymond „jobb pasit” rajzolt, mint amilyet a szöveg lefest. Ami a két férfi kapcsolatát illeti, arról Márton László is elmondta, hogy dramaturgiai okokból ki kellett hagyni azokat a regényben szereplő epizódokat, amelyekből kiderül, hogy Markénél gyerekeskedett Trisztán, ő nevelte fel, ami nyilván mély és szoros kapcsolatot jelenthet. Nem szeretnék nagyon ráülni erre a vonalra, de jó lenne, ha egy kicsit meg tudnánk mutatni valamit ebből is.

- És az, hogy ez kimarad, okozott is problémákat a próbák során. Hogy érzed, sikerült megoldani, hogy nincs sor a Trisztán és Marke között fennálló kapcsolatra?

- Megpróbáljuk ezt nonverbális jelekkel áthidalni. Szöveg vagy jelenet nem került be erre vonatkozóan, hanem olyan meghittséget próbálunk bizonyos pillanatokban megmutatni, amely elárulja, hogy ez a két ember, túl a rokoni szálakon meg az esetleges rangbéli kapcsolatokon, alapvetően barátok. Ez pedig tovább fokozza Trisztán drámáját, hiszen azzal, hogy árulást követ el a király személye és becsülete ellen, barátjaként önmagát is elárulja. Becsületes akar maradni. Ezért még csak fel sem merül az a megoldás, hogy ne hozza haza Izoldát, vagy hogy ketten együtt megszökjenek, ha már egyszer szerelmesek. Mindketten iszonyatos erőfeszítések árán próbálják megőrizni becsületüket, ezért is szakítanak egymással folyamatosan. De nem képesek uralkodni magukon. Hiába próbálják újra és újra lezárni ezt az egészet, egyszerűen képtelenek rá, mert ez a végzetük. És az ő végzetük Marke sorsát is meghatározza.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Kovács Juditta,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek az alakítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Ezúttal a történet női főszereplőjével, az Izoldát alakító Kovács Judittal beszélgetett.

- Izoldát, az ír királylányt, zenélni tanítja Trisztán, majd pedig elnyeri kezét a cornwalli király, Marke számára. Kettejük házassága a két királyság közti béke záloga, csakhogy Trisztán és Izolda végzetesen egymásba szeretnek, miután útban Cornwall felé elfogyasztják azt a szerelmi varázsitalt, melyet a királylány szülei nászajándéknak szántak, remélve, hogy lányuk szerelmi házasságban élhet majd. Ezzel nemcsak a béke, de Izolda becsülete is veszélybe kerül...

- Nagyon érdekes és összetett feladat ez. Izolda a történet elején még kislány, aki időközben nő fel, válik kis királylányból, tinédzser királylánnyá, majd pedig igazi királynővé. Van egy íve a dolognak, ami azért nagyon szép, mert egy karakteren belül is többféle életkort kell eljátszani; kitalálni, hogy milyen gesztusai vannak gyerekként és milyenek később. Az is nagyon izgalmas, hogy már a kicsi gyerek igazolni tudja, később milyen nagylány lesz, milyen nő válik belőle. És ezt mind át kell tenni bábra, ami sokrétű gondolkodást és komoly felkészültséget igényel.

- Az megnehezíti ezt a feladatot, hogy két Izolda van?

- Igazából nem. Inkább csak még izgalmasabb kihívás színészként, mert kétféle karaktert kell alakítani. Fehérkezű Izolda egy elkényeztetett királylány, akinek elsősorban önmaga fontos, míg Szőke Izolda mély érzésű, nagyon érzékeny és ezért állandóan dilemmába kerül. Folyton hazudoznia kell, mert ellenállhatatlanul és feloldhatatlanul vonzódik egy férfihoz, akihez nem lenne szabad vonzódnia. Az majdnem lényegtelen, hogy ez a vágy a bájital hatására jön létre. A varázsszer mindössze azért érdekes, mert a sorsszerűséget erősíti. Azt, hogy ez bárkivel megtörténhet, és, hogy egyszerűen nem lehet ellene mit tenni. Izoldának királylányként megvannak a kötelezettségei, és ezt ő is nagyon jól tudja, de mind hiába, mert nem képes ellenállni az érzéseinek, amelyek egy olyan férfihoz fűzik, aki nem a számára kijelölt férj. Ennek ellenére megpróbálja teljesíteni a kötelességét, próbál helytállni feleségként, de hiába akar kimászni a Trisztánnal való kapcsolatából, újra- és újra visszacsúszik. Annak ellenére, hogy sokszor sokkal fájdalmasabb ez a szerelem, mint amennyi örömet okoz. Több benne a szenvedés, a bujkálás, a hazudozás, mint az a pár pillanat, amiért ezt az egészet csinálják. Attól pedig még összetettebb a probléma, hogy valószínűleg a királlyal is egy értékes házassága, működő kapcsolata lehetne, ha nem ismerte volna meg Trisztánt.

- Mit gondolsz a Markéval való kapcsolatáról? Valamennyire azért megszereti a férfit?

- Szerintem igen, hiszen Marke gyengéd, és királynőként bánik vele. Csak hát a Trisztánnal való kapcsolata hamar beárnyékolja a házasságukat, egy féltékeny férfi pedig nyilván nem ugyanúgy viszonyul a feleségéhez, mint előtte, de ez érthető, és azt hiszem, hogy ezt Izolda is érti. Tudja, hogy igaza van Markénak, de a benne munkáló érzéseket képtelen leküzdeni. Igazából pontosan ezért ártatlan. Hiszen próbál megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, csak egyszerűen képtelen rá. Ezek nagyon komoly dilemmák, és mivel a bábnak nincsen mimikája, ezt mind fel kell tenni egy gesztusrendszerre, ami elég nehéz feladat, és ezzel kapcsolatban még sok munka vár rám, de egyébként borzasztóan élvezem az egész próbafolyamatot, mert nagyon izgalmas.

- És a Brangaenéhez fűződő viszony?

- Az is nagyon összetett, és azt gondolom, hogy még úton vagyunk, még nem alakult ki teljesen, még vannak eldöntetlen kérdések, amelyekre a maradék próbaidő alatt kell választ találnunk. Én azt hiszem, hogy Izolda egyrészt valóban kedveli Brangaenét, másrészt viszont a történet korában nagyon erősen meghatározó a társadalmi hierarchia, és Izolda számára, aki ebben nőtt fel, ebbe nevelődött bele, természetes, hogy szolgák tartoznak alá, így az is, hogy Brangaene szolgálja őt. Kedveli, sőt talán szereti is, hiszen rengeteget segít neki, de ha arra kerül a sor, hogy komornájaként be kell áldoznia a szüzességét, akkor nem áll ellent. Ebben közrejátszik az is, hogy a nőket ebben a korban leginkább eszköznek tekintették, és egyértelmű volt, hogy elsősorban a férfiak döntenek.

- De szerinted érzi a dolog súlyát, vagy számára ez csak olyasmi, aminek meg kell történnie, hát akkor történjen?

- Szerintem abban a pillanatban nem érzi a súlyát. Azt ugyan érzi, hogy ez nagyon rossz volt Brangaenének, de egyszerűen muszáj tenni valamit, és ez tűnik az egyetlen lehetséges megoldásnak. Abban a pillanatban nagyon gyorsan kell döntést hozni, és tulajdonképpen nem is ő hozza meg ezt a döntést, hanem Trisztán, ő csak nem mond ellent, mert az az igazság, hogy nem jut eszébe jobb. Ebben nyilván benne van a fiatalsága, tapasztalatlansága is. Érettebben, lehet, hogy nem így nézne erre a dologra, de még nagyon fiatal, és félti a saját életét is, mert, ha kiderülne, hogy már nem szűz, akkor nyilvánosan megszégyenítenék, sőt az életébe is kerülhetne a dolog.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal a Trisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek a megbábosítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Először a történet férfi főszereplőjét, a Trisztánt mozgató Teszárek Csabával beszélgetett.

- Trisztán, a cornwalli király, Marke unokaöccse, aki az udvarban nevelkedett, miután nagybátyja magához vette. Hősiesen legyőzi a cornwalliak főellenségét, Moroldot, ám ebben a párviadalban súlyosan megsebesül. Az ellenfelének mérgezett kardja által okozott sebet pedig csak annak nővére, az ír királynő gyógyíthatja meg, mert csak ő ismeri a megfelelő ellenszert. Az írek udvarában, furfangosan, Tántrisz nevű zenészként mutatkozik be, s hamarosan zenére tanítja Izoldát, az ír királylányt. Később ő kéri meg az ifjú hölgy kezét Marke számára, a béke zálogául, s ezzel mindaddig nem is lenne gond, amíg Izolda és Trisztán nem isszák ki egy véletlen folytán a jegyeseknek szánt varázsitalt...

- Nehéz kérdés, hogy mit lehet kezdeni a hős fogalmával, amihez többnyire egy szoborszerű eszményt, egy idealizált személyiséget kapcsolunk. Nem könnyű olyan jellemvonásokkal és karakterjegyekkel felruházni egy hősi alakot, amelyektől igazi, egyedi, megismételhetetlen és érdekes lesz. Trisztán esetében az teszi kissé furcsává a helyzetet, hogy személyében, az elején olyan fiatalembert ismerünk meg, aki tényleg mindig megteszi a tőle telhető legjobbat, és adott szituációban mindig teljesíti kötelességét. Aztán egyszerre csak elérkezik egy pillanat, amelytől fogva el kell kezdenie hazudni, trükkös, csalárd életet élni. Mégpedig nem saját akaratából, hanem, mert nincs más választása. Szerintem attól kezdve, hogy belesodródik ebbe a hazugságláncolatba, nagyon érdekes, sőt ambivalens hőssé válik, mert mindazt, amit a történet korábbi szakaszában felépített magáról, folyamatosan megdönti. Azért is megy ritkaság számba a hősalakok közt, mert a darabnak nagyjából a háromnegyed részében nem azt teszi, amit ő maga akar, hanem kényszer hatására cselekszik, amely kényszer – természetesen – a szerelmi varázsital következtében fellépő szerelem.

- Szerinted mennyire igazi hős Trisztán? Arra gondolok, hogy mennyire felel meg a lovagi eszményképnek?

- Abból a szempontból megfelel, hogy nagy fizikai erővel bír, nagyon bátor, jó kiállású, érti a kardforgatás mesterségét, emellett ráadásul értelmiségi is, zenélni is tud, vagyis művész is; elég sokoldalú. Másrészt, szerintem azért is megfelel a lovagi eszménynek, mert igaz ugyan, hogy egy adott pillanattól kezdve kényszer hatására cselekszik, de még ekkor sem hátrál meg, nem száll ki, hanem végigviszi a dolgokat. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem menekülnek el ezek az emberek. Hiszen egyszerűbb lett volna Izolda és Trisztán számára, ha elszöknek egy lakatlan szigetre és ott élnek ketten, mert sorsuk úgyis kikerülhetetlen, amivel mindketten tisztában vannak. Akkor meg miért kell ezt az egész hazugságláncolatot végigcsinálni? Mi értelme? Valószínűleg azért választja ezt az utat Trisztán, azért próbál szembenézni ezzel, illetve küzdeni ellene, és marad a helyén még akkor is, amikor e küzdelemben kudarcot vall, mert nem akar elmozdulni onnan, ahol társadalmilag és helyzetileg szükség van rá. Inkább megpróbálja minden erejével uralni ezt a bonyolult és visszás helyzetet.

- Azért dönt így, mert próbál becsületes maradni?

- Szerintem belátja, hogy nem maradhat becsületes. A lovageszményhez is hozzátartozik, hogy nem menekülhet el, nem futhat el a problémák elől, hanem szembe kell néznie velük, még akkor is, ha ez a szembenézés akár halállal is járhat. Akkor is nekimenni egy nagy szörnyetegnek, és akkor is megpróbálni valahogy kordában tartani még a végzetes szerelmet is.

- Mit gondolsz a Markéval való kapcsolatáról?

- Alapvetően nagyon jó barátság az övék. Nekünk meg is kell mutatnunk, hogy milyen mély barátság van köztük, mert akkor van ennek az egész problémának igazi tétje – a szerelmi háromszögnek, ami majdnem négyszög –, ha két egyenrangú férfi feszül egymásnak, akik ráadásul nagyon szeretik egymást. Az egy örök dilemma a világirodalomban (is), hogy a barátság vagy a szerelem a fontosabb, illetve ezek hogyan férnek meg egymás mellett. Marke és Trisztán kapcsolata régebbi keletű, mint a fiatalok közt fellángoló szerelem. Nekünk nagyon pontosan meg kell mutatnunk, hogy mennyire szeretik egymást, mert ettől lesz tétje. Ettől lesz Trisztán számára nagyon nehéz ez a hazugság és ez az egész szerelem; mert a saját barátjával kell teljesen szembefordulnia.

- Voltak is nehézségeitek azzal, hogy ezt miként mutassátok meg.

- Igen, voltak nehézségek, és vannak is, még mindig. Ács Norberttel van egy olyan jelenetünk, amikor megérkezik a hajóval Trisztán és hozza Izoldát mint a Marke részére már megkért menyasszonyt. Ebben a jelenetben van egy olyan pillanat, amikor egymás szemébe néz a két férfi, aztán Marke odarohan, átöleli, üdvözli Trisztánt, aki számára azonban ez nem a viszontlátás öröméről szóló pillanat, hanem tudja, hogy innentől kezdve állandó hazugságban fog élni, folyamatosan hazudni fog annak az embernek, aki ennyire szereti. Ezt nagyon nehéz felépíteni, és nagyon kevés idő van rá, kicsi a jelenet. A filmművészetben ilyenkor közeli beállításokat alkalmaznak, nekünk azonban minden érzelmet, kételyt, lelkiállapotot, mozdulatban, pozícióban kell megfogalmaznunk bábjainkkal.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Kovács Natália, a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakos hallgatója a Trisztán és Izolda rendezőjét, Csizmadia Tibort kérdezte arról, hogyan talált rá a témára, hogyan dolgozott-dolgozik együtt Márton László íróval és a színészekkel.

- Márton László azt mesélte nekem, hogy amikor a Tristan fordításán dolgozott, akkor már részleteket küldött önnek a készülő műből, hogy megtudja, mit gondol az adaptáció lehetőségéről. Mit gondolt? Egyértelmű volt, hogy elvállalja ezt a munkát?

- Azért kértem el Lacitól a szöveget, hogy lássam, min dolgozik. Úgy nagyjából ismerem az ő munkásságát, sokszor dolgozunk együtt, és amikor mesélt erről a fordításáról, akkor kértem, hogy küldje el nekem. Ez puszta érdeklődés volt. Viszont ezzel párhuzamosan kezdődött egy tárgyalásom a Budapest Bábszínház igazgatójával, arra vonatkozólag, hogy mit csináljak ebben az évadban. Ez a két dolog összetalálkozott, amikor felvetettem az ötletet Meczner Jánosnak, hogy mi lenne, ha Laci írna egy darabot a Tristanból, amit épp fordít és már a kétharmadánál tart. Ekkor kezdtünk el beszélgetni arról is, hogy milyen korosztálynak készüljön, és végül megszületett a döntés, hogy akkor tényleg írjon ebből darabot, már csak azért is, mert nagyon pontosan ismeri a történetnek azokat az apró mozzanatait, amelyeket a korábbi adaptációk – hát... nagyvonalúan – más irányba mozdítottak.

- Márton László a világirodalom kiemelkedő alkotásai közé sorolja a Tristant, s a színpadi adaptációt a magyarországi recepció szempontjából is lényeges állomásnak tartja. Rendezőként ön miért tartja fontosnak az adaptációt?

- Ugyanezért. Valóban a világirodalom egyik legkomolyabb műve, de Magyarországon szerintem nincs igazán jelen. Az opera a legismertebb feldolgozás, de a prózai szövegváltozatok – bár időről időre felbukkannak különböző feldolgozásokban – nincsenek benne a köztudatban. Ez az előadás törekszik arra is, hogy a mű jobban részévé váljon kultúránknak, és úgy érzem, sikerült egy olyan szövegváltozatot létrehozni, amely a fiatalokhoz szól, és az előadás formája is megpróbálja ezt az irányt megcélozni.

- Egyrészt egy világirodalmi örökség adaptálásáról van szó, másrészt egy kortárs magyar szerző művéről, hiszen a dráma Márton László szövege. Önök már sokszor dolgoztak együtt, illetve számos kortárs magyar szerző nevét - Mészöly Miklós, Fejes Endre, Székely Csaba, Kőrösi Zoltán, Toepler Zoltán- sorolhatnánk, akiknek a műveit ön színre vitte  Ezek szerint fontosnak tartja a kortárs szerzőkkel való együttműködést, színház és irodalom párbeszédét?

- Egyrészt igen, másrészt meg a színházcsináló elemi érdeke, hogy valami olyan szöveg kerüljön a színpadra, amellyel a néző szinte helyből azonosságot érez. Az, hogy én gyakran kortárs magyar szerzőkkel dolgoztam együtt, első sorban azért is volt, mert azt tapasztaltam, hogy azokat a problémákat, azt a nyelvezetet, azokat a karaktereket könnyebben átérzi a néző, amelyeket egy kortárs szerző ír le, fogalmaz meg.

- Mondhatjuk azt, hogy ettől élőbbé válik a színház?

Ezt ilyen végletesen nem merném kijelenteni, de hálásabb kortárs szerzővel színházat csinálni, mint egy klasszikussal. Bár a klasszikus szerzők műveinek is rengeteg érvényes színházi előadása, megvalósítása születik.

- Gyakorlati szempontból mennyiben más kortárs szerző művét rendezni, mint nem kortársét? Gondolok itt arra, hogy egy kortárs szerző beleszólhat a munkafolyamatba. Mennyire avatja be a szerzőt a munkába azután, hogy a szöveg már önhöz került? Márton László mondta, hogy A nagyratörő miatt szinte Egerbe költözött, most viszont még egyetlen próbán sem láttam, az olvasópróba óta.

- Most más dolga van, de én azt feltételezem, hogy lélekben velünk van, és telefonon tartjuk a kapcsolatot. Szerencsésnek érzem magam, abból a szempontból, hogy lehetőségem van kortárs szerzőkkel dolgozni. Nekem mindig jó tapasztalatom volt ezzel. A szerzők megértették, hogy melyek azok a színpadi problémák, amelyekre a szöveg nem tud megoldást adni, és kérésemnek megfelelően, ilyenkor egy kicsit átformálták, átalakították azt. Emellett fontos, hogy én alapvetően tisztelem a szerzők által megírt szöveget. Lehet, hogy ők ezt érzik rajtam, és ezért dolgoznak velem szívesen. Ez nem azt jelenti, hogy nem nyúlok bele, de nem nyúlok bele a hátuk mögött. Közös döntések eredménye, hogy milyen szövegváltoztatásokat teszünk, ezt mindig együttes munkának tekintem.

- Abban az elejétől kezdve biztos volt, hogy ez a darab működni fog bábszínházi formában? Elképzelhető, hogy egy szöveg alkalmatlan arra, hogy bábszínházi adaptáció legyen belőle, miközben színházi előadásra alkalmas?

- Ez teljesen így van. Emiatt ezen a szövegen is sokat változtattunk a dramaturggal, Gimesi Dórával, mire megszületett a bábszínházi változat. Figyelembe kellett venni, hogy mi történik egy bábbal, amikor a színpadon van. Ha ugyanis egy báb nem beszél, vagy nem mozog a színpadon, akkor az meghal. Legalábbis nincs jelen. Olyan szöveget kellett készíteni, amely rövid dialógusokból, viszonylag rövid megszólalásokból áll, vagy pedig olyan helyzeteket hoz létre, amelyekben a másik báb – az, aki éppen nem beszél –, szintén aktívan részt tud venni.

- Egy videóriportban így nyilatkozott: „nem szeretem a színházban a konkrét üzeneteket; azt szeretem, ha a színház nagyon érzékenyen szól a napi gondokról, napi problémákról” – ez érvényes a Trisztán és Izoldára? Melyek azok a napi problémák, amelyek ön szerint ebben a darabban felszínre kerülnek?

- A Trisztán és Izoldára ez úgy érvényes, hogy az a szerelemről szól, a szerelem pedig eléggé napi probléma. Napi probléma a kamaszok életében is, akik most fedezik fel; napi probléma azok számára, akik megszenvedik a szerelmet; vagy napi probléma azoknak, akik harcolnak akár azért, hogy szeressék őket, akár azért, hogy szerelmüket megtarthassák. Tehát egyszer ebben az értelemben van aktuális üzenete a szövegnek, másrészt úgy érzem, hogy olyan formát találtunk – és erre a bábszínház nagyszerű lehetőséget ad –, amely mai műfajokból táplálkozik. Az előadás alcíme szerelmi kaland-játék, nem véletlenül, hiszen a képregény, a fantasy, a film és a televízió által behozott világot is segítségül hívjuk a jobb átélhetőség kedvéért, s eközben a báb-műfaj is rengeteg olyan stilizációt, olyan játékot tud, amelyek révén ez tovább fokozható.

- Mennyiben más a felmerülő problémákat a fiatalok számára adagolni, ahhoz képest, mintha felnőttek számára készülne az előadás? Amiatt, hogy a célközönség alapvetően a tizenéves korosztály, máshova kerülnek a hangsúlyok?

- Biztos, hogy van hangsúlyeltolódás. Annak a felismerése, hogy a szerelemért szenvedni kell,  nagyon fontos ebben a játékban. Hogy a szerelem áldozatokat követel, és ugyanakkor legyőzhetetlen, ezek egy felnőtt, tapasztaltabb ember számára evidenciák lehetnek, egy fiatalnak  viszont a szerelemmel való ismerkedés során mindenképpen újdonságok. A tizenévesek szerelmi bánatára ez akár vigasz is lehet, mert láthatják, hogy nemcsak ők éreznek így, hanem ez a régebbi időkben is így volt, tehát az érzés nem változott az évezredek során.

- Ezeket akarják megmutatni a fiataloknak a bábbal, vagy inkább ezeken keresztül azt, hogy „van báb is”?

- A kettőt nem tudom így különválasztani. A báb nagyon jó stilizációs eszköz, bátor asszociációkra ad lehetőséget, és ezen keresztül egy kicsit mindenki megkaphatja a saját vízióját az adott problémáról. Ezért is kell, hogy szenvedély legyen az előadásban, illetve olyan akadályok legyőzéséről szóljon, amelyeket az ember saját magában épít. A báb sok mindent élesebben tud kirajzolni, mint mondjuk egy színészekkel eljátszott előadás.

- Volt olyan szándék, hogy a kamasz korosztály mélyebben megismerkedjen a báb műfajával?

- Persze. Arra a törekvésre, hogy közelebb hozzuk a műfajt a fiatalokhoz, a Budapest Bábszínház több előadása is példa. Van egy olyan általános elgondolás, amely szerint ez a kisgyerekek műfaja és van egy olyan, hogy a komolyabb témák csak a felnőttek számára érdekesek. Közben meg a két korosztály között is van egy nagyon fontos réteg, amelyik, ha nem is most találkozik először színházzal, de még nem ismeri annak minden műfaját. Érzékeny korosztály, akiknek a szerelemről beszélni a bábműfajon keresztül  izgalmas kihívás mind szakmailag, mind tartalmi szempontból.

- Egy két évvel ezelőtti nyilatkozatában azt mondta: „Ma egy erőteljesen fogalmazó, kevéssé esztétizáló, a színház nyelvén a társadalom jelenségeire élesen reagáló színháznak látom értelmét.”  Ennek a célnak mennyire felel meg a Trisztán és Izolda? Nekem egyelőre úgy tűnik, hogy nem valamiféle közvetlen társadalmi reflexió irányába halad az előadás. Ez összefügg azzal, hogy elsősorban kamaszoknak készül, és, hogy őket feltehetően más jellegű problémák foglalkoztatják?

- Most, a próbaidőszak közepén ez még nem látszik eléggé, de én szeretném, hogyha a szerelmi probléma egy mai társadalmi problémaként lehetne jelen, és a tizenévesek számára is így tudna  megjelenni. Lehet, hogy nem helyettesítem be a Gurmun királyt egy polgármesterrel, vagy egy osztályfőnökkel, netán egy szülővel, de az a fajta érzelmi csatározás, ami a Trisztán és Izoldában zajlik, nagyon is a mai kornak a problémája.

- Az előadás fontos alapanyaga a papír. Ez rendezői koncepció volt, vagy közös ötletelés folytán jutottak erre a döntésre? Inkább praktikus okokból választották ezt az anyagot, vagy alapvetően a papír működése, szimbolikája, lehetséges jelentései foglalkoztatták önt/önöket?

- Mind a három egyszerre. Rendezői gondolat volt, de nem a tervezők nélküli gondolkodás eredménye. Már a munkafolyamat elején kértem a tervezőktől, hogy gondolják végig azt, ha papírral dolgozunk, akkor annak mi a következménye, illetve milyen lehetőségek adódnak. Így tulajdonképpen azzal játszunk, hogy mit tud, mit mond a papír, milyen asszociációkat kelt a használata. A papír, mint színházi anyag nagyon rugalmas, sok minden kihozható belőle. Végül is ezért indultunk ki abból, hogy ez legyen az egyik fő anyaga az előadásnak.

- A közös ötletelést azért próbáltam szóba hozni az iménti kérdésben, mert egyszer azt nyilatkozta, hogy akkor tart sikeresnek egy előadást, ha érzi, hogy mennek önnel a színészek, és, hogy „egyet gondolnak” a társalkotókkal. Hogy érzi: a Trisztán és Izolda esetében ez teljesülni látszik?

- Jó a kérdés, mert lényegében arról szól, hogy a papír mennyire kelti fel a színészek fantáziáját. Én azt tapasztalom, hogy nagyon, tehát ez egy lehetőség arra, hogy együtt gondolkozzunk erről... Szóval azt érzem, hogy együtt van ez a társaság, együtt gondolkodunk, egymásnak adjuk az ötleteket, és próbálunk előre menni, miközben rengeteg technikai problémát kell a próbafolyamat során megoldani. Sokkal többet, mint egy színészekkel játszott előadásban kellene.

- És több probléma adódik abból kifolyólag, hogy egyszerre sokan vannak jelen?

- Az igaz, hogy én szeretem a kevés szereplős előadásokat, de itt mindenkinek helyből megvan a feladata. Az, hogy egy bábot két ember mozgat, azt jelenti, hogy itt kettő az egy. Szóval bábban nincs sok szereplő egyszerre, de színészben igen, mert a bábokat sok ember mozgatja. De hát mit nevezünk soknak? Soknak azt nevezzük, amit sokallunk. Én pedig nem sokallom őket.

Komment 0 | Reblog! 0 |

A próbanaplókat követően Kovács Natália, a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakos hallgatója a Trisztán és Izolda íróját, Márton Lászlót kérdezte a dráma létrejöttéről és az irodalmi alapanyagról.

- Több 1997/98 körüli nyilatkozatában arról beszél, hogy többé nem szeretne színháznak dolgozni. A Lepkék a kalapon (1994) után a Nagyratörő trilógiáig (2008-2010, Eger) tartó időszak szünetet jelentett az ön színházi munkáiban.

- Az én színházi karrierem egy hosszú történet. Bár elsősorban elbeszélőnek tartom magamat, és szerintem ezt könyveim sora is megerősíti, az, hogy ez így van, részben irodalmon kívüli kérdés, például a magyar színházi rendszer működésével is összefügg. Annak idején úgy éreztem, hogy a Nagyratörő egy olyan érvényes munka volt, amelytől tovább kellett volna lépni, de a magyarországi bemutató elmaradása miatt (Kolozsváron bemutatták 1992-ben, az Állami Magyar Színházban, Parászka Miklós rendezésében – a szerző) ez nem volt lehetséges számomra. Amikor végül Egerben, Csizmadia Tibor rendezésében megvalósult a teljes trilógia bemutatója – jó körülmények között, jó színészekkel, jó társulattal –, akkor nagy elégtétel volt számomra látni, hogy ez a munka, annyi sok év elteltével még mindig egy létező színmű. Innentől kezdve nekem nincs is több gondom a magyar színházi élettel. Az pedig, hogy létrehoztam egy színpadi munkát a Budapest Bábszínház számára Trisztán és Izolda történetéből, azért volt lehetséges, mert előtte elég sok évig fordítóként foglalkoztam ezzel az anyaggal. Azt kell mondanom, hogy ezt a színpadi változatot igazából fordítóként írtam.

- A színpadi változat megírása, illetve a regény drámává adaptálása az ön ötlete volt, vagy felkérésre készült?

- Csizmadia Tiborral hosszú ideje barátok vagyunk. Amikor már voltak összefüggő részek a készülő fordításból, azokat átküldtem neki, hogy nézze meg, elképzelhetőnek tartja-e egy színpadi változat elkészítését. Az utóbbi években, főleg amióta kénytelen volt megválni az egri társulattól, oktatóként foglalkozik bábszínházi emberekkel, valamint ő maga is rendezett bábelőadásokat. Engem pedig érdekelt, hogy mit tud a báb, illetve, hogy mi az, amit a báb tud, az ember viszont nem. Nem vagyok tapasztalt bábjátékíró, ez az első ilyen jellegű munkám, viszont az írói gyakorlatom elég nagy. Ezért néztem előadásokat a Budapest Bábszínházban, figyeltem, hogyan működnek a bábszínészek a különféle előadásokban: azokban, ahol ők emberi mivoltukban nem mutatkoznak, vagy azokban, ahol ők is látszanak a bábokkal együtt. Ezek után megpróbáltam egy olyan szöveget írni, ahol a bábok megmutathatják, mire képesek.

- Ha fordításról vagy adaptációról beszélünk, akkor mindig beszélni kell a közönségről, amelynek szánják, illetve arról, hogy milyen helyre, milyen diskurzusba érkezik egy mű. Miért tartotta fontosnak a Tristan magyarra fordítását, illetve a színpadi adaptációt?

- Ez a világirodalomnak egy kimagaslóan nagy műve, s szerintem az sem kérdés, hogy az Iliászt, az Odüsszeiát, az Isteni színjátékot, vagy a Gilgames-eposzt le kell-e fordítani. A Tristan ezek közé a nagy alapművek közé sorolható. Úgy alakult, hogy én ennek eredeti szövegét el tudom olvasni, megértem, és tehetek javaslatot a magyar értelmezésére. Ez az egyik része a dolognak. A másik része az, hogy regényíró vagyok, és nem egyszerűen csak írok, hanem érdekel a mesterség, annak törvényszerűségei. A Tristannal kapcsolatban pedig arra a belátásra jutottam az évek során, hogy a modern európai regény egyik nagyon fontos előfutára, és arra gondoltam, hogy ezt én mint író is hasznosíthatom, ha megértem a működési mechanizmusát. Ehhez az kell, hogy elbeszélőként valami közöm legyen hozzá, és úgy lesz hozzá közöm, hogyha lefordítom: fordítói kapcsolatot létesítek a művel, és ezáltal megismerem a nyolcszáz évvel ezelőtti kolléga észjárását. A bábjátékot pedig azért csináltam, hogy szemtől szemben állhassak a művel. Ez különben szintén nem problémamentes dolog, mert Gottfried szövege befejezetlen, tehát meg kellett írni a befejezést, de úgy, hogy az valamilyen módon dokumentálva legyen, nem saját ötletek alapján. A bábjátékban ez már egyáltalán nem látszik, mert az általam konstruált befejezésből készült el a történet bábjátéki vége.

- De miért pont a Tristan? Gondolom, ez összefügg azzal is, hogy fordította a regényt, de azt írja a Holmiban, hogy magyarországi fogadtatása a műnek nem nagyon van, illetve Borda Lajos azt nyilatkozta, hogy fél év alatt tizenkét példányt tudtak eladni a könyvből.

- Hogy a Tristannak mi lesz a recepciója Magyarországon, az nem egy lezárt történet. Borda Lajos kiadója, a Borda Antikvárium, egy nagyon kicsi kiadó. Borda egy roppant bátor és lelkes ember. Nem tegnap vagy tegnapelőtt óta ismerem, és látva, hogy könyvkiadóként milyen vállalkozásokba fog bele, csodálom és bámulom. Rendkívül értékes könyveket jelentet meg, de rossz helyzetben van ilyen szempontból, mert nagyon kicsi a vevőköre. Nem csoda az, hogy a Tristan – ami egyébként nem egy drága könyv ahhoz képest, hogy mennyi munka van benne, de persze az ára többszöröse egy átlagos könyvének – kevés olvasóhoz jut el egyelőre. Ám szerintem ez nem a végső szó, mert ha lesznek népszerűbb kiadásai, vagy esetleg elektronikus formában hozzáférhetővé válik, akkor ugyanúgy be fog illeszkedni a magyarországi hatástörténetbe, mint az ókor és a középkor más nagy, közismert művei. Ez szerintem idő kérdése. Nem kell holnap vagy a jövő héten bekövetkeznie, de én abban bízom, hogy még az én életemben bekövetkezhet.

- A Holmiban közölt esszéjében arra utal, hogy a Tristan bizonyos termékeny félreértéseket, félreolvasásokat implikál, ilyen például a modernné olvasás, aztán pedig, megfigyelésem szerint, folyamatosan modernné olvassa a szöveget ebben az esszében. Miért tartja fontosnak a modernség felőli olvasatot? Ezt inkább tartja legitimnek, mint egy olyan olvasásmódot, amely a középkor kontextusába helyezné a művet?

- Az olvasás mindig valamivé olvasás. Lehet egy szöveget modernné olvasni, meg lehet egy szöveget múzeumi tárggyá olvasni, de csak úgy olvasva olvasni, olyan nincs. Minél régebbi egy szöveg, annál kevésbé van ilyen. Ha azt állítom, hogy adott szerzőhöz van valami közünk, akkor modernné olvasom, és ehhez igyekszem támpontokat találni a szövegben. Ha azt mondom, hogy nincs közünk az adott szerzőhöz, akkor régmúlttá olvasom. A Tristan a régi európai epika tíz legnagyobb alkotása közé sorolható, s nem kellek hozzá én mint fordító, hogy ezt észrevegyem. Bár nem germanistaként olvastam, vannak germanisztikai ismereteim. Ahhoz talán pont elég, hogy ez ne egy szubjektív vélekedés legyen, hanem viszonylag szakszerű érvekkel alá is tudjam támasztani, s így a szubjektívnek látszó vélekedésből tinyanovi értelemben vett irodalmi tény lesz.

- Koltai Tamáshoz szóló levelében (Színház 2001/1, Levél a szerkesztőnek) azt írja, hogy nem tartja önmagát jó drámaírónak. Másrészt pedig arról is olvastam nyilatkozatot öntől, hogy a drámát nem tartja teljes értékű irodalmi műfajnak, mert azt színháznak írja az író, és mások is belenyúlnak. A kettő közt van összefüggés?

- Nem, a kettő nem függ össze. Egyrészt az, hogy a szerző mit gondol saját magáról, szerintem nem érdekes. Szubjektív szeszély. A drámát pedig azért nem tartom teljes értékű irodalmi alkotásnak, mert benne vagyok a magyar irodalomban, ahol azt tapasztalom, hogy ellentétben a lírával, aminek van egy folyamatossága, vagy ellentétben a prózával, aminek nincs folyamatossága a 19. század első feléhez képest, viszont van egy nagyon nagy, intenzív előretörése mind a mai napig, a dráma visszaszorulóban van, s az önálló magyar drámaírásnak nincsen töretlen hagyománya. Elnézve, hogy különféle drámaíróknak milyen sors jutott osztályrészül, ezt megerősítve látom. Továbbá a színházi intézményrendszer is az írás önállósága ellenében hat. Az érvényes előadások próbálnak megszabadulni a szöveg követelményétől, és a hangadó színházi kritikusok is újra meg újra igen arrogáns módon szólalnak fel amellett, hogy a dráma akkor élettel teli, ha nincs köze az irodalomhoz. Ezek alapján kénytelen voltam levonni ezt a konzekvenciát. Nem is annyira gyakorló íróként – mert, ha gyakorló író vagyok, akkor elbeszélő vagyok és ezért jelennek meg a regényeim és az elbeszélésköteteim, gyakorló drámaíró meg nem vagyok –, inkább gondolkodó emberként és kortárs állampolgárként.

- Beszélgessünk egy picit a dramatizálás folyamatáról, mert itt mégiscsak egy regény drámává adaptálásáról van szó! Melyek azok a mozzanatok, amelyeket muszáj volt elhagyni a verses regényből? Mi volt az a lényegi váz, amely megtartásában biztos volt? És milyen szempontok alapján döntötte el, hogy mi maradjon ki?

- Egyrészt, ha egy középkori szerző ír egy eposzt vagy verses regényt, akkor számára nincsenek terjedelmi megkötések: ha húszezer sor, akkor húszezer, ha ötvenezer, akkor ötvenezer. Egy színházi előadás esetében viszont van az a földhözragadt szempont, hogy tizenegy óra után indulnak az utolsó busz- és villamosjáratok, és az előadásnak nem tizenegykor kell véget érnie, hanem legkésőbb tízkor. Ráadásul szünet is van. Így két és fél óránál hosszabb egy színházi előadás ma Magyarországon nem nagyon lehet, ami ebbe belefér, az benne van, ami nem fér bele, az nincs benne. Másrészt nem árt, ha a szereplő és a cselekmény egysége erősebben hangsúlyozódik, mint egy olyan műben, ahol a narrátor szólama is jelentős. Egy regényben vagy egy elbeszélő költeményben a narrátor sok mindent elmondhat, ami közvetlenül nem derül ki a cselekményből, ez azonban egy színpadi munka esetében nem lehetséges. Ezen kívül érdemes a drámai feszültséget tartalmazó jeleneteket előtérbe állítani, és az elmélkedő vagy leíró jeleneteket háttérbe szorítani. Arra is törekedni kell, hogy a mű eszmeisége megőrződjék, és lehetőleg ne kerüljön sor a történet lebutítására. Ehhez a magunk drámai eszközeivel valamiképpen pótolni kell azt, ami a meditatív részek kihullásával elveszett. Ezeket én úgy nagyjából tudom. Tehát ezekkel nincs komoly probléma. Ami számomra új volt és kihívás, s amit én nem ismerek igazán jól, az a báb. A báb számtalan dolgot tud, amit az emberszínész nem, viszont sok mindenre nem képes, amire a hús-vér ember igen. Például egy emberi színész megteheti, hogy nem szólal meg rögtön, de a bábnak meg kell szólalnia, különben élettelen tárgy marad. Ugyanakkor az emberszínész mondhat hosszú monológokat, a báb nem, mert alkalmatlan rá. Elmélkedni sem tud, illetve reflektálni sem, mert reflektálatlan lény. Lény, élőlény, élet van benne, de hiányzik belőle a reflexió. Ez nagyon nehéz volt nekem, de azt hiszem, hogy megértettem a problémát, és valamiféle megoldást is találtam rá. Végezetül persze még húzásokra is szükség van, amelyekre sor került, megvannak, úgyhogy azt hiszem, senki nem fogja lekésni a kis földalattit.

- Ami a húzásokat illeti, milyen volt együtt dolgozni Csizmadia Tiborral és Gimesi Dórával? Inkább könnyebben vagy inkább nehezebben ment az együttműködés?

- Fegyelmezett ember vagyok, és szerzőként tudomásul veszem, hogy az előadás létrehozói milyen döntéseket hoznak. Ehhez persze az is kell, hogy bízzam bennük. Csizmadiával nem tegnap óta dolgozom együtt, hanem harminc éve, és nem egy, nem kettő, nem öt közös munkánk volt, hanem sokkal több, tehát tudom, hogyan dolgozik. Gimesi Dórát korábban nem ismertem, de látom, hogy egy nagyon jó képességű dramaturg, aki száz százalékosan megbízható és száz százalékos hatásfokkal dolgozik. Nem állítom, hogy nem fájtak a húzások, vagy legalábbis egy részük. Fájt egy kicsit, de én is tudom, hogy tényleg az kell, hogy kint legyen a közönség időben az utcán, ne szökdössenek meg az előadásról, meg persze, hogy egyben legyen, kerek legyen, és ezért áldozatokat kell hozni. Azt gondolom, hogy Csizmadia Tibor is és Gimesi Dóra is adott helyzetben a legjobb döntéseket hozták. Ezeket én elfogadtam, tudomásul vettem. Úgy tekintem, mintha én magam húztam volna meg a szöveget.

- Mennyire kellett figyelembe venni azt, hogy ez egy ifjúsági előadás szövege lesz? Ezt főleg azért kérdezem, mert a Trisztán és Izolda igencsak erotikus szöveg.

- Hogy egyértelműsítsem mindjárt az elején: e tekintetben semmiféle korlátozás nem volt, teljes szabadságot kaptam, aminek nagyon örülök. Azonban a dolog úgy áll, hogy a Trisztán és Izolda házasságtörésről szól, amit nem lehet eliminálni, sem megszelídíteni. Következésképpen kisgyerekeknek nem való. Nem mintha ők nem találkoznának ezzel a ténnyel, ők is találkoznak vele, csak egyszerűen nem érdekli őket igazából, meg nem fogják fel a problémát. Ezért ez egy ifjúsági előadás, ami azt jelenti, hogy tizenéveseknek és felnőtteknek szól. Manapság az interneten rendkívül durva, közönséges, brutális dolgokat találhatnak a gyerekek, fiatalok, amelyek a maguk brutalitásában, ocsmányságában nem megmutatják, hanem inkább elfedik azokat a problémákat, amelyekkel ők maguk, saját életükben találkoznak. Például azzal a nagyon gyakori ténnyel, hogy édesapa vagy édesanya talál egy új partnert, és emiatt tönkremegy a házasság. Szerintem ezt nemhogy nem kell eltakarni a fiatalok elől, hanem egyenesen mutatni kell nekik, hogy tudják a maguk módján kezelni a problémát, és később, felnőtt életükben esetleg szerencsésebb döntéseket hozzanak, mint a szüleik. Másfelől, szerintem az erotika meg a szerelem nem azonos a nyers és pőre szexualitással, mert az előbbiekben nagyon sok érzelmi, akarati, indulati tényező van, amelyek az élet teljessége felé mutatnak. Szerintem az eredeti műnek ezt a rétegét sikerült átmenteni a darabba. Aztán ott van a színpadi erotika kérdése is, a színpadi meztelenségé. Én korábban nem írtam olyan darabot, amelyben lett volna ilyen, így közvetlenül nem szembesültem a színészi meztelenség problémájával. A Trisztán és Izoldában azonban van ilyen, csak egy báb meztelensége egészen más, mint egy élő emberi lényé, mert a báb esetében a szerkezet tárul fel, az válik átláthatóvá. Úgy is mondhatnám, hogy a báb transzparenssé válik, és a transzparensség, a transzparencia transzcendensséget is jelent, tehát egyfajta létállapotbeli túlléphetőséget. Ez pedig már nem erkölcsrendészeti vagy szeméremmel kapcsolatos, hanem a létezés milyenségére irányuló kérdés. Nem csúnya, nem obszcén, nem trágár, nem szégyellni való, hanem megmutat, szemléltet valamit az emberi létállapotot illetően. Azt gondolom, hogy ez egy fiatal személynek az önismeretét erősíti, anélkül, hogy olcsó felizgatásra irányulna.

- A Trisztán és Izoldában szóba jönnek olyan komoly és fontos kérdések, mint barátság, szerelem vagy identitás. Gondolja, hogy a mű apropó lehet arra, hogy a fiatalokkal ilyesmikről beszéljünk?

- Szerintem egy nagy mű attól nagy mű, hogy ilyesmire alkalmas. Gottfried pedig az akkori erkölcsi életnek alapkérdéseit teszi fel: ellenőrizhetjük-e szeretteinket; tarthatjuk-e őket felügyelet alatt; mit jelent egy másik embert szeretni; a másik ember iránti szeretetnek mikor van igazi tétje; a beteljesült szerelem akkor beteljesült-e, ha maradéktalan boldogságot hoz, vagy akkor, ha a boldogság együtt jár a szenvedéssel? Ezek szerintem alapvetően fontos kérdések, és amennyire meg tudom állapítani nyolcszáz év távlatából, nem sokat változtak. Nyilván a viszonyok nagyon másmilyenek, de az, hogy az ember mint Isten teremtménye egy ellentmondásos lény, hogy a vágyai mindig szembeviszik az előírásokkal, hogy ez a földi létezés keretein belül nem oldható fel, legfeljebb a túlvilágon ígért üdvösségben, és ha megszeretünk valakit, és közel akarunk kerülni hozzá, akkor óhatatlanul helytelen dolgokat is elkövetünk, nem változott azóta sem.

- Ezek a viszonyok elég komplexek a Trisztán és Izoldában, és a próbák során például felmerült a kérdés, hogy mennyire lesz érthető a tinédzserek számára az a fajta kapcsolat, ami Trisztán és Marke között van, illetve az, hogy mennyire nagy tétje van annak, hogy Trisztán éppen őt árulja el, hogy őt csalják meg. És persze, hogy ki csal meg kit ebben a szerelmi háromszögben.

- Ez már rendezői meg dramaturgi meg színészi felfogás kérdése is: hogy három ember viszonyában ki a harmadik. Szerintem mindig ezek a háromszögek az érdekesek. Két ember viszonyában nincs probléma, négy vagy annál több ember viszonyában megint nincs igazán komoly probléma. Három emberében van. Mondok egy példát: a sokkal gyakrabban színre vitt Othello esetében is mindig alapvető kérdés, hogy a rendező Othello vagy Jago pártján áll-e, mert tulajdonképpen nem Desdemona a problematikus személy. A Trisztán-történet esetében a dolog kicsit más, mint az Othello esetében, mert Desdemona – ugyan jogilag ártatlan – súlyos drámai vétségeket követ el, Izoldának viszont nincsenek hasonló drámai vétkei, noha jogilag nem ártatlan. Ebben az értelemben, noha ő megcsalja a férjét, ellentétben Desdemonával, aki nem teszi, mégis sokkal tisztább és bűntelenebb lény, személyiség, mint a reneszánsz drámahősnő. Valamint a Trisztán és Izoldában a végzetszerűség sokkal erősebben jelen van, mint a későbbi színművekben. Ezt a végzetszerűséget a szerelmi varázsital jeleníti meg, de ez sem fedheti el azt a tényt, hogy valójában felvállalt, személyes döntésről van szó, hiszen Trisztán azt mondja, hogy lehet, hogy halált ivott, de ha ez a halál, akkor soha édesebbet nem tudna elképzelni.

- Ön több helyütt arra utal, hogy Trisztán és Izolda már a bájital elfogyasztása előtt szerelmesek voltak egymásba. Gottfried leírja ezt?

- Nem, nem. A műnek van egy bevezetője, és abban a bevezetőben már elmondja Gottfried, hogy két ember tragikus szerelméről lesz szó. Ezért igazából már a bevezetővel elkezdődik a szerelem. A korábbi feldolgozásokban fiatal férfi és fiatal lány kihörpinti a nedűt, és hopp, attól fogva szerelmesek egymásba. Ettől Gottfried sem tér el cselekményszinten, de nagyon gondosan előkészíti, és nyilvánvalóvá teszi, hogy ez igazából egy folyamat. Az ő nagy felismerése az, hogy a szerelem egy narratív struktúra, ugyanúgy, mint az elbeszélés, vagyis a szerelmi meg az elbeszélői folyamat megfeleltethető egymásnak. Soha nem mondja ki, hogy már előtte is szerelmesek voltak egymásba, de rengeteg apró jelzéssel értésünkre adja, hogy az indulat, ami ebben a két emberben egymás iránt van, nagyon ellentmondásos. Ez a szép benne. Nem mondja ki, de arra ösztökél minket, hogy erre gondoljunk. Például amikor Trisztán szegény muzsikusnak mondja magát, és tanítja a kis Izoldát zenélni, csak azt tudjuk meg, hogy milyen jól megtanult Izolda mindent, de ez azt is jelenti, hogy nagyon jól összhangban voltak. Vagy amikor a sárkányviadal után Trisztán eszméletlen, és Izolda ápolja őt, elgyönyörködik a férfi meztelen testében. Ez azért nagyon erősen át van itatva erotikával. Amikor pedig Izolda kardot ránt, hogy lekaszabolja Trisztánt, mert rájön, hogy ő nem Tantris, hanem Tristan, aki megölte a nagybátyját, akkor nyilvánvaló, hogy nem azért teszi ezt, mert a nagybátyját akarja megbosszulni. Azért teszi, mert szerelmes, de ezt nem tudja kimutatni, ezért haragot mutat. Ráadásul – hogy ez még nyomatékosabb legyen – a hajóúton, a vallomás megtétele előtt ezt még összefoglalóan fel is idézi.

- Azért, hogyha Gottfried ilyen dolgokat beleírt a regénybe, akkor nemcsak nagyon modern módon gondolkodott, hanem lélektani analitikus módon is. Mondhatjuk, hogy van egy erős lélektani vonatkozása a Tristannak?

- Ezt mindenképpen mondhatjuk. Tény, hogy a középkori ember észjárása nagyon kevéssé megismerhető, mert az akkori krónikaírók olyan technikákkal dolgoztak, amelyek ezt nem teszik lehetővé. Kárpótlásul viszont van néhány nagyepikai mű – többek között a Tristan –, amelyekből megismerhetjük a korabeli ember személyiségét, gondolkodásmódját, azt is, ami számunkra ma már idegennek hat. Ahogy Gottfried nem tudta, mi az, hogy esszé, mégis teljesen Montaigne-t megelőlegező esszéket iktatott be a művébe, vagy nem tudta, mi az, hogy epikai hitelesség, meg, hogy tragikum, mert ilyen szavai nem voltak, úgy nem tudta azt sem, mi az, hogy pszichológia, de volt hozzá érzéke, és közel jutott a felismeréséhez. Annál is inkább csodálnunk kell, mert nem volt fogalomkészlete, mégis megsejtette ezeket a dolgokat. Például a lélektani motivációt is.

- A lélektaniság problémaköréhez sorolhatjuk, hogy az identitás központi kérdés a történetben. Ez több szinten többféleképpen is megjelenik, s míg a regényben például három Izolda van, addig a drámaváltozatban már nem tudjuk meg, hogy Izolda édesanyját is Izoldának hívják.

- Itt mutatkozik meg a műfaji különbség. Egy regényben elfér három Izolda, színpadon szerintem már zavaró volna, hogyha három volna. A drámában az a probléma, hogy kettő van, viszont itt az édesanya mint szerelmi rivális, már nem jön számításba. Noha Gottfried erős utalásokat tesz rá, hogy a királynénak is tetszik a fiatal férfi, ezt egy bábszínházi előadásba nem lehet betenni, mert egyszerűen nem működik. De itt is már eleve három nő van. Ott van harmadiknak Brangaene, akinek a nőisége elég fontos szerepet játszik. Később Brangaene kiiktatódik a történetből, és akkor jön Fehérkezű Izolda. Azt, hogy ezt a problémát Gottfried, hogyan kezelte volna, csak találgathatjuk, mert pont itt szakad meg a történet.

- Ilyenkor egyébként könnyű mérlegelni, hogy három Izolda már sok lenne a színpadon?

- Ilyen esetben a készülő mű éli a saját életét, és ledobja a fölösleget. Lelökte magáról a harmadik Izoldát, és a királynő csak annyiban van jelen, amennyiben a cselekmény előmozdításához feltétlenül szükséges. Nem kell elmélyíteni, nem kell kiszínezni, a báb ezt nem is teszi lehetővé.

- És azt mennyire lehet előre látni, hogy ami kimarad a tömörítés során, azt az előadás képes-e helyettesíteni valami mással? Gondolok itt arra, hogy a próbák során felmerült, hogy nincsen olyan sor a szövegben, amely kifejezi Marke és Trisztán kapcsolatát.

- Hát ez már egy nehezebb probléma, mint az idősebbik Izoldáé, mert Gottfried nagyon részletesen leírja Marke és Trisztán kapcsolatát, csak éppen Trisztán fiatalkorának epizódjaiban, amelyek nem kerültek be a drámába. Onnantól kezdve, hogy Izolda megjelenik a színen, Marke és Trisztán kapcsolata nem érdekes, és nem is nagyon beszél róla. Kizárólag arról beszél, hogy Marke gyanakszik, aztán megint bízik, aztán megint gyanakszik, aztán megint bízik, aztán bizonyságot szerez, de azt, hogy mennyire szereti egymást ez a két ember, és, hogy milyen szép ez a kapcsolat – kicsit egyébként olyan, mint az antik görög kapcsolat az idősödő tapasztalt férfi meg a tüzes vérű ifjú között – arról itt már nem esik szó. Gottfried részletesen leírja, ahogy Trisztán zenetudománya által gyönyörködteti Markét, illetve, hogy jól sakkozik, több nyelvet is ismer, ért a kulturált vadászathoz. Ezek azonban hosszú részek, amelyek nem férnek bele a bábjáték kereteibe. Azonban, ha kihagyjuk belőle, akkor sajnos nem tudjuk visszapótolni máshol, mert máshol nincs helye. Következésképpen ez a veszteséglistára kerül, és ez már fájóbb veszteség, mint az idősebbik Izolda. Erre megint csak azt tudom mondani, hogy egy valamirevaló műnek nagyon sok rétege van, és ha húsz rétegből kiesik öt, akkor még mindig van tizenöt, ha tíz esik ki, akkor még mindig marad tíz, de ha tizenöt esik ki, akkor is még van öt, és az öt az még mindig sokkal több az egynél. Tényleg kár, hogy ezek a nagyon érdekes, értékes részek elvesztek, de inkább ez vesszen el, mint a mű előadhatósága.

További írások a Trisztán és Izolda kapcsán:

1. próbanapló

2. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Inspirációk a Trisztán és Izoldához

Címkék: Trisztan es Izolda, Budapest Babszinhaz

És akkor most jöjjön az, hogy milyen lesz a Trisztán és Izolda látványvilága.

A tervezők, Hoffer Károly és Nemes Takách Kata egyik fő inspirációja a bayeux-i kárpit, ami a világ első képregényének is tekinthető. Ezen a jelenlegi, nem teljes állapotában is közel 70 méter hosszú, kb. 50 centiméter széles  faliszőnyegen mintegy ötven képben, a normannok partraszállásától az 1066-os hastingsi csatáig követhető nyomon Anglia történelme.

A kárpit nagy valószínűséggel az 1070-es években készülhetett, de hogy hol, kinek és milyen célból, azt nem tudni biztosan. (Feltehetőleg a jelenetekben gyakran szereplő bayeux-i püspök, Odo rendelte meg, aki Hódító Vilmos féltestvére volt, és miután kiesett Vilmos kegyeiből, ezzel az ajándékkal szeretett volna visszakerülni oda; bár a legenda szerint a kárpitot Hódító Vilmos felesége, Matilda készítette udvarhölgyeivel.)  Első említése 1476-os, ám csak évszázadokkal később, 1729-ben fedezték fel a bayeux-i székesegyházban, ahol ma a másolat látható (csakúgy, mint az angliai Readingben), az eredetit pedig a város múzeumban nézhetik meg az érdeklődők.

A kárpit közelebbről itt nézhető meg vagy itt 

Mutatunk egy érdekes animációt a kárpit kapcsán:

Komment 0 | Reblog! 0 |

Pillanatkész

Címkék: Budapest Babszinhaz, Trisztan es Izolda

Február 6-án lesz a Trisztán és Izolda premierje. A próbafolyamatba Kovács Natália, a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakos hallgatója segítségével adunk betekintést.

Jelentem, a legutóbbi bejegyzés óta már egész ügyesen tájékozódom a folyosókon! Jópár próba zajlott le azóta, s nemcsak az épület vált kiismerhetővé, sok egyéb is történt. Például Kurvenalból Guvernál lett. Felkerült a papír háttér is, amellyel folyamatosan barátkoznak az alkotók, kísérleteznek, miként lehet igazodni hozzá, hogy szakad, mikor mit fejez ki. Sőt a héten az egyik legmeghatározóbb díszletelem, a gördeszkapályára emlékeztető félcsőforma is elkészült, így kedden már azon próbálgatták mozdulataikat a színészek: hogy mennyire és milyen irányban határozza meg, merre viszi el a mozgás lehetőségeit, s ezáltal miként befolyásolja a jelentést, vagyis mit jelent megállni, lépni, csúszni, szaladni. Lassan az első dallamok is felcsendülnek majd, talán épp a napokban, így erről egy következő bejegyzésben írok.

Meczner János, Csizmadia Tibor, Gimesi Dóra, Hoffer Károly még az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

Számtalan megválaszolandó kérdés merül fel a próbák során, rengeteg megoldásra váró probléma, mégis, ami mentén talán leginkább érzékelhetők e munkafolyamat nehézségei, az, ahogyan elkészül egy pillanat. Az a matematikailag meghatároz(hat)atlan időmértékegység, amelyet mindössze néhány másodpercig tart - vagy talán egynél is kevesebbig -, s amely mégis akkor jó és akkor hatásos, ha hosszú évek alatt felhalmozódott emlékeket, komoly érzelmeket sűrít.

Ezzel kapcsolatos dilemmákat okoz Marke (Ács Norbert) és Trisztán (Teszárek Csaba) találkozása. A két férfi egymás barátja, sőt valamiféle apa-fiú kapcsolat is van köztük. Trisztán sokat köszönhet Markénak, most mégis hazudnia kell, azok után, hogy megcsalta, s ezzel elárulta őt. Ám a szövegben nincs olyan párbeszéd vagy monológ, amelyből pontosan kirajzolódna kettejük kapcsolatának természete, holott ez nagyon fontos a történet szempontjából, hiszen ez jelenti a megcsalás és árulás valódi súlyát, tétjét. A problémára először Ács Norbert mutat rá, aki azon vívódik, hogyan építse fel Marke jellemét és viselkedését.

Kérdései nyomán Csizmadia Tibor, a rendező hagy arra időt és megállítja a próbát, hogy ki-ki megfogalmazhassa a véleményét, elmondja, mit érez hiányosnak, mi az, amit szeretne valahogy máshogy megoldani. A válaszok egy része azonban még várat magára, s majd csak egy hosszabb folyamat eredményeként születhet meg. Ez a folyamat pedig sok-sok próbálkozással jár: meg kell nézni, működik-e egy gesztus, jobb-e egy másik, hova álljon a báb, hova a színész, hova az untermann, ki kire nézzen, merre forduljon, mikor emelje fel a kezét, honnan és hogyan jöjjön be.

Még ez is olvasópróbai elemzés (fotó: Éder Vera)

Ez különösen kérdésessé válik a király személyét illetően, hiszen amíg a többiek lecsúsznak a félcső lankás oldalán, esetében nem biztos, hogy ez egy szerencsés megoldás. Hogyan jöjjön le a király? Érkezhet-e fenéken, vagy valahogy oldják meg, hogy lépkedjen? Király létére belefér-e egy ilyen, az örömöt kifejező gesztus, vagy általa méltóságát vesztené?

Aztán pedig kezdődik megint előröl az egész, amikor belép Brangaene (Ellinger Edina) is a jelenetbe. Az ő helyét is meg kell találni, megmutatni, kihez hogyan viszonyul, és a többi lényegi összetevőt, akár korábban Marke esetében. S ez így megy tovább jelenetről jelenetre, pillanatról pillanatra. Így sűrűsödnek egy-egy nagyon tömör részecskévé a majdani egészet alkotó elemek.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Trisztánok és Izoldák

Címkék: Trisztan es Izolda, Budapest Babszinhaz

Most azt mutatjuk meg, hogy milyen nem lesz a Budapest Bábszínház előadása.

A Trisztán és Izolda kelta eredetű mítoszának fennmaradásában Richard Wagner játszotta a legnagyobb szerepet. Több teljes operavideó is elérhető a YouTube-on, most talán a leghíresebb részletet mutatjuk meg.

De az előadás zenéje nem ilyen lesz.

A darab szövegét Márton László írta, aki egy Trisztán és Izoldával már debütált a Litera előszilveszterén:

De az előadás szövege nem ilyen lesz.

Néhány éve egy mozifilmben dolgozták fel a történetet, az IMDb szavazói szerint erősen közepesen:

De a mi célunk nem a közepes.

Ezt pedig kizárólag ínyenceknek ajánljuk:

De ilyen sem lesz.

Legközelebb persze abból is adunk ízelítőt, hogy milyen lesz az előadásunk.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Kurvenal-Kervenal-Körvenal-Karvenal

Címkék: Trisztan es Izolda, Budapest Babszinhaz

Elindult a Trisztán és Izolda próbafolyamata, amit Kovács Natália, a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakos hallgatója dokumentál. Ezúttal az olvasópróbák világába enged bepillantást.

Belépek a Budapest Bábszínházba. A művészbejárón. Nekem már ez nagy dolog, nem ezen az ajtón szoktam bejönni. Kicsit azt játszom magamban, hogy én vagyok Henry Hill a Goodfellasból, amikor hátulról sétál be a Copacabana Clubba, s a kamera követi alulról induló útját, fel a csúcsra. No persze nem osztok véres dollárokat senkinek, és csak a negyedikig megyek. Aki nem ismeri az épületet a színfalak mögött, annak olyan ez, mint egy labirintusban kóborolni. Kacskaringós folyosók nyílnak egymásba, végtelennek tűnő számú ajtón keresztül. Ám a közepe – ha egyáltalán van ilyen – nem egy bika formájú embert rejt, hanem a lelkesülő matéria csodáját, amely ezúttal egy másik mondakört idéz.

Kezdődik a Trisztán és Izolda olvasópróbája, amikor a színészgárda először találkozik a szöveggel. A próba hangulata olyan, amit elképzelünk különböző színházak honlapján látott fényképek alapján: a művészek körben ülve hajolnak a szövegkönyv fölé, mindenki olvassa, jelölgeti a magáét, a szövege mellé ír néhány megjegyzést. Néha meg-megállnak, ha valakinek valami észrevétele, kérdése van, aztán folytatják tovább.

Az első két próba szinte csak a szöveggel való ismerkedésről szól. Mégis izgalmas számomra látni, hogy az egyes jelenlévők dolga nem egyszerűen csak megérteni a darabot, hanem a koncepciót kell megérteniük. Azt, amit megálmodtak köré az alkotók, akik eddig is rengeteget foglalkoztak már az előadással, akik minden előkészületért felelnek, hogy egyrészt legyen szöveg, amelyet a színészek kezébe adhatnak, másrészt, amikor ez megtörténik, akkor az egy olyan fiktív térben landoljon, amelynek körvonalai már legalább előttük derengenek. Ezt a teret papír valósítja majd meg, ahogy a bábokat is. Nemes Takách Kata (díszlet) és Hoffer Károly (báb) terveiből, rajzaiból, illetve az általuk elmondottakból pedig egy nagyon fiatalos, kreatív és izgalmas színpadkép tárul lelki szemeink elé, mely idézi egyfelől a Marvel képregények, másfelől a Trónok harca látvány- és hangulatvilágát, azaz olyan utalásokat rejt magában, amelyek jól működhetnek a célba vett korosztálynál.

Beszámolójukból kiderül, hogy már rengeteg munka van a hátuk mögött, s ezt ráadásul megelőzték a szöveggel kapcsolatos munkálatok is. Márton László fejezetenként küldte át a drámát Csizmadia Tibornak, aki Gimesi Dórával karöltve nagyjából a felére húzta az eredetileg tizenhat színt megjelenítő tizennyolcezer sort. Ez mára nyolcvankét oldalnyi szöveget jelent, amelynek véglegesítésekor oda kellett figyelni arra, hogy minden színen lévő szereplőnek valós funkciója legyen, hiszen mindent bábban kivitelezni jóval körülményesebb, mintha hús-vér szerepelőkre íródnának a jelenetek. S mivel ez az előadás tinédzsereknek készül, ezért arra is figyelni kellett, hogy az amúgy erotikusan meglehetősen túlfűtött történetben a szép számú szerelmes jelenetet úgy oldják meg, hogy az megfelelő legyen a korosztály számára, a történet mégse veszítse el lényegét.

A szöveg nagyon izgalmas és nagyon szórakoztató. Rengeteg vidám pillanatot okoz, ahogy a mondatok hangzóvá válnak, s ha már az imént amúgy is a szexualitás kényes kérdését említettem: lévén ez egy kamaszoknak készülő előadás, olyan apróságok is kérdésként merülnek fel, mint hogyan ejtsék Kurvenal nevét, hogy az ne okozzon folyamatos fennakadást a tizenévesek számára. Bár jelenleg e csapat felnőtt is mindannyiszor nagyon jókat szórakozik a név hallatán.

Magam is. Akár az egész próbán. S hiába nincs részem benne, hiába vagyok csak egyszerű megfigyelő, olyan hamar megszeretem ezt az elképzelést, hogy már én is izgulok a végeredményért. Ami egyébként sokat ígér. 

Komment 0 | Reblog! 0 |

Bábbal a zöldségekért?

Címkék: Michelle Obama, Budapest Babszinhaz, szezám utca, Sesame Street

A Szezám utcából ismert figurák egy amerikai reklámkampányban szerepelnek. A cél az, hogy a zöldségeket és a gyümölcsöket megkedveltessék a gyerekekkel.

Elmo és barátai mellett - akiknek a használatát a jogtulajdonosok ingyen engedélyezték a Let's Move alapítványnak - Michelle Obama a kezdeményezés arca, mivel a First Lady már több éve harcol a gyerekkori elhízás ellen, és próbálja népszerűsíteni a gyártók körében is az alacsonyabb só-, cukor- és zsírtarlamú ételeket, sőt néhány éve már ellátogatott a Szezám utcába:

A sajtótájékoztató így zajlott a Fehér Házban:

Majd kimentek a kertbe, és leszüretelték a friss töktermést.

További hasonló posztjaink:

Bábok és reklámok 2.

Mit csináljunk a karácsonyi maradékkal?

Komment 0 | Reblog! 0 |

Az iglic ősbemutatója 1994 januárjában volt a londoni National Theatre-ben Les Waters rendezésében. Caryl Chruchill szerint a darabot kétféleképpen lehet játszani: hatalmas társadalmi és túlvilági tablót ábrázolva, az összes karakter megjelenítésével vagy pedig néhány szereplős kamaradrámaként (és a kettő elegyítése talán a legizgalmasabb, a monumentalitást nem nélkülöző mégis intim pillanatokkal teletűzdelt előadás). Nagy Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatójának - aki az előadásban is közreműködik - írása.

A londoni ősbemutató Iglice, Kathryn Hunter

A drámában összesen három ember szólal meg; Josie és Lily, akik a földi szintet képviselik, valamint az Iglic, aki az alvilág úrnője és kapcsolattartója a földi világgal. A két nyelvi szint erősen elkülönül; a két fiatal lány párbeszédei töredezettek, sokszor nehezen egymásra vonatkoztathatók, de minden esetben köznyelviek; ezzel szemben az Iglic nyelvezete kimunkált és költői, sokszor nehezen érthető. Mondatait mintha Joyce írta volna.

A többi karakter néma, történéseiket a színpadi instrukciókon keresztül követhetjük végig. Churchill a darab megírása előtt már dolgozott táncosokkal, és nekik köszönhetően beépítette az eszköztárába a szavak nélküli sorsábrázolást, megtanult mozdulatokból és gesztusokból történetet építeni, úgy, hogy a befogadónak nincs az az érzete, mintha kétdimenziós figurákat látna a színpadon.

Értelmezés kérdése, hogy az Iglic játszik-e el minden szereplőt, akibe belebújik, vagy pedig külön szereplők segítségével testesíti meg a karaktereket. További kérdés, hogy milyen mértékben jelenik meg előttünk a transzcendens réteg.

A londoni ősbemutatón felvonult a Churchill által megírt összes szereplő, de a belebújós szerepeket minden esetben az Iglic formálta meg. A két világ vizuálisan is elkülönült egymástól: egy nagy fehér kockában egy kis fehér kocka, a nagyobb az Iglic és a lények birodalma, a kisebb pedig a földi szektor. Egy halmaz, ami magába foglal egy kisebb halmazt, de az átjárás nem biztosított mind a két oldalról. Míg az Iglic könnyedén közlekedett a két szektor között, addig Josie és Lily számára nem volt lehetséges az átlépés, egészen addig, amíg az Iglic az alvilágba csábította őket (először Josie-t, majd a darab végén Lilyt is). Churchill a darab közepére helyezi az alvilág képet, amikor kinyílik a tér; Josie jelenlétével egyesül a földi és a transzcendens világ. A jelenet operaszerű, a színdarab csúcspontján lévő tutti.

Egy angol alvilági jelenet

A nem Angliában készült előadások egyik legnagyobb kihívása az angolszász mitológia mesealakjainak ábrázolása. Az angolok számára például egyértelmű, hogy ki is az a Marmelák, de egy magyar gyerek sem kapja fel ijedten a fejét, ha meghallja ezt a nevet. Emiatt a külföldi előadások gyakran igyekeznek saját mesekultúrájukból megfeleltetéseket találni a darabban szereplő lényekre. Másik lehetőség, hogy elfogadjuk a lényeket olyannak, amilyenek, és inkább érzéki jelentőséggel ruházzuk fel őket. Amit tesznek és jellemzi őket arra az előadás során derül fény és annak szabályrendszere szerint fogadjuk el őket valamilyennek.

Az első magyarországi bemutató 2000-ben volt Zsótér Sándor rendezésében, a Vígszínház Házi Színpadán. A tér kamaratér, ebből adódóan az előadás nem halmozott fel rengeteg színészt, ami nem azt jelenti, hogy nem jelent volna meg az összes szerző által megírt figura. A churchilli elvet követve Zsótér Sándor is használ táncosokat, szám szerint kettőt: Zarnóczai Gizella és Vati Tamás a lénykatalógus szinte összes karakterének bőrébe belebújnak, a tánc eszközét használva fel a sorsok megrajzolásához. Börcsök Enikő Iglice igazi alakváltó, bármilyen karakter megformálásáról van szó. Jákfalvi Magdolna így emlékezik meg az alakításról a Színházban: „Börcsök öregasszony, tündér, gyerek, érett nő, férfi, boszorkány, maga az  Iglic. Mesék sztárja, aki egyetlen akaratvillantással kiléphet iglicségéből, hogy más bőrébe bújjon. Az előadás nagy részében főként a más bőre látható, az iglicség a másság, az ismeretlen, az idegen szép mesei metaforája párszor beemel minket saját világába.”

Zsótér Iglice: Börcsök Enikő

Az előadás fókuszában a két lány és az Iglic kapcsolata, valamint az Iglic kaméleontermészetének játékossága áll. A folyamatos szerepváltás mindig megújuló kihívás, amibe egy idő után a sikertelenség miatt egyre erőteljesebb elkeseredés is vegyül. Az Iglic kielégítetlen (vagy alig kielégített) szeretetéhsége egy idő után türelmetlenné és ezáltal sebezhetővé teszi őt. Egyre nehezebben formál meg hiteles karaktereket, a rá rakódott személyiségjegyek folyamatos csapongásra késztetik, nem képes a koherens személyiségmegformálásra. Ami kezdetben játék volt és örömet okozott, fokozatosan teherré válik, a tápláló és életet biztosító szeretetadag egyre inkább megcsappan. Viszont ha az Iglic dühös, haragja ugyanolyan végzetes hatással lehet valakinek az életére, mint az általa erőszakosan kiharcolt energiaelszívó szeretetterror. 

Magyarországon Zsótér Sándoron kívül Perényi Balázs rendezte még meg az Iglicet, Szorongás-Orfeum címen, ő is használta a revü műfaji elemeit, akárcsak a most készülő előadás rendezője, Tengely Gábor. 

Komment 0 | Reblog! 0 |

Az iglic világa szabad szemmel nem látható világ. Közöttünk rekedt alvilági lények; boszorkányok, manók és egyéb furcsa szerzetek alkotják. Ha felkapcsolnánk egy UV-lámpát, annak túlvilági fénye mellett hirtelen láthatóvá válna egy másik, számunkra ismeretlen dimenzió. Mi történik éjszaka a bábszínházban? Milyen különös szerzetek szállják meg ilyenkor ezt az amúgy barátságos közeget? Hogy válik a béke szigete kísértetjárta hellyé? Aki kalauzol bennünket: Nagy Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója.

Caryl Churchill különböző mitológiákból építi fel saját képzeletbeli világát. Írói laboratóriumában világokat ütköztet és sző egybe, hogy létrejöjjenek saját teremtményei. Itt van egyből az Iglic. Róla nagyon keveset tudunk. Alaktalan szellem, úgy ölt testet, hogy emberekbe bújik, rajtuk keresztül kommunikál a világgal. Legnagyobb vágya, hogy kitörjön a B-kategóriás tündér szerepéből, megtalálja a saját történetét és végre individuum váljon belőle. A feladat nem könnyű. Olykor idegen tollakkal ékeskedik (más lények saját, egyedi meséjét hazudja a magáénak), olykor pedig minden manírt levetve egyszerű, szeretetéhes teremtménnyé válik. Fő mozgatórugója, hogy önmagáért szeressék, ami nem könnyű, hisz mindig más emberekbe bújva ölt testet az emberi szereplők előtt. Mindig falak emelkednek az Iglic és azok között, akiktől reméli a megértést, szeretetet. Az Iglic eredendően nem jó vagy rossz; céljai érdekében nem tántorodik vissza semmilyen eszköz használatától, emiatt könnyen antipatikussá válhat, de soha nem szabad szem elől tévesztenünk azokat a motivációkat, melyek minden ember sajátjai. A vágy, hogy szeressenek engem és hogy megtaláljam önmagam – nem elítélendő vagy megvetendő. (Aki játssza: Pelsőczy Réka)

Az Iglic nagyon megfoghatatlan, kontúrtalan a többi lényhez képest. Mindenki más nagyon meghatározott közegből érkezik a történetbe. Churchill alapvetően az angol mitológiából veszi karaktereit, akik hol megfelelnek az általános sztereotípiáknak, hol pedig nem. Egy újabb réteg, hogy a rendező milyennek látja ezeket a figurákat, hova pozícionálja őket a történetben. Vegyük sorra.

A Vízilulu (eredeti nevén Kelpie) skót víziszellem, aki általában fekete vagy fehér ló képében jelenik meg zöld sörénnyel. Churchill félig emberként, félig lóként ábrázolja, rokonítva őt ezzel a kentaurokhoz. De vigyázat! A Vízilulu nem éppen jóságos teremtmény; hol gyermekeket csal le víz alatti kastélyába, ahol fogvatartja vagy esetenként felfalja őket, hol pedig nőket csábít el, akiktől egy idő után kegyetlen módszerekkel válik meg (megöli és feldarabolja őket). Mindenképp vonzó figura, aki vele találkozik, nehezen tudja magát kivonni a hatása alól. A darabban az Amerikai nő számára válik végzetessé a Víziluluval való találkozás. (Akik játsszák: Ács Norbert és Pallai Mara)

Kiszőce Bubus (Yallery Brown) a manók világából való. Bőre barna, sárga szakállát a teste köré kell tekernie, olyan hosszú. Mindig éhes, gyakran szorul segítségre. A jótettet jótettel hálálja meg, de vérbeli csínytevő, ha valaki nem hajlandó segíteni neki. A darabban inkább rossz oldala mutatkozik meg; csínye tragikus véget ér; halálba táncoltatja a Járókelőt egy megbűvölt cipő segítségével; mert nincs megállás a táncban, amíg Kiszőce Bubus a tust húzza. (Aki játssza: Hoffer Károly)

Elválaszthatatlan egységet alkot a Zöldruhás nő és a Vödrös ember. A férfi egy különös termékenységvarázslási rítust alkalmaz, hogy megtalálja a nagy szerelmet, aki el is érkezik a Zöldruhás nő képében. A varázslat működik, de a kötődés végzetes; a nem evilági, vérszívó nő a férfi minden energiáját elszipkázza. A férfi megöregszik, a nő fiatal marad. A nő szándéka nem rossz (alapvetően nem negatív, rosszakaratú karakter), de mivel kedvese vérével táplálkozik, kapcsolatuk nem lehet hosszú életű. A Zöldruhás hölgy egyébként sokféle alakban megjelenik különböző mesekultúrákban; hol idős, erdőben élő remetenő, hol pedig magára hagyott gyönyörű, ifjú menyasszony, aki beleőrül a magányba. (Akik játsszák: Karádi Borbála és Tatai Zsolt)

A Marmelákot és a Vascsontú Vérmumust egy közös szenvedély fűzi össze; gyermekeket lopnak, akiket aztán közösen, nagy élvezettel fogyasztanak el. Ők az alvilág ételszállítói. A gyereklopás különböző módozataival élnek; van, hogy cukorkákkal csábítják el a gyanútlan kislányokat, de van, hogy már a megszületése után elragadják az anyától gyermekét. Ilyenkor a hiányérzetet csökkentendő egy másik kis teremtményt csempésznek az igazi csecsemő helyébe. Innen ered a váltott gyerek kifejezés. A Marmelák monumentális méretű, hímnemű lény, a Vascsontú Vérmumus pedig nemtelen, de minden esetben visszataszító, foszladozó tetem. Mumus, tehát nem csak elragadja, hanem előszeretettel ijesztgeti is a gyermekeket. Rémálmok gyakori vendége. (Akik játsszák: Hannus Zoltán és Kemény István)

A Fekete kutya az Alvilág kapujának őrzője, a sátán mindenkori kísérője. Felbukkanása baljós előjel az őt látók számára. Állat mivolta ellenére rendkívül emberi. Mindent (át)lát és hall; folyamatosan megfigyel és véleményt nyilvánít – a maga módján. Kultusza nagyon régre nyúlik vissza; Egyiptomban szent állatként tisztelték, már itt is megjelent a kapcsolat a túlvilággal, de az alvilág attribútumává a görög mitológiában változott. (Aki játssza: Tatai Zsolt)

A darab és az előadás minden felbukkanó lényt saját sorssal, jellegzetes karakterrel ruház fel, emiatt még hangsúlyosabbá válik az Iglic történettelensége, akit lehet, hogy ez predesztinál arra, hogy a másvilág lényeinek vezetőjévé váljon. Közben pedig megtörténik, amire annyira régóta vágyott; Josie és Lily élete egybefonódik az övével, közös sorsuk mozzanataiból történet formálódik. Az Iglic saját története.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Hajrá, Boribon!*

Címkék: Boribon és Annipanni, Budapest Babszinhaz, óvodás, Marék Veronika

(A Károli Gáspár Református Egyetemen színháztudományt hallgató Sas Zsófi és Szilvási Viki a Boribon és Annipanni „tesztelőadásán” kérdezték a pedagógusokat és a gyerekeket.)

Hogy milyen előadás sülhet ki egy kislány és egy medve történetéből? Mi az, ami magával ragadhat minden kicsit és nagyot egyaránt? Erre könnyen választ kaphatunk, ha megnézzük Boribon és Annipanni meséjét, ami ugyan három éves kortól ajánlott, de még a felnőtteket is elvarázsolja.

Itt, a Budapest Bábszínházban – mint minden más színházban – a bemutatók előtt van egy zártkörű főpróba, ahol meghívott vendégek a premier előtt megtekinthetik az adott darabot. Boribon és Annipannit ma játszotta először „tesztközönség” előtt a társulat, ami osztatlan sikert aratott a gyerekek és a kísérőik körében egyaránt.

Már a szünetben puhatolóztunk az óvó néniktől, tanító néniktől és a gyerekektől, akik hatalmas lelkesedéssel meséltek az élményeikről. Nem csak látványosnak és szórakoztatónak, hanem az elmúlt évek tapasztalataihoz viszonyítva az egyik legszínvonalasabb mesejátéknak tartották az előadást. Még a legapróbbak között is megoszlott a vélemény, hogy ki a legkedvesebb szereplő: volt akinek Annipanni, volt akinek Boribon, de Cica és Szuszi sem maradhatott ki a felsorolásból. Az egyik tanító néni az osztályával gyakori vendégnek számít a színházban, hiszen idén is bérletet váltottak. Tavaly a Hajnali csillag peremén volt a kedvencük, de amellé szorosan felzárkóztak Boribonék is.

A budapesti gyerekek mellett még Székesfehérvárról is jöttek, hogy betekintést nyerjenek Boribonék hétköznapjaiba. Ők felkészült nézőként érkeztek, hiszen egész héten Annipanniékkal foglalkoztak, így a történet számukra nem volt ismeretlen. Nagyon élvezték, ahogyan a mesekönyv színes lapjai megelevenedtek a színpadon, ahogy életre keltek a figurák, ahogy Bence próbálta Szuszit megnevelni, ahogy Boribon rosszalkodott vagy Annipanni incselkedett.

Ha szeretnétek egy kis vidámságot csempészni a szürke hétköznapokba, akkor semmiféleképpen ne hagyjátok ki Boribon kalandjait!

(*A címbeli mondatot egy 4 éves szőke kisfiú mondta a Házikó című dal alatt, amikor Boribon megpróbált bemászni Annipanni kuckójába.)

Komment 0 | Reblog! 0 |

Ez történt a Csodaországban

Címkék: Budapest Babszinhaz, Hups Crew, Sziget 2013

Hannig Dóra színháztudomány mesterszakos a Károli Gáspár Református Egyetemen. Az elmúlt évadban többször járt nálunk, a Színházak éjszakáján önkénteskedett, és a Szigetre is kicsábítottuk. Az ő beszámolóját olvashatjátok.

Forrás: Hups Crew/Facebook

Az események alakulása úgy hozta, hogy a Sziget Fesztivál 0. napját a Hups Crew nevű formációval tölthettem, melynek tagjai Spiegl Anna, Szolár Tibor, Hoffer Károly, Czupi Dániel és Fehér Dániel. Szerencsémre nem először jutottam ki Európa egyik legnagyobb könnyűzenei rendezvényére, különben biztos, hogy csak kapkodtam volna a fejem. (Aki járt már az Óbudai-szigeten ebben az időszakban, tudja, miről beszélek.)

A bejutást követően megkerestük az eligazító pontot, ami egy lekerített, öltözővel ellátott kis udvar volt. Itt zenészek hangoltak, fellépők beszélgettek egymással, tornászok melegítettek, mi meg egy faasztalhoz telepedve vízzel frissítettük magunkat. Várakozás közben történetekkel szórakoztattak - remélem, következő blogbejegyzésünk már tartalmazza az egyik hupsosunk (annyit elárulhatunk, hogy az illető férfi) tütüs szalagavató táncát.

Öt órakor útra keltünk a hangszerekkel és a kellékekkel, hogy megfelelő – árnyékos és forgalmas - játszóhelyet találjunk. Két helyszínt választottunk a nagyszínpad környékén. Az egyik a Sziget fehér műanyag betűi előtt volt, a másik egy ásványvizes pult mellett, ahová külhoni vendégeink azzal a bizakodással léptek, hogy a csöppnyi poharak pálinkát, és nem egy korty ízesített vizet tartalmaznak, de sajnos csalódniuk kellett.

Bábművészeink koncepciója a következő volt: egy népdal fel/átdolgozást egy rövid műsorszám követett, amelyet a látogatók odafigyeléssel kísértek. Feladatom, a szórólapozás hálás munka volt, ugyanis rengeteg klassz érdeklődővel sikerült beszélgetnem. Többen is jelezték, hogy rendszeresen járnak a Bábszínházba, sőt, olyan kamaszlányokkal is találkoztam, akiknek már volt szerencséje osztályukkal megnézni a Semmi című előadást.

Összefoglalóul lássuk miből maradtak ki azok, akik nem találkoztak velünk a Szigeten: szenzációs zenei élményből, szuper „minielőadásokból”, a színészekből áradó lendületességből - a jókedv mindenkire átragadt, külföldiekre és magyarokra egyaránt -, nevetésből és a matricaosztásból. Nekem mindenképp egy felejthetetlen nap volt, és örülök, hogy több év Sziget-mellőzés után ilyen csodás emberek társaságában telt el a 0. nap

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Sziget nulladik napjára készülve posztoljuk az életigenlő számot, amit Kiss Tibi írt a Semmi című előadásunkhoz:

Teszárek Csaba és Kiss Tibi

Teszárek Csaba és Kiss Tibi a dal születésekor

Szeretem a langyos szelet,

a bárányfelhős kéklő eget

szeretem a pipacsmezőben

bújócskázó gyermekszemet

szeretem a hegyvidéket,

a patakpartot, a messzeséget

szeretem a hold udvarát

csiklandozó csillagképet

 

Miért is mondanád hogy ne

hogy ennek semmi értelme

miért nem mozdul meg benned

az égvilágon semmise

miféle kétely marasztal

ezt honnan hoztad magaddal

ide

 

Szeretem az utca zaját

egy vigasztaló barát szavát

szeretem az istállóink

frissen kaszált szalma szagát

szeretek a hóban járni

vagy csak úgy elmélázni

hétköznapi semmiségen

mindegy nekem jöhet bármi

 

Miért is mondanád hogy ne

hogy ennek semmi értelme

miért nem mozdul meg benned

az égvilágon semmise

miféle kétely marasztal

ezt honnan hoztad magaddal

ide 

A bábműfajt a nulladik napon a Hups! képviseli, benne Hoffer Károly - a Semmi rendezője és tervezője -, Spiegl Ana - aki Agnest játssza - és Szolár Tibor - aki Pierre Anthont alakítja -, illetve Czupi Dániel és Fehér Dániel; ok öten idén végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen bábszínész szakon.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Interjú Teszárek Csabával

Az 5. próbanapló

Interjú Tatai Zsolttal

A 6. próbanapló

Interjú Kiss Tibivel

Az előadásról fotógaléria itt található

Komment 0 | Reblog! 0 |

Andrássy út 69. Amit eddig itt volt: kabaré, még mindig kabaré, egy kicsit komolyabb, de még mindig szórakoztató színház. Ez a poszt arról szól, hogy beköltözik a Nemzeti Színház, a háború után pedig itt indul meg budapesti színházi élet.

Az előző posztban utaltunk egy félmondattal arra, hogy az épületben Nemzeti Színház Kamaraszínháza is játszott, először 1924-ben. Arról, hogy miért kellett az új játszóhely, néhány évvel később a színházat vezető Hevesi Sándor így írt: a „kis színház megteremtését akut szükséggé tették az államháztartásban beállott megszorítások, amelyek a Nemzeti Színházat dilemma elé állították. Vagy csökkenteni kellett a személyzetet (ami a nagy klasszikai műsor elsorvadásával járt volna), vagy módot találni a személyzet olyan fokú foglalkoztatására és kihasználására, amelynek anyagi eredménye födözetet nyújtson az elmaradt szubvenció-tételek pótlására.” Hevesi igazgatásának második évében tehát előre menekült, és a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó hathatós segítségével 1924. szeptember 26-án az Andrássy úti épület új cégtáblát kapott. Zilahy Lajos Grassalkovicsával nyitottak, majd olyan darabok következtek, mint Szigligeti Edétől a Mama, Shaw Candidája, Beaumarchais-tól A sevillai borbély vagy Hauptmanntól A bunda, de a ma már teljesen ismeretlen Jancsi és a királyfi, Péterke meggyógyul (mindkettő Ourliac), Alice, ülj a kandallóhoz (Barrie).

Egy évadot maradtak csupán, átköltöztek a volt Blaha Lujza Színház épületébe – ez a mai Újszínház –, az utca nevét pedig tiszteletből Szerecsenből Paulay Edére változtatták. A költözést a művészi mellett komoly társadalmi okokkal magyarázta Hevesi: „csak olyan nézőteret vállalhatok, amelynek emelete és karzata is van, mert a Nemzeti Színház még Kamaraszínházában sem tarthatja távol magától az olcsó helyek gazdáit, az intelligens szegényeket és az intelligens ifjúságot.”
A Nemzeti Színház Kamaraszínházának homlokzat (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

A Nemzeti Színház Kamaraszínházának homlokzata (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

A második Nemzeti-etap jóval hosszabb ideig tartott. A színház centenáriumi évadában, 1937-ben költözött ide vissza, a nyitóelőadás Herczeg Ferenc Kék rókája volt. Míg a darab az 1926-os ősbemutató idején tizennégyszer került színre, ez alkalommal jórészt a főszereplőnek, Bajor Gizinek köszönhetően 228-szor tették fel az égető „Járt-e Cecil a Török utcában?” kérdést. Hét szűk esztendő után tehát ismét lett a Nemzeti Színháznak kasszadarabja jegyüzérekkel, vasárnap hajnal a pénztár előtt állókkal. A következő tomboló sikerre csupán három évet kellett várni, ami viszont még ennél is népszerűbbnek bizonyult: Márai Sándor Kalandja (bemutató: 1940. október 16.) a maga két évadon át tartó 351-es szériájával páratlannak számított a Nemzeti színház- és kultúrtörténetileg jelentős, tízes-húszas, maximum harmincas-negyvenes előadásszámaival bevételt tekintve nem túl izmos bemutatóival szemben. Az objektív szemtanúk szerint a siker magyarázatának oka: a közönség az akkoriban népszerű műfajt, az orvosdarabot látta a színpadon, és nem vette észre a polgárság történelmi szerepéről szóló drámát.

Németh Antal igazgató az új magyar programot erősítendő műsorra tűzte a Villanyfénynél című drámát – a Kék róka miatt öt hónappal később a tervezettnél. „Németh László  egykori bemutatóin részt venni mára színháztörténeti rangot jelent. Akkor azonban egy teljes évadon át tartó, kínos vesszőfutással járt” – írta Magyar Bálint A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográfiájában.

Emellett Molière Fösvényét, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című művét (A hit győzelme címmel), a Szentivánéji álmot, a Csongor és Tündét, illetve Székely Júliától egy Ibsen-továbbgondolást, a Nóra leányait játszották a Kamaraszínházban. Ez utóbbi darabot öt este után, a szélsőjobboldal bűzbombákat, előadás alatt csörgő vekkereket, élő békákat is bevető támadása miatt vették le.

Az igazgató egyik legérdekesebb vállalkozását az Andrássy útra tervezte: Az ember tragédiája kamaraváltozatát; az előadás premierjét 1939. május 14-én tartották. Nem monumentalitása miatt számított fontosnak ez a bemutató, épp ellenkezőleg: Németh azt kereste, hogyan lehet az addig egyébként kizárólag nagyszabású előadásokban játszott Tragédiát jóval kisebb színpadon, jóval korlátozottabb technikai feltételek mellett érvényesen és teatralitást tekintve hatásosan színre vinni. A díszlet központi eleme egy oltár volt: „Számunkra most ez a színpad nemcsak formailag oltár, hanem lényegében is. (...) Szeretném, hogy ha nemcsak ez a keret bizonykodna amellett, hogy a közönség vallásos játék tanúja lesz. Vallásos játéké, olyan játéké, amely az életről gondolkodik és az életről való gondolkodása közben eljut az ember örök és megoldhatatlan problémáira adható egyetlen feleletig: a letérdeplésig Isten előtt!”. Lucifer „funkcióját” keresve pedig megállapította, hogy Madách az ő alakjában „mintázza meg azt a géniuszt, aki az örök embernek megmutatja a földi dolgok hiábavalóságát; a vana cupiditas gloriae-t (Egyiptom), a vana potestas-t (Athén), a vana voluptas-t (Róma), és így tovább az örök vanitatum vanitast.”” (Idézet innen.)

Korabeli plakát (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

Korabeli plakát (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

A háborús évekről legyen elég annyi, hogy a politika a színházakat, különösen a Nemzetit nem kímélte, önjelölt és valódi hatalmasok szóltak bele hivatalosan és nem hivatalosan a mindennapokba, a műsorpolitikába, és tettek tönkre színészpályákat. Az Andrássy úton az utolsó, az évadban egyetlen bemutatót 1944. november 3-án tartották (Paul Raynal: A férfi szíve, rendező: Uray Tivadar).

A fővárosban a színházi élet 1945. február 28-án délután 3 órakor indult meg a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, a Major Tamás rendezte Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak főpróbájával (bemutató másnap fél háromkor), a főszerepben Gobbi Hildával, partnerei Somogyi Erzsi, Ungvári László, Mészáros Ági, Ladányi Ferenc, Apáthi Imre voltak. Az idén száz éve született színésznő önéletrajzi könyvében így emlékezett vissza 1945 elejének állapotaira: „Major, Várkonyi és én elindultunk, hogy egyáltalán fölmérjük a helyzetet. A Nemzeti két belövést kapott – előadásokra használhatatlan. A Vígszínház földig rombolva. Az Opera sérült. A többi színház is szétlőve, kifosztva, játékra alkalmatlan. Talán a Nemzeti Színház Kamaraszínháza (a mai Bábszínház a Népköztársaság útján) maradt még a legépebb állapotban; egy nagy épület földszintjén, szinte az épület belsejében, nem érte baj. A Magyar Színház is kevés belövést kapott. Talán el lehet kezdeni a Játékot! A színjátszást!” Kárpáti Aurél kritikus szavai is túlmutatnak a tényeken: „Végre megint színház. Az első színházi előadás a felszabadult Budapesten. Hosszú tetszhalálból kelő eleven élet. Mély és szabad lélegzetvétel a friss levegőn, pinceodúk vaksi homálya után a művészet és költészet hajnali sugárzása. S milyen igazi színház!”

A Nemzeti Kamarája előtt 1945. május 1-jén a Városligetbe tart a színház társulata.

Csokonai Vitéz Mihály, Molière (Tartuffe), Csehov (A medve, A dohányzás ártalmasságáról), Madách (A civilizátor) után jött az első szovjet bemutató, Leonyid Rahmanov Viharos  alkonyat című drámája. A visszaemlékezések szerint a Major Tamás igazgatta színház kamara-előadásait is a klasszikusok újraértelmezése és a pszichológiai realizmus jellemezte. 22 mű került színre az Andrássy úton – az említett szerzőkön túl Háy Gyulával, Tamási Áronnal, G. B. Shaw-val is –, a Nemzeti Színház utolsó itteni premierjét 1948. május 27-én tartotta, véletlen, hogy ez is egy Csokonai-darab volt, A méla Tempefői.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Az Andrássy út 69. alatti színház történetének első két évtizedében kabarénak adott otthont: Faludi Sándor és Nagy Endre után egy színésznő, Medgyaszay Vilma, majd az író, műfordító, esztéta, tanár, dramaturg, rendező Bárdos Artúr látott művészi és gazdasági értelemben is fantáziát a műfajban és az épületben.

„Ha volt a kabarénak Géniusza, akkor ennek a Géniusznak a szárnya Medgyaszay Vilma volt. A kabaré polifóniájában ő volt az angyali Vox Humana. Kimeríthetetlen színjátszású, betegesen fátyolozott hangja olyan volt, mint a harmattal befuttatott nemesgyöngy. A legpajkosabb mondain sikamlósságot is méla költői bájba burkolta az ő előadása. Amikor a kabaré céljául azt tűztem ki, hogy a Dalt, ezt a legősibb és legemberibb költői megszólalást uralomra juttassa, legelsősorban Medgyaszay Vilmára kellett gondolnom. Az ő előadásában az útszéli kuplé is dallá nemesedett, és a legelvontabb dal is megtelt a kuplék szikrázó izgalmaival ” – jellemzi igazgatásban későbbi utódját Nagy Endre A kabaré regényében.

Az aradi születésű színésznő akkor már 1907-ben komoly ismertséggel bírt, köszönhetően annak is, hogy négy évvel korábban ő alakította a János vitéz ősbemutatóján Iluskát, ezt pedig a  Magyar Színházban, a Fővárosi Operettszínházban, a Nemzeti Színházban alakított szerepek követték. Igazi műfaja azonban a dal, a sanzon lett: énekelt megzenésített Szép Ernő-, Kosztolányi- és Ady-verseket, de Kodály- és Bartók-műveket is ihletetten tolmácsolt.

Két évadon át vezette az addigiakhoz képest változatlan profilú Medgyaszay Kabaréja – Modern Színpad nevű intézményt. A szerzők és a fellépők gárdája nem cserélődött, a régi tagokhoz Rajna Alice, Herczeg Jenő, Békeffi László csatlakoztak. A színésznő azonban rosszul számított, hiába bízott abban, hogy az egyre népszerűbb műfajra megmarad a fizetőképes kereslet. 1915-től Bárdos Artúr vette át a színház bérleti jogát. Medgyaszay – aki állítólag ellenforradalmat vezetett Nagy Endre ellen – maradt Bárdosnál is énekesnő, ám 1918-ban ismét önállósodni próbált, új épületben nyitotta meg alig egy évig működő színházát, majd visszatért az előadó-művészethez.

Bárdos Artúr - egy meg nem nevezett befektető művészeti vezetőjeként - a tréfák, szkeccsek és dalok helyett egyfelvonásosokkal és drámai jelenetekkel próbálkozva színházszerűbb irányt akart adni a Modern Színpadon a kabarénak, ráadásul nem volt konferansziéja, és ez nem kevés kételyt váltott ki a közönségből: „szemmel láthatóan valami nagyképű, nehézkes színpadi embert vagy pláne elméleti színháztudóst láttak bennem, féltették tőlem a kabaré könnyű múzsáját”. Bárdos a látványra nagy hangsúlyt fektetett, valamint elindította azt a gyakorlatot, hogy más színházak nagy művészeit hívta vendégszereplésre. Az első ilyen művész Rózsahegyi Kálmán volt, aki a Nemzeti Színház tagjaként játszotta Harsányi Zsolt egy hadifogolyról szóló jelenetének főszerepét.

A pénzügyi siker azonban meggyőzte a kételkedőket, sőt a vállalkozót is, hogy érdemes színházba befektetni. Bár öreg színházi rókák, Beöthy László és Faludi Jenő is figyelmeztették, hogy öngyilkosság oda színházat vinni, ahol sötétedés után ember nem jár - no, nem azért, mert veszélyes lett volna az akkori Koronaherceg, mai Petőfi Sándor utca, hanem azért, mert a főváros üzleti negyedébe a boltok és egyéb intézetek nyitva tartása alatt jártak a népek -, 1916-ban a Bárdos „átköltözött” a mai Katona József Színház helyére, ahol megalapította a Belvárosi Színházat.

Két év múlva viszont már az akkorra átalakított, de még mindig a 69. szám alatt működő Andrássy úti Színház igazgatójaként láthatták viszont. Az 1918. november 24-én megnyitott színházban Bónyi Adorjánnal és Zágon Istvánnal bővült a kabarészerzők listája, még Kabos Gyula is írt jelenetet. 1921 tavaszától az 1923/24-es évad végéig az Unió Színházüzem Rt. működtette az Andrássy úti Színházat, a művészeti vezető Emőd Tamás lett, zenei vezetőként egy visszatérőt, Szirmai Albertet üdvözölhetett a publikum, 1925 őszétől 1937-ig pedig Wertheimer Elemér igazgatta az ismét könnyed műsorokat kínáló, többek között Ürmössy Anikó, Z. Molnár László, Gózon Gyula és Berky Lili főszereplésével egész estés darabokat is műsorra tűző színházat, amelynek szerzői gárdájához szerzői közé pedig Karinthy Frigyes, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Vadnai László, Szép Ernő, Kellér Dezső és Vaszary János tartozott. Megmaradt a sanzon, a dal is a repertoáron, Szirmai Albert, Losonczy Dezső, Buday Dénes, Pallós Tivadar, Nádor Mihály és Lányi Viktor dalait Kökény Ilona, Boross Géza, Radó Sándor, Vidor Ferike és Medgyaszay Vilma énekelték. Született egy új műfaj is, az ablüett: Gábor Andor és Kővári Gyula nevéhez fűződik ez a rövid, énekes bohózat volt, amelynek zenei anyagát ismert melódiák, slágerek, népdalok és operaáriák alkották.

Az Andrássy úti Színház - ami nem hivatalosan 1934-től, hivatalosan 1937-től a Magyar Színház Kamaraszínházának számított - átköltöztött a Paulay Ede utcába, és elhagyva a címre utaló szócskát, Andrássy Színházként folytatta a működést.

A figyelmesen olvasóknak feltűnhet egy hiátus 1924/25-ből. Ezt csak azért hagytuk ki, hogy a következő fejezetben innen indulva térjünk vissza 1937-be, hiszen az újabb posztban a Nemzeti Színház Kamaraszínházaként funkcionáló épületről lesz szó.

A történet 1907-ben kezdődő első része itt olvasható.

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Budapest Bábszínház címe: Andrássy út 69. Jó, ez sokak számára nem újdonság. Azt viszont valószínűleg már kevesebben tudják, hogy ezen a helyen 1907 óta üzemel színház, ráadásul itt ringott a magyar kabaré egyik bölcsője.

Nagy Endre

„Végre megnyílt az Andrássy úton az „ellen-kabaré”, Faludi Sándor Modern Színpada. Az irodalmi kávéházban már jó előre szenzációs adatokat tudtunk meg róla. Hogy a padlóját vastag szmirnaszőnyeg födi, hogy a pincérei lakájruhába vannak öltöztetve, és a londoni hotelek szertartásosságára vannak kioktatva, a koktélok keverésére szakképzett mixert szerződtettek. Aztán néhány ötlet, mondatfoszlány keringett Heltai Jenő és Molnár Ferenc dalszövegeiből, darabjaiból, a zongorán hevenyészve eljátszották Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Szirmai Albert zenéit. Az általános vélemény az volt, hogy a kültelki próbálkozások után megszületett az igazi nyugat-európai kabaré az előkelő közönség igényeinek számára. (…)

Már amikor a kapu elé értem, megcsapott az előkelőbb, gazdagabb világ atmoszférája. Az utcán finom magánfogatok, az előcsarnokban libériás inasok várakoztak gazdáikra. (…) A társalgóban nagyszerű vacsorára volt megterítve. Francia ételek, borok, tarka koktélok, amelyeknek keverékeiben valóságos tudomány volt eligazodni. Például emlékszem egy tarkán csíkozott italra, amelyben a hármas szövetség színei rétegződtek egymás fölé. És mindennek a tetejébe azok a finoman surranó pincérek, azok az öblös karosszékek, az ernyős lámpáknak tompa, vörhenyes világítása. (…)

Molnár Ferenc karonfogva elvezetett a sötét nézőtérre, és beültünk az egyik páholyba. Lelkesedve magasztalta a finom kis színpadot, meghitt nézőterét, amelyben a leghalkabb rezdülések is pompásan érvényesültek. Aztán a fülemhez hajolva súgta:

- Gyere át hozzánk! Heltai is akarja! A világ elbámulna rajta, hogy mit tudnánk csinálni mi hárman!”

A föntieket Nagy Endre írja A kabaré regényében. Nála autentikusabban pedig kevesen ismerik azt. De mi köze a kabarénak a Budapest Bábszínház épületéhez?

Az akkori Sugár út és Izabella utca sarkán 1891 óta állt a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde, a mellette lévő telekre - az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat számára - pedig Láng Adolf tervezte meg a Műcsarnokot, ahol eredetileg kiállításokat tartottak, majd amikor a Műcsarnok a Hősök terére költözött (1896), és még nem nyitották össze a szomszédos épületeket (1921), egy ún. tükör-tévkert kapott helyet Plasticon néven, a szuterénben pedig a Nemzeti Múzeum műipari osztálya működött. Az utcaszint alatt nyolc lépcsővel, az egykori alagsorban Faludi Sándor 1907. október 11-én, Molnár Ferenc és Heltai Jenő igazgatásával, a karmesteri posztra Szirmai Albertet szerződtetve, zeneszerzőként Kálmán Imrét és Jacobi Viktort alkalmazva nyitotta meg a Modern Színpad Cabaret-t, ahová - eltérően a korabeli konkurenciától, és a fenti idézet által bizonyítva - a gazdag városi polgárságot és az arisztokráciát várták. Ami ma a Budapest Bábszínház előcsarnoka, akkoriban színházteremként üzemelt.

Faludiék szűk egy évig működtették a színházat, majd az újságíróként és a kabaré műfajában is komoly tapasztalattal bíró Nagy Endre 1908. augusztus 29-tól átvette a bérletet, és Modern Színpad Nagy Endre Kabaréja névre keresztelte át. Nagy ambícióval „a Nyugat „folyóiratnak egyik törekvő rovatá”-nak nevezte és átterveztette a színháztermet:

„[A] tömzsi pillérek és hatalmas tartófalak között egy lépésnyi széles térség volt a színpad. A falakat fehér gipsz borította, amelybe tarka pávák és a szecesszió virágfantomjai voltak beillesztve díszül. Ezeket mind leverettem; elvégre ide ünneplő ruhában járt a közönség, és szórakozó kedvét egész este feszélyezhette a gond, hogy a gipszfalak be ne maszatolják a ruháját. Ehelyett sötétvörös mahagóni utánzatú műkővel boríttattam be a falakat, a szecessziós stilizált virágok helyett igazi virágokkal rakattam tele a termet (ez ár a feleségem asszonyos ízlése volt), és az üresen maradt felületeket Márk Lajos vidáman tarka panneau décorativjai födték be.”

A megnyitó előadáson ott volt mindenki, aki számított, és Nagy Endrénél „szépen megfértek egymás mellett arisztokraták, lipótvárosi plutokraták, politikusok, tábornokok, az újdonsült radikális szociológia magántudósai, egyházfők és szociáldemokrata vezérek”. Esténként háromszáz néző előtt a „dalokból, kuplékból, színpadi tréfákból, daljátékokból összeállított tarka műsor iparkodott a magyar politikai és társadalmi élet egybefogott torzképét adni, és a konferansz nemcsak mint keret, hanem mint szilárd váz övezte az egészet.” A konferansz Nagy Endre volt, fellépett itt többek között Medgyaszay Vilma, Ferenczy Károly, Huszár Pufi, Vidor Ferike, Gózon Gyula, akik a tréfák, élcek, bohózatok mellett előadták Tinódi Lantos Sebestyéntől Babits Mihályon át Kosztolányi Dezsőig és Ady Endréig a magyar irodalomtörténet legendái és kortárs alakjai prózában és dalban. Nem, nem elírás: az Ady-versekből például Reinitz Béla által Ady-dalok lettek, az Új vizeken járok, a Kató a misén, A magyar igazság, a Kuruc dalok, a Zilahi ember nótája, a Tűnődés csókja a Medgyaszay-repertoárra kerültek.

Nagy Endre napilapos tapasztalata miatt a kabaréban a dalok és a jelenetek erős aktuálpolitikai és közéleti vonatkozással bírtak, ezt bizonyítandó álljon itt néhány cím: A Parlament megnyitása, Az államtitkár, Wekerle a Scharzkünstler, Kossuth párthelyiséget keres, A választás nagy napja. Természetesen nem minden politikus örült, hogy magát a színpadon látta viszont. 1911-ben például egyikőjük feljelentette Nagy Endrét egy főkapitányi rendeletre hivatkozva, mely szerint „semmi olyat előadni nem szabad, ami a vallásra, hazafias érzésre, az erkölcsre, az állami intézményekre, a közrendre nézve sértő vagy sért egyes személyeket és családokat”. A tárgyaláson a kabarévezető-konferansziét kétszáz korona bírság megfizetésére (nemfizetés esetén tíznapi elzárásra) kötelezték.

Nagy Endre 1912 végén bejelentette, hogy elhagyja a kabarét, a bérletet átadta Medgyaszay Vilmának. A búcsúestre 1913. május 31-én került sor. Ezzel pedig az első fejezet lezárult az épület történetében.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Közszolgálati poszt következik. Előadással nem leszünk jelen, de több színészünkkel is találkozhattok a XIII.  Pécsi Országos Színházi Találkozón. Időrendben:

június 7. 20:00, PannonPower Sétatér: Harmadik Figyelmeztetés-koncert (Pethő Gergő dobol)

június 10. 19:00, Jókai tér: Szuplé Varieté-koncert (Kovács Judit énekel)

június 11. 20:00, PannonPower Sétatér: HOPPart Klub-koncert (Bercsényi Péter énekel)

(Fotó: Tóth László - poszt.com)

június 12. 20:00, Zsolnay Kulturális Negyed - E78: Minden ötödik órában (az előadásban Mórocz Adrienn játszik)

(Fotó: Horváth Judit)

A bábos szakma képviselői idén is az off programok között kaptak helyet, úgyhogy menjetek a Jókai térre - remélve, hogy jó idő lesz -, mert ott lesz a MárkusZínház (a Katputhli című, indiai "bábakrobatákkal" készült produkcióval Kecskeméten, a Bábszínházak Országos Találkozóján már lenyűgözték a szakmát), a Ziránó Színház, Fabók Mancsi (a Kapós Böskét a BÁBU Fesztiválon is láthattátok), Écsi Gyöngyi, a Ládafia Bábszínház, a Vojtina Bábszínház és Schneider Jankó Vitéz László távoli (afrikai) rokonával Batu-tával, a Bóbita Bábszínház pedig saját falai közt játssza a Veres András rendezte A kis hableányt.

Szóval ne tessék egyáltalán búsulni, ha elkelt az összes jegy a versenyprogramra, nem kell egyáltalán tolakodni, mert a bábosok ott lesznek Pécsen!

Komment 0 | Reblog! 0 |

Tervezz szőnyeget! - Eredmények

Címkék: A kis Mukk, Budapest Babszinhaz, rajzpalyazat

A kis Mukk bemutatójához kapcsolódóan ugyanis a Sova Designnal, a General Press Könyvkiadóval és a Bóbita magazinnal együttműködve rajzpályázatot hirdettünk. Mivel az előadás díszletében és bábjaiban fontos szerepet kapnak a szőnyegek, arra kértük az 5-10 éves korú gyerekeket, olvassák el történetet, és tervezzék meg a címszereplő kedvenc szőnyegét. Több száz rajz érkezett a pályázatra, közülük választottuk ki a legizgalmasabbakat. A díjazottak május 18-án, A kis Mukk előadása után, az előadás közreműködőitől, a közönség jelenlétében vették át jutalmukat (a képről Szabó Liza és Varga Dominika hiányzik, ők postán kapják meg a díjakat).

A díjazottak rajzai:

Gaál András Bendegúz

Nagy Nóra

Perlaky Zsófia

Szabó Liza

Varga Dominika

Zengő Csaba

A fődíjas: Vajda Eszter

Komment 0 | Reblog! 0 |

Hosszú ideig kényszerű szünet volt a februárban bemutatott Kivi körül, az okot Bercsényi Péter - az egyik Kivi-előadás közben történt - balesete jelentette. De Peti felépült, a produkció ismét látható - sőt hamarosan tantermi körülmények közt is! -, úgyhogy itt az idő, hogy Hutvágner Éva révén megismerkedjetek Kálmán Eszterrel, aki a látványért, a térért, a különlegesen játékos kellékekért felelős.

Kálmán Eszter (fotó: Éder Vera)

Kálmán Eszter (fotó: Éder Vera)

- Hogy kerültél a Kivi csapatába?

- Szegről-végről ismertem Gáspár Ildit az Örkény Színházból, közös ismerősökön keresztül. Aztán Izsák Lili, akivel ő rendszeresen dolgozott, és akivel nagyon jó a kapcsolatom, maga helyett engem ajánlott erre a munkára.

- Mit lehet tudni az eddigi és jelenlegi munkáidról?

- Angliában diplomáztam és dogoztam díszlettervezőként; továbbá performance-rendezést is tanultam. Amikor hazajöttem, rendezőasszisztensként kezdtem el dolgozni, mellette pedig független produkciókban dolgoztam tervezőként – ez aztán szépen át is tudott fordulni teljesen a tervezői irányba. A Katona József Színházban voltam szakmai gyakorlaton, Máté Gábor mellett, utána két éven keresztül a TÁP Színházban voltam vezető munkatárs; emellett a Merlin Színházban kifejezetten az angol társulatokkal és előadásokkal foglalkoztam az angoltudásom és az angol színházi ismereteim révén. Ezeken keresztül kezdtem el ezután a független színházi irányba mozdulni. A Katonában A Gondnokság című sorozatban vagyok díszlet-és jelmeztervező, immár a második évad óta, ez nekem havi elfoglaltság: minden hónapban új epizód van, mindegyikhez részben új díszlet és új jelmez. Szintén a Katonában tervezek most díszletet Mayenburg Mártírok című darabjához, amit a Dömötör András rendez, emellett Szabadkán a Népszínházban az Übü királyhoz tervezek épp jelmezt, amit szintén a Dömötör András rendez. (A Gondnokság utolsó epizódját a Színházak éjszakáján játszották, a Mártírok-premier április 26-án volt. Az interjú ezt megelőzően készült.) Ezen kívül felújítotam egy két évvel ezelőtti rendezésemet, ami átkerül a Jurányi Inkubátorházba: ez a TÉP című előadás. Bánki Gergely, Janklovics Péter és Gera Marina a szereplők, egy háromszereplős szobaszínházról van szó, ami kezdetben a Fogasházban ment, aztán készülök egy másik TÁP színházas produkcióra Gergely Katalinnal, egy egyszemélyes performance-jellegű produkcióra, ami az évad utolsó előadása lesz. A legfontosabb a számomra talán a Trafó támogatása: a legemblematikusabb munkámnak Magyarországon a Trafóban rendezett Hamupipőkét tartom, ami egy színészek nélküli látványszínház volt.

- Beszéljünk a Kiviről – hogy alakult a munkafolyamat?

- Nagyon korán elkezdtünk Ildivel beszélni az előadásról - gyakorlatilag volt egy első találkozásuk, amikor csak barátkoztunk, kipuhatoltuk az esztétikai és a gondolkodásmódbeli hasonlóságokat, különbözőségeket. Szerencsére szinte azonnal egy hullámhosszon voltunk a színház nyelvét illetően. Én nagyon szoktam élvezni - és Ildivel ez különösen jól működött –, amikor egy rendező tökéletesen el tudja mondani, hogy mi az, amit tartalmilag akar, ami az, amit formailag… tehát úgy tud elmondani egy koncepciót, hogy annak íze és szaga van: én ebből tudok valamit főzni. Neki volt egy előzetes koncepciója erről a térről, amit elvetettünk, aztán együtt tanakodtunk, és a dolog hamar adta magát. Hamar rájöttünk a jellegére, hamar eldöntöttük, hogy a játék a lényeg benne. Innentől kezdve aztán egyenes volt az út. A technikai paraméterek persze adottak voltak, hiszen osztálytermi darabról van szó, így például nem lehetett nagyszabású a díszlet. A folyamat úgy zajlott, hogy Ildinek voltak ötletei: hogy mit hogyan akar megvalósítani –é n a szövegkönyv alapján minden helyzetre kitaláltam tárgyakat, hogy mi lehet, minek feleltethető meg, mit lehet vele csinálni.

- Ezt pontosan hogy kell elképzelni?

- Gyakorlatilag egy Excel-táblázat volt. Az első oszlopban a jelenet, a másodikban a helyszín megjelenésének lehetősége, végül a hozzá illő tárgyak. Amikor először bementünk próbálni, még ez a lista élt a fejünkben. Ez aztán alakult a színészekkel való munka során: volt, ami átalakult, volt, ami megváltozott. Volt olyan, amire én nem tudtam megoldást találni, végül hanggal oldottuk meg. Szabadon folyt a munka. Még ennyire játékosan, szabadon és kreatívan sosem kellett tárgyakról gondolkoznom. Kihívás volt, jóféle kihívás.  

- Lehetséges, hogy a későbbiek során fogsz még bábszínészekkel, esetleg bábokkal is dolgozni?

- Soha nem dolgoztam még bábokkal. A Hamupipőke előadásomban szerepelnek figurák, babák, de nem olyanok, amelyek így, közvetlenül érintkeznek az emberrel. Sokkal nagyobb nézői kreativitást igényelt az, hogy személyiséggel ruházd fel azokat a babákat, hiszen például nem hallottál hozzá hangot sem. Szerintem a bábszínház és a bábszínészek csodásak. Ez egy egészen varázslatos világ. De azt nem tudom, hogy tudnék-e klasszikus bábot tervezni. Van abban valami szépség, mégis kevésbé izgat, mint az élő emberekkel való munka, bár a bábszínház is inkább azon az úton van, hogy az embert is látni a bábok mögött.

- Mennyiben ifjúsági előadás a Kivi? 

- Van az egészben egy ellentmondás: úgy van kezelve a két színészünk, a két szereplőnk, mintha pont ugyanaz a korosztály lenne, akiknek készül, tehát kamaszok. Közben pedig maga az alapkoncepció, hogy két gyerek játszik otthon, és csak azt használják (tárgyi szinten is), ami otthon megtalálható – háztartási tárgyakat –, ez viszont egy sokkal kisebb korosztályra jellemző, akik játszanak a szőnyegen. Nézni viszont kamaszként is, felnőttként is nagyon élvezetes. Tehát inkább csak arra figyeltem, hogy a tárgyak, amik bekerülnek, azok a közvetlen környezetből is jöhessenek. Ami kimondottan a kamaszokat célozza, az a jelmez. Csak lazán, menőn!

Spiegl Anna és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

"Először is, még mielőtt" - Bercsényi Péter, Spiegl Anna és a Kivi

"A szolidaritás fontosságáról szól" - interjú Gáspár Ildikóval

Komment 0 | Reblog! 0 |

A színház idei utolsó bemutatója A kis Mukk. Azt már megmutattuk, hogy milyen volt régen, a darab írójának segítségével pedig segítünk közelebb kerülni ahhoz, milyen most.

Csató Kata és Markó Róbert (fotó: Éder Vera)

Csató Kata és Markó Róbert (fotó: Éder Vera)

- Te mennyire ismerte, szeretted A kis Mukkot gyerekként, és mit gondolsz most, felnőttként arról, hogy miben áll a mese népszerűsége?

- Gyerekként nem találkoztam A kis Mukk-kal, de Hauff más műveivel sem, ha visszaemlékszem, akkor Grimm, valamint Szutyejev Vidám mesék című alkotása adta gyerekkori meseélményeim zömét. Valamikor a 2000-es évek közepén a Nemzetiben készített egy előadást a HOPPart Társulat, Tovább is van… címmel, amelyben többek között Hauff-meséket dolgoztak fel, én ennek hatására ástam bele jobban Hauffba, és olvastam el A gólyakalifát, A hideg szívet, A kísértethajót vagy A kis Mukkot. Abban a tekintetben mindenképpen elemi hatást gyakoroltak rám ezek a történetek, hogy nem szabályos, heppienddel végződő, gügyögő-gagyogó gyerekmesék – ahogy persze Grimméi sem azok, csak azokhoz jóval inkább tapad egyfajta aranyosságra törekvő előadásmód, amely abból a – természetesen téves – előfeltevésből indul ki, hogy a gyerekeket nem lehet, nem szabad olyan traumákkal szembesíteni, mint például a halál, a válás, a kitaszítottság. A kis Mukk pedig éppen erről az utóbbiról szól: arról, hogyan éli meg egy törpenövésű, sötétbörű, gyenge kisfiú, hogy társai szemében nem más, mint egy törpenövésű, sötétbőrű, gyenge kisfiú. Miközben az önképe egész más, hiszen a képzeletében fantasztikus világokat képes teremteni – legalábbis a mi, Csató Kata rendezővel közösen kiagyalt értelmezésünkben.

A Hauff-meséhez képest vannak változások a darabban, mások például a nevek, más a kerettörténet. Mik ezek a módosítások, és miért volt rájuk szükség?

Minket a Mukk-történetből az érdekelt, hogyan küzd egy kisfiú azzal, hogy egyedül marad, ráadásul egy súlyosan szeretetlen és ingerszegény közegben. Hogyan győzi le a saját magányát, félelmeit, hogyan ellensúlyozza testi hibáit, hogyan tesz szert valós vagy elképzelt természetfeletti képességekre. Végső soron hogyan mosódik össze a valóságos világ az álommal, és hogyan lesz az álom a valóság. Minden dramaturgiai változtatást ennek a szándéknak rendeltünk alá. Az, hogy az előadás történetvezetése nem lineáris, hanem flashback-szerűen elevenedik meg Mukk múltja, Kata ötlete volt, a nevek hosszas keresgélés eredményei: olyan elnevezéseket kerestünk, amelyek egyfelől illeszkednek a karakterek személyiségéhez, másfelől arabos hangzásúak, mégsem teljesen idegenek a magyar gyerek- és felnőttfüleknek.

- Hogyan dolgoztatok a rendezővel? Az, hogy ezeket a szokatlanul nagy, kétméteres síkbábokat fogjátok használni, mennyiben kötötte meg a kezed abban például, hogy mennyi akciót tehetsz bele, hiszen itt a mozgás kötött?

- Első hallásra talán nem teljesen kézenfekvő, a bábszínházban mégis elő-előforduló módszerrel dolgoztunk. Mivel Kata rendezői világában a látvány, a képi megformáltság mindig is rendkívül hangsúlyos, ráadásul a tervező, Julia Skuratova is egyéni és erős alkotói világgal, formanyelvvel rendelkezik, ezúttal nem ők jöttek utánam, hanem én őutánuk, vagyis előbb születtek meg a látvány- és bábtervek, és csak azután az előadás forgatókönyve. Amely hangsúlyozottan forgatókönyv: aránylag kevés szöveggel és sok akcióval, a bábszínházban ugyanis nincsen annál unalmasabb dolog, mint amikor bábok állnak egymással szemben és beszélgetnek – síkbábok esetében pedig ez hatványozottan igaz. Ez esetben a helyzetet valóban súlyosbítja, hogy a síkbábok mozgása jóval korlátozottabb, mint a plasztikus báboké – ennek nehézségeit viszont a rendező és a színészek kreativitása jószerével teljesen kiküszöbölte.

- Mi állított íróilag a legnehezebb feladat elé?

- Hauff történetében szinte mindenki Mukk ellen van, egyetlen kutya, valamint a szultán kengyelfutója – két mellékalak – támogatják csupán imitt-amott a főhőst. Vagyis egyszerűen fogalmazva: így vagy úgy mindenki gonosz. Bár a Budapest Bábszínház előadásába kerültek pozitív karakterek is, a szereplők zöme így is negatív maradt. Íróilag talán a sok gonosz karakterének egyénítése volt a legnehezebb: meghatározni, majd láthatóvá-olvashatóvá tenni, hogy ki miért, mikor, mennyire óhajt ártani, mindeezt anélkül, hogy e figurák  összefolyjanak egymással.

A segítő kutya (fotó: Éder Vera)

- A dalszövegekben felsejlik az Énekek éneke is. Hogyan kapcsolható az a világ Haufféhoz, illetve a tiédhez?

- Mivel Hauff meséje az arab világban játszódik, a dalszövegekben az elsődleges inspirációt az a képekben hihetetlenül gazdag arab költészet adta, amelyet a magyar olvasók elsősorban talána Az Ezeregyéjszaka meséiből ismernek. Arab költemények után kutatva akadt a kezembe a Biblia, és sokadszorra is lenyűgöztek az  Énekek éneke ugyancsak képgazdag, töredező ritmusú versei. Így az első változathoz is – valóban az Énekek éneke inspirációjára – szabálytalan szótagszámú, vegyes ritmusú versek születtek, amelyeket aztán a Darvas Benedek által komponált zenei világ, úgy éreztük, gyakran levetett magáról. Ezért második körben már kötött ritmusú verseket írtam, amelyek elsősorban képiségükben őrizték meg az Ezeregyéjszaka és az Énekek éneke világát.

- Nem ez az első bábdarabod, de bábrendező szakos egyetemistaként ez az első. Az, hogy szeptember óta a Színművészeti Egyetemre jársz, könnyített az íráson?

- A Színművészeti Egyetem napi 16-18 órás leterheltséget jelent – ez mindenképpen nehezítette A kis Mukk szövegkönyvének megszületését. A bábrendező szak első évében azonban az elméleti órák jó része éppen az adaptáció, a dramaturgia, a bábdramaturgia kérdéseivel foglalkozik, így sokszor rögtön lehetőségem volt a gyakorlatban kipróbálni a tanultakat.

Komment 0 | Reblog! 0 |

A kis Mukk régen és most

Címkék: A kis Mukk, Budapest Babszinhaz

Minden generációnak melehet a maga „Mukk-élménye”: kinek az ötvenes évek – a kor lehetőségeihez képest – monumentális NDK-beli filmje; kinek a hetvenes évek sztárszereposztással készült magyar hangjátéka; kinek a nyolcvanas évek diafilmváltozata. Néhány adaptációt összegyűjtöttünk - de csak azért, hogy megmutassuk, milyen nem lesz a mi előadásunk. De először jöjjön egy színpadképterv, hogy milyen lesz:

A kis Mukk - színpadterv (fotó: Éder Vera)

A kis Mukk - színpadterv (fotó: Éder Vera)

És most jöjjön az emlékidézés!

Egy bábfilm A világ meséi sorozatból:

A legendás NDK-film több részben:

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

6. rész

A mai harmincasok egyik kedvenc magyar rádiójátéka 1979-ből:

A diafilm:

Bónuszként pedig egy zenei feldolgozás:

Komment 0 | Reblog! 0 |

Dokumentumfilmek bábszínházról

Címkék: Budapest Babszinhaz, bábszínház, John Turturro, dokumentumfilm

Az a sztereotípia, hogy bábelőadások kizárólag gyerekeknek készülhetnek szerte a világon tartja magát. Szögezzük le (és ismételjük sokszor): a báb nem korosztály, hanem műfaj. Egy 2010-es kanadai dokumentumfilmben egy Dan Hurlin nevű bábos készít egy előadást egy olyan fotós életéről, aki a gazdasági világválság idején készítette portréfotóit. A film előadás készítéséről szól, és természetesen azokat a kérdéseket is boncolgatja, hogy mennyire emancipált a báb műfaja, milyen attitűddel gondolkodnak róla más, nem bábos színházcsinálók vagy épp a közönség.

Egy hollywoodi színésznek, jelesül John Turturrónak mi köze a bábhoz? Szicíliában, Turturro családjának múltját kutatja - egy 2009-es dokumentumfilm révén, amelynek nem csupán főszereplője, de egyik forgatókönyvírója is a színész-rendező - kiderült. Egy kritikus komoly nemzetközi televíziós potenciált lát a filmben, ráadásul Turturro neve jól cseng a nézők körében, így szerinte művészmozik is ráharaphatnak. (A magyar tapasztalatokat tekintve nem valószínű, hogy Kasszandra munkatársnak alkalmazta volna hölgyet...)

Egy valamivel hosszabb részlet, nem túl jó hangminőséggel ugyanebből a filmből:

Komment 0 | Reblog! 0 |

Ma ünnepeljük ezt a számunkra igen fontos napot, ebből az alkalomból két megfontolandó üzenetünk is van. Egészen pontosan nem is a miénk, hanem Michael Morpurgo íróé és Yvette Hardie-é, aki az ASSITEJ elnöke. Az ASSITEJ, azaz a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetsége azzal a céllal jött létre, hogy összefogja a világ gyermekszínházait, művészeit. A szövetség művészi, kulturális és pedagógiai céljai között szerepel a nemzeti határokon átívelő együttműködések, információ- és tapasztalatcsere, valamint a kölcsönös megértés és fejlődés megvalósítása az egyenlőség és a gyermekek művészethez való joga jegyében.

Michael Morpurgo író világnapi üzenete

Shakespeare egyszer azt írta "A játék a lényeg..." Igaza volt, de mégsem egészen! A történet a lényeg, és a játék a legkifejezőbb módja annak, hogy elmeséljük.

Csak a napokban jöttem rá arra, hogy ez miért így van. Elmentem egy találkozóra a (természetesen könyv- és filmformátumban is elérhető) War Horse című darab új szereplőgárdájával. Amíg a meséltem nekik Devonról, a gazdálkodásról és az első világháborúról, körülbelül 40 színész fogott közre, akik mind azért gyűltek össze, hogy életükben először játsszanak. Nem egyetlen ember meséli majd tehát a történetet (ahogyan én azt általában szoktam), hanem egy nagy társulat, aki szívét-lelkét, rengeteg energiáját, tudását és tehetségét viszi egy olyan előadásba, ami rabul ejti, elrettenti, felrázza, megnevetteti és könnyekig hatja majd a közönséget. Minden előadás (amit kisgyermekek és kamaszok százainak játszanak majd el) a felejthetetlenség irányába tett erőfeszítéstől marad majd emlékezetes.

A színház ereje, szóljon bár fiatalokhoz vagy idősekhez, a történetek, gondolatok, a színészek (és természetesen a háttérmunkálatokat végzők), valamint és legfőképpen a közönség együttműködésében rejlik: együtt játszunk, együtt függesztjük fel a hitetlenségünket, a képzelet azonos törekvései kötnek minket össze.

Azon fiatalok számára, akik először járnak színházban, a hatás áramütésszerű, már-már lebilincselő: a történet megelevenedik a szemük előtt, színészek cselekmény, zene, fény, mozgás, hang, látvány !  Ez az élmény megváltoztathat egy bontakozó életet – ezzel is gazdagítva mindannyiunkat.

A Handspring Puppet Company tagjai - akik a londoni National Theatre-beli, később a West Endre, majd a Broadway-re  előadás létrehozásában igen komoly szerepet játszanak - a lovak megalkotását és működését mutatják be ezen a videón:

Yvette Hardie, az ASSITEJ elnökének világnapi üzenete

Milyen értéket képvisel a színház a gyermek, vagy a serdülő életében?

Sokan és sokat írtak már a művészet értékéről és jelenleg is komoly vizsgálatok folynak szerte a világban, melyek a művészetek gyermekekre gyakorolt hatását igyekeznek feltárni: neurológiai, pszichológiai, fejlődés lélektani kutatások százai zajlanak jelen pillanatban is. Azonban bármennyire is képesek vagyunk mérni művészi munkánk hatását, a közönség reakcióinak egy jelentős része továbbra is számszerűsíthetetlen rejtély marad. Arra az egyszeri és elmélyült találkozásra gondolok színdarab és nézőközönség között, mely adott időben, adott térben történik meg, és ami a színházat olyan – jó értelemben véve – kiszámíthatatlanná és izgalmassá teszi.

A napokban eszembe jutott a mondás: “Megszámlálhatod az almában a magokat, de nem számolhatod meg az almákat a magokban.” Éppen így hat a színház a gyermekekre és a fiatalokra: lehetetlen számokba foglalni, de hiszem, hogy a művészeti élmény számtalan magot ültet el, melyből számlálhatatlan sok alma nő majd.

Pieter-Dirk Uys, ünnepelt dél-afrikai színész és író, aki hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozik egy Darling nevű kis faluban mesélte, hogy egyszer elvitt egy csapat gyereket egy városi kirándulásra. A faluból kifelé menet épp egy hegyen felfelé hajtott a busszal, amikor észrevette, hogy a mellette ülő kisgyerek hihetetlenül feszült. Amikor felértek a hegy tetejére is kitárult előttük a horizont az úttal és a távolban a tengerrel, a kisfiú csodálattal és megkönnyebbüléssel a hangjában kiáltott fel: “Ez még több!” Úgy hiszem, mi, akik gyerekeknek és az ifjúságnak játszunk a színpadon, éppen ezért vagyunk ott, ahol: hogy minden gyereket ráébresszünk arra, hogy igenis van “több” és “több” és “még több”!

Így amikor gyerekeknek készítünk színházi előadást, a “több” felfedezésének számtalan lehetőségét kínáljuk: még több örömet, még több nevetést, még nagyobb érdeklődést, rádöbbenést, nézőpontváltást, empatikus könnyeket, csodálatot és elragadtatást. Még többet abból, ami maga az élet.

Ezúton köszöntünk mindenkit, aki 2013-ban is velünk ünnepli a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világnapját és részt vesz a "Ma vigyél el egy gyereket a színházba" kampányban. Ki is számlálhatná meg, hány almamagot ültetünk így el?

A kampány filmje:

Komment 0 | Reblog! 0 |

Bábok és reklámok 2.

Címkék: Budapest Babszinhaz, animáció, reklám, babfilm

Itt a tavasz, úgyhogy nézzünk ki egy kicsit a (Budapest) Bábszínházból, és kalandozzunk el egy olyan területre, ami szintén báb és művészet, csak egy kicsit másképp. Egészen pontosan alkalmazottan. A reklámról van szó. Ahelyett, hogy elkezdenénk például a figura kiválasztásának fontosságáról elméletileg és verbálisan eszmét futtatni, vizuális műfajokról lévén szó, inkább elindítjuk a reklámzabálást. (Akár innen, a karácsonyi maradékoktól, ami az első bábos-reklámos posztunk.)

Wizz Air:

(A sorozat különböző városokat - a légitársaság desztinációit - bemutató epizódjaiban Brad kalandjai folytatódnak, Budapest már kész.)

A karácsonynál maradva íme a Barclaycard játékos (szó szerint) szpotja:

És ehhez egy werkfilm is készült, benne a Barclaycard Global Brand Directora magyarázza meg, miért épp ezt a formát választották:

Egyiptomi választási videó, a jelölt neve Abdel Moneim Aboul Fotouh:

(Ezt innen vettük át, a New York Times bloggerénél az is elolvasható, mit énekelnek a bábok - egyébként természetesen a jelöltet dicsérik -, és honnan az inspiráció - egy, a hatvanas években íródott egyiptomi operettből, ami a falusi életet dicséri.)

A World Wildlife Fund egy argentin bűvésszel, Serpicóval dolgozott együtt a brazíliai Cerrado szavanna megmentését célzó kampányában. Kezek és egy lámpa - ennyi kellett csak az árnyjátékhoz:

Bábok és reklámok témában további posztok:

Mit csináljunk a karácsonyi maradékokkal?

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Budapest Bábszínházban március 10-től látható a Fehérlófia című előadás. A premier előtt még gyorsan megkérdeztük Szálinger Balázst, aki a jól ismert, minden általános iskolás által olvasott történetet színpadra írta.

Szálinger Balázs és Hétszünyű Kapanyányimonyók (fotó: Éder Vera)

- Milyen meséket szerettél gyerekkorodban?

- Leginkább mondákat olvastam, ókori és magyar történelmi mondákat. Mátyás király volt a kedvencem és a csodás Árpád-házi királyok. Lengyel Dénes Régi magyar mondái szerintem minden gyerekes háztartásban kötelező. A mai világból is sokat megért felnőttként az, aki kerülőúton, mesékbe ágyazva képet kap a történelemről. Emellett az örmény eposznak készült egy gyerekeknek szóló meseverziója, azt kaptam a kilencedik születésnapomra, a gyerekkorom nagy részét lefogta az a 200 oldalas kis könyv.

- És milyen bábszínházi élményeid/sztereotípiáid vannak gyerek- és/vagy felnőttkorodból?

- Zalaegerszegen van bábszínház, de valahogy mégse voltam gyerekkoromban. Sőt be kell vallanom: teljes egészében kimaradt eddig. Viszont van egy icike-picike színházi gyakorlatom, és ezzel a háttérben nagyon vártam ezt a munkát, és nagyon büszke vagyok a felkérésre. Nagyobb felelősség valahogy gyerekekhez beszélni, gondolom, a bábszínészek ezt már az egyetemen megtanulják - én csak most tanulom.

- Mennyire volt nehéz vagy könnyű a Fehérlófia szinte semmi emberit nem mutató világát a hatévesek nyelvére lefordítani? A rendező, Veres András vagy a dramaturg, Dobák Lívia milyen irányokat adott, és milyen szövegváltozatokat használtál?

- Nagyon komolyan segítettek a jelenetekben, én csak egy kihúzott zsinór mellett haladtam végig, talán a nyelvezetet tettem hozzá a sajátból meg a karaktereket. Nem gondolkodtam, hogy hogyan láthatja egy hatéves a történetet - szerintem én változtam hatévessé. Pillanatokra talán sikerült is. Pont van egy hatéves fiam.

- Színházban sokszor mondják, hogy a halott szerző a jó szerző, mert ő nem szól bele semmilyen változtatásba. (Igaz, nehezebb vele megíratni új dolgokat.) Te mennyire ragaszkodsz ahhoz, amit leírtál, és a próbákon mennyire szólsz bele abba, amit a színpadon csinálnak?

- Én az a fajta szerző vagyok, aki jó, hogy él, mert ha nem élnék, akkor húzni lehetne csak a szöveget, így viszont tudok jobbat írni a helyére. Örülök a változtatási javaslatoknak, és sokat tanulok belőlük. Soha nem szólok bele a színpadi munkába, és természetesnek tartom, hogy a színpad beleszóljon a szöveg alakulásába.

- A darabban a Hétszönyű Kapanyányimonyók nem kását, hanem krumplipürét főz. Miért épp krumplipürét, és milyen recept alapján?

- Azért krumplipüré, mert emlékszem, már az én gyerekkoromban is el kellett magyarázni, mi az a kása. Erdélyben puliszka lett volna, ami itt krumplipüré. Zalában meg természetesen a dödölle.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Hutvágner Éva a Kivi rendezőjét, Gáspár Ildikót kérdezte az előadás létrejöttéről, ifjúsági színházról, a zene és a díszletek funkciójáról.

Fotó: Éder Vera

- Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

- Először a Líra és Epika készülésekor, 2009-ben. Akkor Mácsai Pál, akivel az Örkény Színházban rendszeresen dolgoztam dramaturgként, felkért, hogy legyek ennek az előadásnak a dramaturgja. Elég hosszú volt az előkészítő folyamat: Szabó Borival és Varró Danival közösen agyaltunk a darabon, nagyon jó műhelymunka volt. A próbákon találkoztam Bercsényi Péterrel, aki Líra királyfit játssza. Lenyűgözött a bábszínészek alázatossága. Sokkal nagyobb, mint amihez az ember nem bábszínészek esetében szokva van.

- Hogyan és hol találkoztál a Kivivel először?

- A darabbal Mülheimben találkoztam, a színházi napok keretében. Itt előadások is voltak és egy kifejezetten gyermek- és ifjúsági színházi konferencia. (Ahova én nem tudom, hogy miért mentem el: talán egy ösztön sugallta. Kaptam egy meghívót természetesen, de hát sok helyről kapok meghívót.) Négy darabról beszéltünk: ezen kívül volt két holland és egy német dráma. Voltak ott német, ifjúsági színházzal foglalkozó dramaturgok (Németországban a gyerekszínházban a dramaturg és a drámapedagógus tulajdonképpen egy ember), akiknek nagyon komoly gyakorlatuk volt azzal kapcsolatban, hogy egy színdarab hogyan él meg az ifjúság körében. Ez a darab egyértelműen a legjobbnak találtatott, erről beszélgettünk a legtöbbet. A Kivi Németországban 2008-ban nyerte a legjobb ifjúsági dráma díjat, és akkor éppen készült két bemutatója is.

- Mit gondolsz a szövegről?

- Megmozgatja az emberek fantáziáját, egy erős írói hang szólal meg benne, erős a világa is. Az egyik fő erénye, hogy, bár nem dokumentarista dráma, mégis képes egy hihető és átélhető valóságot teremteni.

- Mit jelent a számodra (és a Kiviben) az ifjúsági színház?

- Igazából csak a darab kapcsán kezdtem el erről gondolkozni. A fiatalok, különösen a 14-18 év közöttiek nagyon fogékonyak, nagyon sokat gondolkodnak arról, hogy ők kicsodák-micsodák, miként tudják önmagukat meghatározni. Ez az életkor az, amikor nagyon sok minden eldől, ami az erkölcsi értékeket és a világnézetet illeti, a világról való gondolkodást. Ez a darab számomra elsősorban a szolidaritás fontosságáról szól. A közösség élménye egy jó élmény kell, hogy legyen, mert a közösség igenis segít a magánnyal szemben: az ember nem magányos lény. Ma már alapvetően minden arról szól, hogy az embernek egyedül kell tudni boldogulni, egyedül kell - már nagyon korán - ráállnia arra, hogy sikereket érjen el.  Az egyéni boldoguláshoz pedig sokszor az is hozzátartozik, hogy a többieket le kell győzni, hogy a többieken át is lehet (sőt, kell) gyalogolni minden további nélkül. Egy olyan világnézetet próbál sugallni a Kivi, amiben természetesen és magától értetődően van jelen a közösség felelőssége: hogy mindenkinek föl kell ismernie azt a feladatot az életében, ami ki tudja tölteni, ki tudja teljesíteni őt, és, hogy ebben egymásra is szükségünk van. Ebben benne van a közösség felelőssége is, az, ami alapvetően nagyon hiányzott az elmúlt húsz-harminc év oktatásából (az enyémből is). Hogy a döntéseinkért felelősek vagyunk. A közös és az egyéni döntéseinkért egyaránt.

- Mennyiben kapcsolódik ez a gondolatkör ahhoz, hogy osztálytermekben fog folytatódni áprilistól az előadások sora?

- Mivel az osztályközösség egy létező közösség, ez talán segít nekik a tovább-gondolkodásban. Maga a színház is egy alkotóközösség kell, hogy legyen. Pont az a lényege, hogy közösen, közösségben alakul. Ahogy Nádas Péter mondta: a színház összelélegzés.  

- Ez az oka a nézők egymás felé fordításának, a tér elrendezésének?

- Ennek alapvetően inkább praktikus oka van: az előadásnak osztályteremben is működnie kell. A négy hét alatt, ami rendelkezdésre állt, nem akartam két külön előadást rendezni., így ez tűnt a legpraktikusabbnak. Ezt a négyzet alakú teret bárhol ki lehet alakítani, és körbe lehet ülni. Egy fekete színházi térben azonnal felmerül az igénye annak, hogy legyenek falak, ami előtt játszódik valami: legalább egy fal legyen - kezdetben Eszterrel (Kálmán Eszter, az előadás látványtervezője) egy U alakú nézőtérben gondolkodtunk, de amikor bementem ebbe a térbe, rádöbbentem, hogy nem akarom egyik falat se nézni! Üljük körbe teljesen! Most úgy működik, mint egy kis sziget. Bárhol lerakható, csak egy konnektor kell hozzá.

Spiegl Anna és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

- Mit kell tudni még az előadás képi és hangzó világáról?

- Azért van benne looper, mert nincs díszlet. Nagyon zeneinek találtam már elsőre is ezt a darabot, zenével akartam strukturálni, felépíteni. Először arra gondoltam, hogy ha a capella énekelnek, az elég lehet. De aztán rájöttem, hogy ez csak nagyon szűk mezsgyét adna, nem tudunk elég messzire jutni így. Ekkor támadt az az ötletem, hogy legyen ez a looper. Volt itt tavalyelőtt a kortárs drámafesztiválon egy fantasztikus amerikai stand up performance-művész, Reggie Watts, aki két looperrel dolgozott, és hihetetlenül csodálatos zenéket csinált a szemünk előtt pillanatok alatt - bár ő hangszert is használt. A tárgyak zenélésre is alkalmasak. Ahogyan használjuk őket, már eleve absztrakció: nem csak azt jelentik, ami önmaguk, hanem, amiről beszélünk közben, amit mesélünk róluk. Ugyanakkor teljesen váratlanul létre lehet hozni velük egy tér-élményt, egy hangkulisszát, amitől megteremtődik egy párhuzamos valóság. Úgy tekintek ezekre, mint az én díszletfalaimra, magára a díszletre.  

- Az előadásban megjelenik egy-egy dallamfoszlány is, amelyek az előadás végén egy dal szólamaivá állnak össze. Hogyan jutottatok ehhez a Fonográf-számhoz?

- Gyerekkoromban hallottam. A fejemben volt ez a dal és egyszer csak sok év után újból beugrott. Evidensen jónak éreztem. Megmutattam Árpinak (Kákonyi Árpád, az előadás zenei vezetője), aki azonnal azt mondta, hogy ez telitalálat.

- Hogyan alakult ki az alkotócsoport?

- Árpival már egyszer dolgoztam a Két néni előadásában (Két néni, ha megindul, Gáspár Ildikó első rendezése, az előadás az Örkény Színházban látható). Vele ízlésben, zenei gondolkodásban is nagyon egyetértünk, így jól tudunk együtt dolgozni. A Két néni kapcsán új dalokat is kellett írnia. Nehéz volt megfogalmazni, hogy milyen dalt szeretnék, úgy, hogy nem értek hozzá, és csak érzeteket tudok mondani. Ő azonnal megírta tökéletesen. Nem volt második próbálkozás, mert elsőre jó volt. A többiek: Kálmán Eszter úgy került bele, hogy eredetileg Izsák Lilivel akartam csinálni, akivel a Két nénit is csináltam. Neki kisbabája született, ezért le kellett, hogy mondja a felkérést. Ő ajánlotta Esztert maga helyett. Amikor találkoztunk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen egyértelmű volt, hogy működni fog. Julinak (Neudold Júlia) olvastam a Színház.hu-n a szakdolgozatát. Azt éreztem, hogy ez a csaj nagyon ért ehhez az egész iskolai, fiataloknak szóló színházhoz. Neki egyébként még van egy európai színházi ízlése, ami kicsit tágabb, mint amihez Magyarországon szokva vagyunk. Szaidával pedig egy párizsi tetőteraszon beszélgettünk úgy igazán először, és már akkor mondtam neki, hogy szeretnék vele dolgozni. Szeretem a kedvességét és a higgadtságát. Mindig jókor mond valami okosat.

- Mennyit fog még változni az előadás?

- Biztosan lesznek még kisebb változások. Most, hogy találkozunk a közönséggel, ki fogja adni magát, hogy mi működik, mi nem működik. Hogy mi az, amit jobban ki kéne bontani. Vagy el kéne dobni.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

"Először is, még mielőtt" - Bercsényi Péter, Spiegl Anna és a Kivi

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Kivi bemutatója február 21-én lesz, és a főpróbák kezdetével megkezdjük azt az interjúsorozatot is, melyben sorra megszólaltatjuk az előadás létrejöttében közreműködő alkotókat. Első alkalommal Bercsényi Pétert és Spiegl Annát kérdezte az előadásról és a szerepeikről Hutvágner Éva.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

- Elsősorban mindketten bábszínészek vagytok. Mennyiben mondható másnak ez az előadás korábbi és jelenlegi munkáitokhoz képest?

S.A.: Mindkettőnknek volt már része olyan, nem tipikusan bábelőadásnak mondható előadás létrejöttében, mint a Kivi. Például az egyetemi vizsgáink felében nem bábok, csak bábos effektek voltak: olyan rendezők jöttek, akik nem bábrendezők, és így nem kimondottan bábelőadást rendeztek - hanem csak valami olyasmit. Ez is egy ilyen előadás, nem bábelőadás, hanem valami olyasmi: több a tárgy, mint egy átlagos előadásban. Nem azért szokatlan a számomra, mert nem teljesen bábos, hanem azért, mert teljesen interaktív. Haverkodni kell a nézőkkel, ami izgalmas, nem tapasztalt helyzet nekem.

B.P.: A színésznek van egy adott energiabázisa, amit felhasznál egy előadás alatt. Ezeket az energiákat felosztja a koncentrálás a szöveg előhívására, az átélésre, a beszéd tisztaságára, esetleg a koreográfiára - persze nem százalékos felosztás ez -, és ebben a produkcióban ehhez jön még hozzá, hogy folyamatosan fenn kell tartani a kapcsolatot, a kontaktust a nézőkkel. Ez az interaktivitás a "más" nekem: hogy akkor is, amikor valamit magunkban, magunknak teremtünk meg, és így intim a szituáció; akkor is a nézőknek kell mesélni. Nem lehet, hogy egyszerűen csak eljátszunk egy jelenetet…

S.A.: …és akkor ők azt majd nézik.

B.P.: Igen, folyamatosan kínálni kell nekik az infót, és ez egy jó adag plusz energia.

- Daniel Danis írása, a párhuzamos monológok, a narráció és a szituációk keveréke. Mennyiben változtatja meg az előadáshoz való viszonyotokat?

B.P.: Azt szoktuk meg általában - ami a bábelőadásoknál talán kicsit lazábban működik -, hogy van egy jelenet, ami tart valahonnan valahová, és az egymástól kapott impulzusok mentén jutunk el egy végkifejlethez. Például Anna pofon vág engem, én azon felbőszülök és összetörök két porcelán tányért, aztán összeveszünk, a jelenet végén meg nagy kibékülés, és függöny. Ez itt nincs és nem is lehet, mert ha meg is szülünk egy jelenetet, mondjuk két-három mondatos szöveggel, utána ebből rögtön ki kell váltanunk. Ezt a folyamatos ki-be járkálást meg kell alkotni:  valahogy zsebből kell előszedni. Nem A-ból B-be tartó folyamat során, hanem egyből C-ből indítani, a semmiből. Ez a része nehéz. A báb "lazasága" abban áll, annyiban másítja meg a dolgot, hogy alapvetően le kell az embernek választania magáról a szerepet: az ember láttat valamit, valamin keresztül, ami alapján átfogóbb a hozzáállása. Ez a játékmód ebben hasonlít, csak sokkal töredezettebb egy klasszikus előadásnál.

S.A.: Abszolút egyetértek.

- Mit gondoltok a Kivi történetéről? Mennyire aktuális, mennyire fogja megfogni a megcélzott közönséget?

S.A.: Én tizenháromtól százéves korig ajánlanám. Attól, hogy fiatalokról szól, nem feltétlenül csak fiatalok problémái ezek. Van benne egy szerelmes pár például, de a társadalmi szituáció is ilyen: jó rányitni ezekre a problémákra a fiatalok szemét… Hogy például nem attól függ a boldogság, hogy milyen MP3 lejátszód van, milyen ruháid. Hogy máshogy is el lehet ezt képzelni. Ezek a srácok létrehoznak egy kis ősközösséget, és próbálnak benne dolgokat létrehozni. De hát nem csak a fiataloknak érdemes ezen gondolkodni, hanem az idősebbeknek is.

B.P.: Kicseng belőle az aktualitás: amiatt kerülnek ki például az utcára ezek a fiatalok, mert olimpia van, és olimpiai falu épül az addigi otthonaik helyére. Az egyik oldalon ott van az megmutatni vágyott ügyesség, a gazdagság és a sport - ezeknek az embereknek csinálnak helyet azok helyén, akik nem tudnak tiltakozni, mert nincs lehetőségük rá.

- Mit gondoltok az általatok játszott szerepekről?

S. A.: A próbafolyamat során sok került bele belőlem. Az, hogy spontánnak és természetesnek kell lennie a játéknak, csak akkor jöhet létre, ha magamból hozom létre ezt a karaktert. Kivi nem egy elvezett lány, de - akár a korából kifolyólag is - nagyon hallgat a nagyobbakra, és a többiek vigyáznak is rá. Ő egy menő csaj. De - például - ha instrukcióban azt kapom, hogy ne játsszak gyereket, én pedig észre sem vettem, hogy gyereket játszottam - akkor elgondolkozhatok azon, hogy mit jelent gyereket játszani. Kivi nagyon aláveti magát a közösségnek - de ez miért van? Talán mert életben maradni egy ilyen nyomorult közegben csak többen együtt tudnak. Ezért halad ennyire a tömeggel, a többiek után.

B.P.: Valójában kevés srácról lehet tudni, hogy ki is valójában. Licsiről, a saját szerepemről csak gyanítom a múltját, hiszen éppen csak megemlíti, ám nem meséli el teljesen. Színészként nekem eggyel "harcosabb" az út, hogy eljussak Licsihez, mert van egy vékony rés, egy légrés köztem és a szerepem között, és ezzel meg kell küzdenem. Ez a Licsi egy nagyon "kúl" fiú… én meg azt gondolom, hogy nagyon sok minden vagyok, csak "kúl" nem. Legalábbis a fiatalok között vett értelemben. Ezt még nekem is el kell hinnem magamról, hogy tudok ilyen figurát csinálni. Ezen belül improvizálni, természetesnek és egyszerűnek lenni- ez egy szép kihívás. Úgy hősök ezek a gyerekek, hogy nem tiszták. Csak a lehetőségekhez képest azok - úgy, hogy közben azért igyekeznek teremteni. Fura, mert ahogy az ember foglalkozik a szerepével - valahogy a konvencionális bűnök elvesztik a súlyukat. Például ha lopni muszáj… Nem lehet egyértelműen kimondani, hogy ők jók, vagy rosszak. Inkább áldozatok. De van egy közös céljuk, egy utópiaszerűség, ami valahogy azonban reálisnak is tűnik, talán az érte tett közös munka miatt. Nem önsajnáló áldozatok ők.

S.A.: Áldozatok, csak próbálják a legtöbbet kihozni ebből az áldozatstátuszból. Az a tök jó ebben, ahogy csináljuk (és az én ízlésemnek ez nagyon megfelel), hogy komoly és tragikus dolgokról beszélünk, de mindent megpróbálunk humorral kezelni - ez a karakterekben is benne van. Nem süllyednek bele az önsajnálatba attól, hogy áldozatok, hanem másznak kifelé, előre. Életösztön.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

- Mi lenne az az egyetlen mondat, amit kiemelnétek valamiért?

S.A.: Ami először eszembe jut, az az, hogy "Csak ne Káposzta". [Kivi ezt mantrázza akkor, amikor keresik számára a megfelelő nevet - H.É]  Pont azért, amit elmondtam. Kivi aláveti magát, de azért…

B.P.: … van egy elképzelése. De hát legyen úgy, ahogy lesz… végül a Káposztát is elfogadná, csak nem akkora örömmel. Nyilván azért, mert sokszor előjön, de az én mondatom az "először is, még mielőtt…"  lenne. Vannak Licsinek ilyen szentenciái, amiket puffogtat… Picit tudálékos, de abszolút vezető egyéniség ő. Eggyel többet képzel magáról, mindeközben azért nagyon is talpraesett.

- Milyen szerepekben láthatunk benneteket Kivin és Licsin kívül?

S.A.: Nekem a Bábszínházban a Semmi, ami hasonló korosztályt céloz meg hasonló problémákkal, és a Hajnali csillag peremén, ami kisebb gyerekeknek készült, és amiben márciustól újra fogok játszani. Ezen kívül még a színművészeti egyetemen játszom pár előadásban: A gömbfejűek és a csúcsfejűekben és A tavasz ébredése lesz még egyszer, a Jurányiban pedig megy A hideg gyermek, amit az osztálytársaimmal hoztunk létre. Péter sok mindenben játszik, ő itt a Bábszínházban a bonviván…

B.P.: Itt házon belül felújítottuk a Líra és Epikát, a Hajnali csillag peremént, ez utóbbiban Anna adja a feleségemet. Lehet, hogy ez kísérteni fog végig a pályánk során…

S.A.: Lehet. Én nem sajnálnám.

B.P.: És még a Rózsa és Ibolya, a Csipkerózsa, az Übü király és a magyarok; aztán a Manna Produkcióval közös Babák. Kinn fut még a SZERET…lek, a HOPParttal. Aztán a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös produkciója, a Képmutatók cselszövése. Ennyi.

S.A.: És még lesz itt egy előadás, amiben mind a ketten leszünk, A kis Mukk.

B.P.: Ott én leszek a főgonosz. A Rózsa és Ibolyában már én vagyok a gonosz mostohának a gonosz (de vicces) szolgája. Kíváncsi vagyok erre A kis Mukkra: persze abszolút klisé, hogy a gonosz szerepeket jobb megcsinálni - mindenki ezt mondja. Én szeretem a hős karaktereket is, de érzem, hogy van bennem más is, egy jó adag intrika, ami így harminc után egyre nyilvánvalóbbá válik…

S.A.:  Én is kíváncsi vagyok, én a szultán húga leszek.

- Daniel Danis saját színházának Kivi-előadását biztos ismeritek. Az az előadás sokkal sötétebb világot rajzol a nézőnek. Ehhez képest ennek a Kivinek a világa lazább, könnyedebb, játékosabb.

S.A.: Azt érzem, hogy sokkal ötletesebb. Ha egy író rendezi a saját darabját, akkor inkább "elsőkörös" ötletei vannak, hiszen csak a saját művét akarja látni megelevenedni, ez pedig már az Ildi [Gáspár Ildikó, a rendező] által feldolgozott anyag, ahol a történet csak az alapot szolgáltatta.

B.P.: Maga a történet is elég ütős. Nem véletlen az, hogy Daniel Danis a videós megoldást választotta eszközül, hiszen az a réteg, akikhez szólni akar, a videó nyelvét ismeri. Tényleg olyan maga a Kivi szövegkönyve is, mint egy forgatókönyv, abszolút filmesre van írva. A bábszínházhoz is ezzel tud nagyon jól kapcsolódni: a vizualitásban, ami alapján az alapszöveg és a bábművészet ötvözhető.

- Mit gondoltok, milyen lesz majd iskolákban, osztályoknak játszani?

B.P.: Biztos, hogy rengeteg zavaró tényező lesz - hiszen mi megyünk hozzájuk, az ő terükbe, az ő közegükbe. Jó vendégnek kell lennünk, mégpedig úgy, hogy értékes dolgot adunk nekik, hogy tényleg el akarjuk mesélni ezt a történetet. Én azt akarom, hogy ha kicsöngetnek, akkor a végén nem azt érezzék, hogy "hú de jó hogy elmaradt a tesi meg a töri", hanem hogy de jó lenne még ilyet…

S.A.: … és hogy milyen érdekes volt. Ez egy olyan előadás, aminek az elején meg kell nézni azokat az arcokat, akikkel beszélni fogunk. Vannak olyan tervek, hogy esetleg majd együtt rendezzük be a termet… hogy előtte is beszélgessünk velük. Engem az érdekel a legjobban, hogy milyen lesz egy osztálynak játszani, akik már ismerik egymást. Ha valakit például bevonok, hogy "jó, hát te vagy az egyik szereplő", merthogy van ilyen az előadásban, akkor azon nagyon fognak röhögni, vagy be fognak szólni egymásnak…?

B.P.: Biztos.

S.A.: Bátorítani fogja a közösség egymást az interakcióra, vagy sem? Engem ez érdekel. Hiszen bemegyünk majd egy közegbe, ahol ismerik egymást, viszont minket nem, mégis mi akarunk csinálni nekik ott valamit. Érdekel, hogy hogy fog hatni ott. És persze kevesebben is lesznek, hiszen száz ember nézi itt a Bábszínházban és harminc-harmincöt nézi majd kint - intimebb tud majd lenni talán kint.

B.P.: Én nagyon várom. Rengeteg ismerősöm csinált már ilyet. Csodáltam őket, hogy kicuccolnak, belaknak egy antiszínházi teret a zöld táblával meg a parkettával, az olajfestékkel a falon; és ott ülneki ezek a srácok, akik vagy nézik hogy ezek most mit keresnek itt, vagy azt figyelik, hogy hol lehet beszólni hogy mulathassanak egy jót: ezt a részét nagyon várom. Vonzó volt az elejétől kezdve, hogy lehet majd ilyet csinálni. Vannak tippjeim, hogy milyen lesz majd, de úgysem úgy lesz. Hiszen harmincöt ember összességét nem lehet megtippelni.

S.A.: Izgalmas lesz, hiszen nem tudhatod, hogy hova mész be. És ha már egy ideje játsszuk is kint, akkor sem tudhatjuk majd…

B.P.: Az biztos, hogy ez életben fogja tartani az előadást, mert mindenért küzdeni kell majd; nyitva kell maradni. Például nem lehet elengedni semmit a fülünk mellett, hiszen éppen az a cél, hogy élő legyen és hogy ők is benne legyenek az egészben.

S.A.: Még bele kell rázódni… Ma például, amikor beriasztott a tűzjelző, hirtelen nem tudtam, hogy hogy építsem be, pedig éreztem, hogy ezt is bele lehetne. Meg kell tanulni mindenre reagálni, hogy felpezsegjen az egész.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Miközben megkezdődött naplóírónk, Hutvágner Éva egyetemi féléve, itt, a Budapest Bábszínházban főpróbahétbe fordultunk: február 21-én Kivi-premier.

A Nagy Gergő tervezte plakát

A Játszó-tér, a színház 4. emeleti kisszínpada lassan felveszi azt a formát, amiben majd a közönség is láthatja. Alig egy hét van még a bemutatóig, és most már nemcsak a próbákon folyik a munka: a sajtó részéről is elkezdődött a bemutatóra való készülődés.

Először is kijött a plakát. A próba előtt kézről kézre jár a szórólap, a Kivi plakátjának kicsinyített mása: rajta két gyerek egy hatalmasra növesztett meseerdő ösvényén, kézenfogva; messze fent, a távolban pedig egy város fekete házai látszanak. Erről mindenkinek eszébe jut egy régi olvasmány vagy könyvillusztráció – az én emlékem az Aliz Csodaországban, az előtérben lévő óriásbogarak miatt.

Másodszor: mivel eddig nem készült még el az első interjúm a szereplőkkel, a lemaradásom azzal torolta meg az idő, hogy mostanra más riporterekkel kell megharcolnom értük. Szerencsére a páncélt meg a pajzsot otthon hagyhatom, mivel helyzeti előnyben vagyok, és már most le merem írni: a holnapi próba után el fog készülni az interjú.

Elkezdtem figyelni a honlapokat és a programmagazinokat is: hol jó, hol kevésbé helyes információkra lehet bukkanni a leírásokban és ajánlókban. (Ha valaki belefutott már egyikbe-másikba, maga is láthatja a különbséget a szövegek között, anélkül, hogy az előadást ismerné. Csak a biztonság kedvéért: bábok nem lesznek. Ez például az én kedvenc fals hírem volt az egyik magazinban.) Ennek ellenére persze mindig örülök, amikor az előadásról olvasok, sőt, utazom rá, hogy műsorújságokban vagy a jegyvásárlási lehetőséget kínáló honlapokon rátaláljak az ajánlókra.

Visszatérve a Játszó-térre: most, hogy már ennyire közel a bemutató, a nézőtér is felvette leendő alakját, sőt, tegnap vendégek is voltak a próbán. A bábszínház igazgatója mellett színházpedagógusunk, Neudold Júlia meghívottjai, egy tizenévesekből álló „tesztcsoport” is jelen volt – nem kis, ám jófajta izgalmat okozva ezzel a társulatnak.

Neudold Júlia

Neudold Júlia az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

Mivel nekem épp ezekben a napokban, a Kivi finisében megkezdődött az új szemeszter, néha egy teljes napot is ki kell hagynom az óráim miatt – ám ezek a kényszerszünetek is jók valamire, hiszen így fel tudom mérni, hogy egy próba alatt mennyit haladt előre az egész, milyen új ötletek épültek be az előadásba. Egy teljes nap végeredményét a következő nap próbájából megnézni olyasmi a próbán való végigüléshez képest, mintha ahelyett, hogy lassan közelítenénk egy hegyhez, és már messziről méregetnénk a magasságát, színeit, lépésenként számolnánk a távolságot, az egy kanyarban hirtelen teljes nagyságában, közvetlen közelről megjelenik előttünk.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Hutvágner Éva ezúttal arról ír, Kálmán Eszter tervező segítségével milyen környezetben és mivel játszanak majd a színészek.

Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

Folyamatosan nő és pontosodik a díszletek száma és összetétele. Szinte naponta látni valami újat, mást az eszközök között. Eddig például különböző hatást keltő anyagokat tettek egymás mellé, színeket és formákat hangoltak össze. A mai próbára pedig Kálmán Eszter (aki többek között a Katona József színházi Gondnokságban, több HOPPart-os év TÁP színházi produkcióban is dolgozott-dolgozik) teljesen felöltöztette a színészeket. Kicsivel a próba kezdete előtt már ki-ki a maga ruhájával barátkozott.

Amikor beül az ember egy látszólag kevés elemből álló, letisztult színpadképű előadásra, és meglátja az utcai, „civil” ruhában játszó színészeket, hajlamos azt gondolni, hogy ez esetben könnyű dolga volt a díszlet-és jelmeztervezőnek. De ha jobban belegondolunk, az együtt-gondolkodás és a munka valójában nagyon is hosszú folyamat kell hogy legyen egy mégoly „egyszerű” világ megteremtése, mint például egy kortárs jelenséggel foglalkozó mai darab során. Nemcsak a rendező elképzelését kell egyeztetnie a létrehozni kívánt világgal, de a színészekkel is kompromisszumokat kell kötnie; összhangba kell hoznia a díszletet a ruhákkal.. Nem jelezni kort, helyet, semleges díszletet és ruhát létrehozni épp olyan nehéz (ha nem nehezebb), mint például egy korszakot jelezni.

A Kivi esetében ez egy állandó konzultáció-próba-konzultáció-próba sorból áll: Kálmán Eszter behozza az alapanyagot, a színt, a mintát, esetleg a kész ruhát, díszletet: a rendező és a színészek megnézik, felpróbálják (megszeretik vagy megutálják), és kiváltott reakciók szerint megy tovább a válogatás és a boltokba való járkálás. A tervek és az ötletek sokat alakultak, finomodtak az utóbbi időben: a Kivi előadása sok, különböző funkciójú eszközt használ, melyeknek ráadásul adaptálhatóaknak kell lenni egy osztálytermi környezethez is.

Külön érdekes lehet, ha a darab majdan létrejövő teljes képét szembehelyezzük a dráma első előadásával. Daniel Danis, a Kivi írója maga is létrehozott egy színházat, még 2006-ban. Itt adták elő az író rendezésével az azóta sokat turnézott és díjakat is bezsebelt előadásukat, a Kivit. Daniel Danis a Kivi előadásával kapcsolatban különösképpen a látványra, a képzelet és a játék összhatására helyezte a hangsúlyt – előadásban nagy szerepet játszott a technika: a tizenévesek vizuális nyelvét akarta használni, hogy megszólítsa őket, felkeltse az érdeklődésüket a színház világa felé.

Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Hogy a Daniel Danis által meghatározott elvekből (melyek az ő színházában kapcsolódtak a darabhoz) mi lesz igaz a Budapest Bábszínház előadására? Nem leplezek le titkokat! Elég legyen annyi, amennyit már korábban is elárultam, és most is megismétlek: a nézők fantáziának kiemelkedően fontos szerepe lesz.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló
A 2. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Hutvágner Évát már beszippantotta a Kivi világa.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Ma a Semmi díszletei között, a délutáni előadás után ottmaradt díszletektől körülvéve próbáltunk. (Rövid előjáték, hogy eltévedtem az épületben. Megint. Egy ismeretlen terembe nyitottam be. Megint. Valahogy tökéletesen sikerült megismételnem az első érkezésemet… Mint legutóbb, most is előadás lehetett, mert nevetést hallottam, bár távolról… Annak, aki nem ismeri az épület „túlfelét”: egy függőleges labirintust kell elképzelni, ami legfőképp lépcsőkből és teljesen egyforma emeletekből áll – végül többszöri próbálkozás után, valószínűleg véletlen, a jó terembe nyitottam be. De térjünk vissza a látványhoz, ami fogadott: a Semmi díszletei közepén ülő Kivihez!)

Tökéletesen elférünk, hiszen épp csak pár négyzetméteres térre van szüksége a két színésznek a munkához. A „fűrésztelep” deszkái, zenekar felszerelése érdekes kontrasztban áll a Kivivel, valahogy monumentálisnak és aprólékosnak hat egyszerre.

A Kivi nemcsak az előadások és a próbák rendjében következik a Semmi után: ez a második, kimondottan kortárs tematikát feldolgozó előadás az évadban, ami az idősebb korosztályt és a felnőtt nézőket célozza meg (és ami után, ez esetben, Neudold Júlia színházpedagógus célzott foglalkozása következik majd).

A Budapest Bábszínház és a FÜGE közös produkcióját 14 éven felülieknek szánják, és nemcsak a színházban, de osztálytermekben is fogják játszani – nem árulok el titkot tehát azzal, hogy azért lehetséges egy sor idegen báb és díszlet közepére (és egy óriás lócsontváz bábfigurája mellé, ami talán a következő napi előadás kelléke lehetett) bepakolni a sajátunkat, mert a tér csak akkora, amekkora egy kisebb teremben is elfér majd.

A próbák hihetetlen sebességgel haladnak, szinte egyik napról a másikra összeállt minden. Az előző napokban még az előadás alatt előállítandó hangokat próbálgatta és vette fel a két színész az üres térben, eszközök nélkül, ezen a következő próbán pedig végigmegy a teljes szöveg, a teljes játék.

Spiegl Anna (akit többek között a Semmi Agneseként ismerhettek) és Bercsényi Péter (nem is sorolom a szerepeit) egyetlen próba alatt átalakultak a szememben. Még csak a szövegkönyv – és a próba – felénél tartunk, mégis azt veszem észre magamon, hogy a büfében arra figyelek; a kettejük kapcsolata mennyire hasonló a Kivi és Licsi közötti viszonyra. Licsi, aki az idősebb is, tapasztaltabb is, amolyan hangsúlyok nélküli gondoskodó típus: olyan módon áll a tapasztalatlanabb, de figyelőbb, szelídebb Kivi mellett, hogy egyszerre felel meg barátnak és segítőnek.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

A színészek nemcsak életre keltették a szereplőket, de az előadás teljes világát, képeit, hangulatát is elkezdték működtetni. Olyannyira sikerül beszippantania a teremtett világnak, hogy, bár már jól ismerem a történet végét, mégis izgulok.

Most annak az időszaka következik, hogy a rengeteg ötlet, spontán játék mind előjöjjön. Az összegyűjtögetett anyagból aztán majd lehet szortírozni, lefaragni. Látszik, hogy jó ideje tartanak a próbák, a szöveget már majdnem tökéletesen tudják a színészek, a súgó csak pontosít, a kezdő szavaknál segít. A felhalmozott játékok már kezdik kialakítani az előadás leendő képét, hangulatát:. Már most biztos, hogy nemcsak a színészek folyamatos munkájára, de a nézők állandó figyelmére is szükség lesz. Azt azonban megígérhetem, hogy nem lesz nehéz figyelni: egy rövid időszakra a kezembe kerül a súgószöveg, de alig tudok súgni, néha bekezdésekkel lemaradok a szövegkönyvben, annyira kell figyelnem.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Javában tartanak a színházban a Kivi próbái. A produkció előkészületeit Hutvágner Éva dokumentálja.

Az olvasópróba

Az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

Mangó, Dinnye, Répa, Csilipaprika, Krumpli, Zeller, Citrom, Licsi és Kivi. Nem, ez nem csendélet! (hogy mennyire nem, arról később…) A zöldség és gyümölcsnevek egy banda tagjait takarják: akik bekerülnek, átkeresztelődnek új családjukba. Daniel Danis, kortárs kanadai író műve, a Kivi hajléktalan gyerekek védszövetségéről mesél, akik az olimpiai falu építkezésének kezdetekor végrehajtott hatósági „tisztogatások” miatt az utcára kerültek. A megfagyás és az éhhalál ellen küzdve, bujkálva tartják magukat életben szinte egyik napról a másikra. A főszereplő, Kivi, tizenkét évesen kerül a szellemtanyából otthonná pofozott óvóhelyre. Megismerkedik új otthona szabályaival, a névválasztás értelmével és a feladatokkal. A főszereplőkről ennyit: Kivi és Licsi nemcsak résztvevői, de egyedüli mesélői is a történetnek.

Ennyit tudtam a darabról a Bábszínház leírásából (meg Daniel Danis saját színházában tartott előadását részlegesen rekonstruálva a kritikák és egy kis videórészlet alapján): ez valami sötét és mély, fullasztó darab lesz...

A rendező, Gáspár Ildikó

A rendező, Gáspár Ildikó (fotó: Éder Vera)

Volt persze arról is valami ködös elképzelésem, amolyan bölcsész-fixaidea, egy kis létszámú műhelymunkáról, ahol két színész meg egy rendező összeborulnak egy szöveg felett. Az első próba első percben aztán (szerencsére) előzetes várakozásaimnak gyors „ágyőt” mondhattam.

Spiegl Anna (Kivi) és Bercsényi Péter (Licsi) az első próbán már egy jól megalapozott koncepció egy részletén dolgoztak. Az általam elképzelt pár ember helyett mintegy tizedmagukkal dolgoztak a Játék-tér közepén, ahol a rendező, a dramaturg, a zeneszerző, a rendezőasszisztens, a hangosító, ügyelő, a jelmez- és díszlettervező és még jó pár ember közös munkájának a keresztmetszetét figyelhettem meg pár óra alatt.

És a csöndes szövegcsócsálás... Elég bizarr gondolat így utólag. Ezen a a próbán színészek éppen az előadás alatt működtetendő hangeffekteket pörgették (énekelték-kattogták-pittyegték-dobolták) végig. Körülbelül olyan érzés volt, mint amikor az ember egy idegen ország nyelvét próbálja felfejteni pusztán a hangsúlyok és a gesztusok segítségével.

 „Akkor most a szelet a hatvanhetesre?” „Nem, hanem a hatvankettes A-ra, hogy a bam-bamnál ne kelljen sokat lépni.” „De ide kitaláltam egy variációt.” „Akkor hagyjunk neki egy szünetet.” Tolvajnyelv volt a számomra: számok, helyek, dalok kusza keverékében elválaszthatatlanul fonódott össze pillanatnyi improvizáció a rögzült tartalommal; ha nem szán meg valaki, és nem nyom a kezembe egy teljes szövegkönyvet, akkor úgy jövök ki, hogy ha lehet, még homályosabban látom ezt az egészet, mint annakelőtte.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna

Licsi és Kivi, azaz Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

A színpad egyelőre nem elevenedett meg, csak a dalok és hangok mentek végig. A próbák végére sok mindent rögzítettek – én pedig a szöveget szótárként használva elkezdtem összedominózni a részleteket. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy érdekes és jó munkának lehetek tanúja; és hogy minél jobban belekerülök, annál nehezebb lesz írnom róla – hogy osszam meg a tapasztaltaim, ha már én is a tolvajnyelven beszélek?

Komment 0 | Reblog! 0 |

Szolár Tibor: "Még nincs vége"

Címkék: Szolár Tibor, Budapest Babszinhaz, bábszínház, Semmi, Janne Teller

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik. Ők mindannyian Pierre Anthonnak akarnak bizonyítani a Fontos Dolgok Halmával. Az osztályból kivonuló, minden, azaz az értelmét megkérdőjelező fiút Szolár Tibor alakítja, akit Mező Bori és Szász Emese kérdezett.

(fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a regényt, volt-e olyan karakter, akivel azonosulni tudtál?

- Szimpatikus volt Pierre Anthon karaktere a könyv olvasásának kezdetén, de nekem nagyon nehéz megfejteni őt. Örülök, hogy a január 8-i bemutató után 9-én, 10-én és 11-én is volt előadés, mert így tudtam rajta dolgozni. Azt érzem, hogy még adós vagyok egy kicsit, hogy ez az alak kiteljesedjen.

- Mórocz Adri, az élet és szerep szerinti osztálytársad azt mondta az interjújában, hogy a szerep téged telibe talált, mert szerinte hasonlítasz Pierre Anthonra abban, hogy nehéz ellened érvelni. Nehezebb feladat „önmagadat” játszani?

- Nehéz velem vitatkozni, ezt a részét nem cáfolom, ez tényleg így van. Nem azért, mert olyan erős érveket állítok, ez közel sincs így, hanem mert nem lendítem tovább a vita tárgyát, hanem mindig azt mondom, hogy jó, hogyha neked ez a véleményed, akkor gondold így. De közben harcolok az igazamért.  Hogy nehéz-e magamat játszani? Igen. De annyira nem is magamat kell. Talán volt egy ilyen időszak az életemben, amikor hasonlókat gondoltam, mint Pierre Anthon, de most már ez elmúlt.

- Te hogy élted meg ezt a korszakodat?

- Az egyetemen, harmadik környékén volt talán egy mélyebb pont, amire azt tudom mondani, hogy valami ilyesmit gondoltam, de nem volt ennyire határozott és ennyire végletes. Hasonló volt, mint ami Karinak, amikor megtalálta a Semmit. Talán ezért is gondolt rám ebben a szerepben, mert hasonlókat éltünk meg, hasonlókat gondoltunk abban az időszakban. Készítettük az előadásokat, és nem láttuk egyszerűen a végét. Hogy mi ennek a sok-sok előadásnak a célja. Ez volt a nihilista időszakunk.

- Pedig nem tűnsz egy nihilista figurának.

- Nem, én se tartom magam annak. Pierre Anthon nagy szavakat mond ki, amit nyilván egyszerűen kell megfogalmazni, de mégis egy nagyon nagy hittel. Tulajdonképpen nem azt kell elhinni, hogy most akkor én a semmiben bízok, hanem azt kell eljátszani, és azt kellene közvetíteni, hogy ennek az embernek egy nagyon erős hite van.

- A többiektől azt szoktuk kérdezni, hogyan győznék meg Pierre Anthont, de akkor tőled azt kérdezzük: te hogyan győzted meg saját magadat arról, hogy van értelme az életnek:

- Nekem például ezek nem érvek, hogy kisvárosi családanya leszel, meg ilyesmik. Ha valaki kisvárosi családanya akar lenni, akkor szíve joga. Én is azt gondolom, hogy keresem az élet értelmét, de tulajdonképpen most, hogy vége az egyetemnek, most kezdem el az igazi, felnőtt életet. Jó végre elkezdeni. Szerintem minden ember megtalálja magának azt az értelmet, ami őt foglalkoztatja. Nem lehet ilyen általánosságokat kijelenteni és ezt állítani, ezt a semmit. Mindenkinek van „valami”. Anthonnak a semmi. És neki ez a célja. Ez is egy értelem.

Kari kölcsönadta a Naive. Super című könyvet, ami szintén arról szól, hogy egy huszonegynéhány éves srác rádöbben, hogy nem tud semmit sem csinálni, hogy nem történik vele semmi. Ugyanez a probléma. Otthagyja az iskolát, eladja a mobilját, és vesz egy labdát. Elkezd labdázni. Azt éreztem, hogy ez a srác is azt mondta, hogy „nem csinálok semmit”, de közben meg folyamatosan történtek vele dolgok, találkozott egy nővel, a bátyja elhívta Amerikába… stb. Az emberrel folyamatosan történik valami, és mindig lesz egy új dolog, egy új nap, amikor azt érzi, hogy valamit most meg kell csinálnom, valami miatt mégis élek. Azt éreztem ennél a srácnál is, hogy „Mit sírsz?! Mindig csinálsz valamit. Nincs semmi, valami van.”

- Mit gondolsz, milyen zenéket hallgatna Pierre Anthon?

- Nem vágnám rá, hogy ezt a metálos rockzenét. Ez lenne az első gondolatom, hogy ilyen rockarc. De valahogy mégse. Szerintem ilyen chill. Kicsit ilyen elektronikusabb, felhősebb. Alternatív. Jó, most ez nagyon tág, de ilyen elektronikus alternatívot.

- Hogyan lettél bábszínész?

- A zenés színész szakra jelentkeztem, már harmadjára felvételiztem az egyetemre, mikor a báb és a zenés színész indult egymás mellett. Nem vagyok olyan jó zenében, csak azt gondoltam, hogyha nincsen prózai, akkor az az elsődleges. A felvételin bent ültek a mostani osztályfőnökeim, és mondta Novák Eszter a második rosta után, hogy én most nem jutottam tovább, de szeretnének velem beszélni Meczner tanár úrék. Ők mondták nekem, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a báb másodrostát. Tehát a zenés másodról átmentem a báb másodra. Mondták, hogy egy hét múlva jöjjek vissza, minden maradjon a felvételi repertoáromban, de még hozzak egy bábetűdöt. Megkérdeztem Bohoczki Sárát, hogy mi ez a báb szak, és ő azt tanácsolta, hogy menjek haza, nézzek körül, fogjak egy tárgyat, és akkor ennyi, ez az. De ez tényleg csak ennyi, mert ha ezt sikeresen elsajátítod, akkor tulajdonképpen leegyszerűsítve ez a tárgyanimáció. Erről szólt az első félévünk is. Elmentem, továbbjutottam, felvettek. Hála Istennek, hogy bábos irányba terelt a sors, mert nekem ez a műfaj nagyon bejött. Így én tulajdonképpen négy rostával jutottam be az egyetemre. Jól megnéztek maguknak, hogy biztos kell-e ez a srác.

- A bábozásnak melyik részét szereted a legjobban?

- Ha tehetném, én nagyon szeretnék most egy kesztyűs bábos előadást csinálni. A szövegnélküliség érdekelne, mármint olyan „szövegnélküliség”, hogy csak maximum egy-két szavas megszólalásokkal dolgoznék. Az a koncentráció, a figyelem jó benne, ahogy ott vagy a báb mögött, és csak annak a mozgására koncentrálsz. Amikor ott vagy és a tudatod arra koncentrál, hogy létrejöjjön az a pillanat, amit a báb él át.

- Kivel szerettél eddig a legjobban dolgozni?

- Több is rendező is volt, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor… nekem most azt hiszem, eddig Zsótér adott a legtöbbet. Nagyon jó volt a munka Horváth Csabával is, csak belőle keveset kaptunk.

- És milyen érzés az most, hogy a saját osztálytársad rendez téged?

- Érdekes. Főleg azért, mert a Karival mi eddig egy nagyon jó viszonyt ápoltunk. J Ezután is. Nyilván ő is tapasztalatlan, én is az vagyok. Nem sűrűn dolgoztunk együtt az egyetemen, mármint, hogy egy jelenetet vagy valami olyan dolgot csinálni, ami nagyon összetartozó. Egy ilyen volt, amikor Kuthy Ágival volt vizsgánk és egy árnyjátékjeleneten dolgoztunk. Borzasztó sokat vitatkoztunk, nem tudtunk jól kijönni egymással, de a végeredmény mégis pozitív lett. Még nem tudok a Semmiről nyilatkozni, mármint vitatkoztunk, sokat, de azt érzem, hogy még ez fog fejlődni, még nincs vége.

- Az előadás vége eléggé nyitva hagy kérdéseket: az osztálytársai ölték-e meg Pierre Anthont, volt-e értelme a Fontos Dolgok Halmának satöbbi. Ezekre neked van valamiféle válaszod?

- Olvastam a könyvet, emiatt a fejemben az él, ami ott van leírva, hogy tulajdonképpen egy véletlenből született ez a gyilkosság, ami így nem is minősül nagyon annak. A premieren éreztem, hogy egy kicsit hirtelen van vége a darabnak. De ez nem feltétlenül negatívum, hiszen ez így a nézőnek is meghökkentőbb. Őt is gondolkodásra késztetheti, hogy most akkor mi történt, ez is egy egyéni döntés kérdése. Sokat dolgoztunk a befejezésen, és a végére sok variáció volt, hogy melyik kép hordozza azt a jelentést, hogy itt nem egy előre eltervezett kegyetlenségről van szó, hanem egy véletlen eseményről. Szerintem ez most megjelenik az előadásban.

Te már vettél részt ilyen jellegű előadásban, ahol ennyire célzottan megszólítanak egy korosztályt és utána levezető beszélgetés is van?

Nem, még nem. Érdekel, hogy hogy hat ez most a fiatalokra. Be fogok menni szerintem néhány ilyen beszélgetésre, mert tényleg nagyon érdekel. Sokan mondják itt a színházban a színészek közül is, hogy érdekli őket, a korosztály hogyan reagál majd. És hát nyilván ez lenne a lényeg, hogy őket hogyan találja meg.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Mező Bori és Szász Emese a sor végére ugrott, azaz Ács Norberttel beszélgetett.

Az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Ki volt a legszimpatikusabb karakter, mikor olvastad a regényt?

- Talán Pierre Anthon. Persze lehet, hogy helyesbítenem kell: az, hogy szimpatikus, talán túlzás. Inkább ő volt az a karakter, akivel a leginkább menni tudtam, vagy aki meg tudta szólítani a bennem már elbújt kamaszt. De azt hiszem, leginkább a Fontos Dolgok Halma vonzott, annak a húzása, ahogyan túlnő rajtuk ez a dolog, ahogyan felfalja őket. A szereplők többségét eléggé sematikusnak láttam, mint egy tanmesében általában.

- Azért mondtad őt, mert hasonló voltál kamaszkorodban te is?

- Inkább mint karakter volt érdekes. Az, ahogyan az ő idegesítő passzivitása aktivizálja az egész csoportot. Nem hinném, hogy ilyen voltam. De ha arra is vonatkozik a kérdés, hogy hasonlítottam-e Dagadt Henrikre, akit játszom, akkor sem. Legalább is ránézésre. Nem voltam szemüveges, nem voltam különösebben jó tanuló, és lényegében nem voltam kövér sem. Inkább vízilabdáztam és rajzversenyeket nyertem. Csak később, a középiskolás éveim végétől alakult úgy, hogy szemüvegem lett, elkezdtem okoskodni, és hát, különösen így karácsony környékén (az interjú ekkor készült) komoly súlyproblémákkal küzdök.

- Nem sejtetted, hogy Dagadt Henriket fogod megformálni?

- Egyáltalán nem, de ennek több oka is van. Egyrészt a saját énképemben nem látom magam kövérnek, így ha reggel a tükörbe nézek, vagy ha ilyen szerepet kapok, alapból meglepődöm. Másrészt a könyvben szélesebb a paletta. Gimesi Dóri izgalmas szerepösszevonásokat hozott létre, feldúsította a karaktereket, amik a próba folyamatában tovább árnyalódtak. Azon kívül ez egy tézisregény, tömény filozófia, azt sem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán dramatizálni lehet, nemhogy azt, hogy mit játszom benne. Egyébként szerintem Henrik karakteréhez Hoffer Karinak az egyik legjobb rendezői instrukciója maga a báb volt, akit tervezett. Nagyon plasztikus, kifejezően mutatja, milyen ez a figura. Persze jó, ha az ember megtalálja önmagában is azokat a pontokat, amiben hasonlít a szerepére, de ennek egy nagy része azért inkább színészi „házi feladat”. Például gyermekkoromban sokat költöztünk, több városban nőttem fel, így eléggé alapélményem, hogy új fiú vagyok az osztályban, egy kicsit távolabb a közösségtől, mint ahogy Henrik is. Meg hát én is egyke vagyok, és az én édesanyám is pedagógus.

- Mit gondolsz, igaza van Pierre Anthonnak?

- Ő egy igazi kamasz. A kamaszkori attitűdben pedig mindig van valami fájdalmasan buta, de igaz düh. Csak az ő esetében ez egy olyan felsőbbrendű magatartással párosul, ahol csak ítéletek hangzanak el. Fel sem merül benne, hogy ő is része ennek a közösségnek, meg sem hallja a válaszokat. Mindenkit elképzel bizonyos szituációkban, csak épp saját magát nem. A vádak, amiket mond, pontosak és meglepőek, főleg egy ilyen fiatal fiú szájából, és igaza is van, mint ahogy, mondjuk, igaza van Lucifernek is a Tragédiában. Ezt csak azért említem, mert játszottam már itt a színházban Lucifert is meg Faustot is, szóval jó hosszan érveltem meg érveltek nekem arról, hogy ez az egész életnek nevezett dolog egy rossz üzlet. De azt gondolom, hogy a létezés nem teljesen hasonlítható egy banki szerződéshez. Nem csak a gonosz bújik meg az apró betűben, hanem van ott egy-két jó pillanat is, egy-két jó este vagy olyan dolog, amiért talán mégiscsak érdemes lenni. De ha nem volna, az ember akkor is nagyon kreatívan és színesen tudja felmenteni magát, könnyen lesz az önámítás mestere. Ez persze két perc alatt szétszedhető, és Pierre Anthon nem is biztos, hogy értené, illetve értené, csak nem értené meg, hogy az élet nem a ráció, legalább is nem ilyen igazságok mentén szerveződik, ahogy kamaszosan, de hideg, pengeéles logikával elképzeli. Igen, az ember biztosan sokat hibázik, rosszkor rossz időben vall majd szerelmet, nem lesz sarkkutató vagy űrhajós, kompromisszumokat köt, felmenti magát, de néha azért boldog lesz. Talán. Ez Pierre Anthon luciferi gyötrelme is, hogy igaza van, de mi nem tudunk mit csinálni ezzel az igazsággal.

Jelenet az előadásból Pethő Gergővel (fotó: Éder Vera)

- És szerinted mit lehet kezdeni az olyan emberekkel, akik mégis így gondolkodnak?

- Megvárni, amíg felnőnek… Nem tudom… Egyszer biztosan lemászik a szilvafáról, de akkor gyanítom, hogy mielőtt kiújuló devianciával kezelnék, elbújik majd egy hordóba, és onnan hőbörög tovább. Szocializálódni biztosan nem akar. Persze azért is nehéz válaszolni, mert ráadásul Pierre Anthon és a többi szereplő is olyan életszakaszban van, ami egyszerre az egyik legnyitottabb, ugyanakkor a legbezárkózóbb korszak is. Lehet, hogy szóba sem állnának egy felnőttel. A színművészeti előtt töri szakra is jártam, és emlékszem, hogy a világon sok helyen épp a kamaszok generáltak forradalmakat és szabadságharcot, és jobbára ők is haltak meg érte. Szóval nem bántani akarom őket, sőt! Már csak azért sem, mert a színészi létben is gyakran van valami kamaszos. Sokszorosan kiszolgáltatott léthelyzet, ugyanakkor mégis valahol az álmainkat kergetjük, ám az életünk ritmusát a napi próbatábla diktálja, nem sok rálátással a holnapokra. Ebben van valami gyermeki, miközben felnőttek vagyunk. Tehát valahol ott a kamasz metszéspontján. És ráadásul erős érzelmi viszonyom van a munkámmal, így gyakran az én színészi sirámaimba is belevegyül valami kis kamasz panasz.

- Neked volt ilyen lázadó korszakod?

- Úgy éreztem, ítéletnapig tartó kamaszkorom lesz. Kissé kicsúsztak a tanulóéveim, nehezen viseltem, hogy nem tudok a lábamra állni. Igazán saját magamra haragudtam, de ezt nem mindig kezeltem jól, nyilván. Aztán valahogy diploma után ez elmúlt. Azóta is hibát hibára halmozok, hőzöngök, de már nem okolok senkit.

- Ha meg kellene fogalmazni, hogy neked most mi az élet értelme, mit mondanál?

- Biztosan kijelenthetem például, hogy nagyon megnyugtatnak azok a pillanatok, amikor nem a létezésem értelmén gondolkodom. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember egy kor után már nem képes reflektálni a világra és boldog, ha úgy létezik, mint egy ikea-bambusz, ami jobb napokon a fény felé fordul és ennyi, hanem azt, hogy már nincs feltétlen kedvem felszántani az éjszakát valami homályos egzisztencialista célért. Legfeljebb csak úgy…

- Hogy kerültél erre a pályára?

- Pécsi egyetemi színházas koromban látott meg Sramó Gábor, a Bóbita Bábszínház igazgatója, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem ott is játszani. Még gyermekkoromban édesanyámnak volt egy amatőr bábstúdiója, és én oda rajzoltam, készítettem díszleteket, így nem volt zsigeri ellenállásom a bábbal szemben. Szóval meghívott Sramó, és létrehoztunk egy azt hiszem, jól sikerült előadást. Megszerettem a bábozást. Egyébként Schneider Jankó volt a másik főszereplő, aki aztán később osztálytársam lett. Gábor említette, hogy indul egy ilyen osztály a főiskolán, és volna-e kedvünk megpróbálni. Volt kedvünk és onnantól már csak végig a sárga úton… Fel is vettek, le is szerződtettek.

- Mi az, amit a legjobban szeretsz a bábozásban?

- Inkább az előadásokat. Nem könnyű bábszínházat próbálni. Sok türelem kellene hozzá, amivel egyáltalán nem rendelkezem. A bábbal sokkal nehezebb megvalósítani mindenfajta ösztönös mozdulatot, ami a színészetnek tulajdonképpen természetes része. Hogyha többen mozgattok egy figurát, vagy nem simul még a kezed alá, akkor óhatatlanul jóval komplikáltabb egy egyszerű cselekvéssort is végrehajtani, mint mondjuk normál színészként, ahol egyszerűen odamész és megcsinálod. De aztán később ez a fajta kötött, technikai hátrány egy burok vagy valamiféle védőháló lehet az előadás során. Az élő színháznál ez nincs meg igazán. De szerencsére mostanában már annyira komplexek a feladatok, hogy nehéz is ilyen nagy különbségeket tenni.

- Henrik bábjával is sok a gond?

- Például az egyik első összpróbán, a nyitó jelenetemben leszakadt a bábom lába. Eléggé feszült lettem, sokan nézték már, nem lehetett leállni, de valahogy sikerült megoldanom úgy, hogy ne vegyék észre. Persze ez a probléma egy élő szerepnél mondjuk lényegesen kellemetlenebb. Meg itt a Semmiben egy alapvetően bunraku jellegű bábbal játszunk. Eredetileg ez egy olyan tradicionális japán technika, ahol szigorú hierarchia szerint osztódnak háromfelé a mozgatói szerepek, ketten csuklyában, teljesen eltakarva, a főmozgató pedig nyitott arccal bábozik. Magyarországon, mivel nincs egy határozottan domináns, hagyományokra épülő bábtechnika, eleve mindenfajta megoldást alkalmaznak, és ezeket sokszor vegyesen is rakják színpadra. Előnye, hogy talán sokszínűbbek, szabadabbak vagy tágabb asszociációs teret engednek ezek az előadások, de nehéz, hogy például ebben az esetben, egy ilyen bábot kell jobbára egyedül, illúziókeltően életre kelteni. Még nem vagyok készen.

Jelenet az előadásból Teszárek Csabával és Pethő Gergővel (fotó: Éder Vera)

- Mit gondolsz az előadás utánra tervezett beszélgetésekről? Szerinted fontosak?

- Fontosnak tartom, hogy beszélgessünk a fiatalokkal, vagy hogy közelebb hozzuk őket a színházhoz, pláne a bábszínházhoz, ami bizonyos kor fölött, ugye, eleve ciki. Például egyszer meghívtak minket drámatagozatosok a Vörösmarty Gimnáziumba, még a Tragédia kapcsán. Az nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy egy idő után megnyílnak, kérdeztek, a végén el sem akartunk jönni. De eleve komoly szakmának gondolom a drámapedagógusét, sőt alapvetően egyre nagyobb szükség lesz rájuk más színházakban is, hogy ne veszítsék el ezt a korosztályt, és hogy egy ilyen jellegű előadást meg tudjanak beszélni.

- És szerinted beszélgetés nélkül tudna működni az előadás? Elindítana valamit?

- Remélem, hogy megáll a lábán e nélkül is, persze. Sőt azért is hangsúlyoztam a drámapedagógus szerepét, mert ingoványos terep. Ha kényszerré válik, hogy véleményt mondjanak, akkor a fiatalok bezárnak és az rosszabb, mintha meg se kérdezték volna őket. Egy túlbuzgó moderátor egy pillanat alatt lidérces tanórát varázsol ide a színházba, ami senkinek sem jó.

- Az előadásban te basszusgitáron játszol. Mióta zenélsz?

- Köszönöm a bizalmat, de mivel vannak zenész barátaim, már az irántuk való tiszteletből sem sorolnám magam közéjük, már csak azért sem, mert számomra épp elég nagy kihívás önmagában az, hogy tartsam a ritmust. Meg a basszusgitáros ugye nem minden esetben a zenész szinonimája. Nyilván Marcus Miller vagy Victor Wooten rácáfol erre, de én aligha. Egyébként ez az egész rock and roll dolog pont ahhoz a kamaszkori időszakomhoz kapcsolódik, ami a darabbeli szereplők ideje is. Minden érdekelt, így ez is. Mint sokan mások abból a korosztályból, alapvetően mi is műanyag felmosóvödörrel és partvisnyéllel indultunk, a lényeg az őrjöngés volt a konyhában kismagnóra. Ha valaki kapott végre egy akusztikus gitárt, akkor nyilván óvatosabban ugráltunk, viszont rögtön konceptuális duplaalbumot terveztünk és világkörüli turnét. Nekem is először egy gitár jött össze, s bár a „tábortűz szintig” el is jutottam vele, én azon kevesek közé tartozom, akik mindig is basszusgitáron akartak játszani. De aztán nem nyitott be a konyhaajtón sem a fiatal Bono, sem az ifjú Mick Jagger, úgyhogy annyiban maradt a zenekarosdi. Meg elég korán ott volt már a színház is, a szívem mélyén pedig sejtettem, hogy én majd ezzel a másik cirkusszal fogok megszökni. Azért biztos, ami biztos alapon sikerült szert tennem egy kelet-német gyártmányú basszgitárra. Később aztán pécsi egyetemista koromban egy albérletbe kerültem Köles Feri barátommal, aki azóta a Pécsi Nemzeti Színház színésze, és akkoriban a Téglagyári Megálló nevű csapatban bőgőzött, nem is akárhogyan, így tőle lestem el pár dolgot. Utána bejutottam a főiskolára, ahol megalapítottuk az első komolyabb zenekart, és onnantól, bár különböző formációkkal, de mindig volt valami kis csörömpölés az életemben.  Biztos pont mellettem az előadásban Jan Johant alakító Teszárek Csabi a gitáros poszton. Tőle is sokat lehet tanulni, egy nagyon nyugodt, kedves srác, de ha hangszert ragad, kijön belőle a hardcore tigris. A zene egy igazi, tiszta, kicsit egyoldalú szerelem. S bár most már jobb gitáron játszom, talán jobban is, azért ez csak egy hobbi. Ugyanakkor remélem, hogy majd mindig megmarad körülöttem pár száz wattnyi hangoskodás.

- A Quimbyt mindig is ennyire szeretted?

- A csapatból egyértelműen én számítok Quimby-rajongónak, tehát különösen örülök, hogy ezekkel a számokkal bíbelődünk. Jártam koncertjeikre régebben is, akkor még jobbára angolul énekeltek. Egyébként azért is nagy kihívás tőlük játszani, mert azon ritka zenekarok közé tartoznak, akik élőben is el tudják nyomni a számaikat. Sőt, igazi koncertzenekar. Végül is jó élmény volt, hogy Kiss Tibi ott volt néha a próbákon, a többiek röhögtek is rajtam, hogy kijött belőlem a bölcsészlány, épp csak autogramot nem kértem. Tudom, hogy néha kicsit naivak a szövegek, meg picit maníros az egész, és a Most múlik pontosan-nal engem is fel lehet kergetni a szilvafára, de valahogy az én generációm zenekaraiból ők maradtak, vagyis ők maradtak meg. A többiek jobbára átalakultak, feloszlottak vagy dinoszauruszok lettek és kihaltak.

- Volt már olyan előadásod a Semmin kívül, amiben zenélned kellett?

- A főiskolán fel lehetett dobni a vizsgákat, meg persze a premierbulikat, de előadásban még nem zenéltünk sajnos. Ezért is örülök, hogy Kari meglátta ebben a lehetőséget, és ami még fontosabb, hogy szerintem a zenekar dramaturgiailag is nagyon a helyén van, egyszerre szintézise a nagy rock’n’roll álmoknak, az első önkifejezési kísérletnek és a felnőttek világából való menekülésnek is. Mi meg szeretjük csinálni.

- Az énekléssel hogy állsz?

- Hát kell néha. Nyilván a fürdőszobában jobban megy…

Komment 0 | Reblog! 0 |

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. - Így szoktuk kezdeni a Semmihez kapcsolódó interjúinkat. Sofie, Elise és Henrik előtt azonban a sort most megszakítjuk Mathilde Eskidsen tanárnővel, azaz Blasek Gyöngyivel.

A tanárnő és az osztály (fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a regényt, ki volt számodra a legszimpatikusabb karakter?

- Amikor én először elolvastam a regényt, akkor megdöbbentem. Nem volt szimpatikus karakter. Amikor többedszerre olvastam, akkor éreztem úgy, hogy tulajdonképpen az egyes szám első személyben beszélő írónővel  - aki tulajdonképpen Agnesnek felel meg - tudok egy kicsit azonosulni, mert mintha a regény végén az ő hangjában valami halvány reménysugár felsejlene. Tudom azt, hogy ilyen a világ sajnos, meg hogy valamennyien ilyenek vagyunk - beleértve a tanárnőt is -, de ez a fajta mentalitás nagyon távol áll tőlem. Ugyanakkor ha mélyen belevájok a lelkembe, akkor mégis azt kell mondjam, hogy én is ilyen vagyok.

- Ezek szerint valamiféle közös tulajdonságot mégiscsak érzel az általad alakított Mathilde Eskildsen tanárnővel, aki tulajdonképpen itt egy személyben képviseli a felnőtt társadalmat…

- Az ember mindig megpróbál azonosulni azzal a szereppel, amit játszik, mert különben nem tudja eljátszani. Nyilvánvalóan keresem azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudok ehhez a tanárnő figurához, akit itt játszanom kell. Az egész karaktere, az esendősége, a színeváltozásai, az, hogy minden felelősséget hárít maga elől és maga felől, valahonnan ismerős… De én rájöttem arra, hogy ha nem oldod meg azt, amit számodra a sors előírt, akkor nagyon komoly baj van.

- Tehát te úgy látod, hogy a tanárnő legfőbb karaktervonása a hárítás.

- Igen. Ha kicsit mélyebben nézem Eskildsen előtörténetét, akkor ez nyilván abból is adódik, hogy egyedül neveli a gyermekét. Nyilván ez is egy nagy felelősség, ugyanakkor szereti a szakmáját, csak hát egész egyszerűen azt felejti el és azt nem érti meg, hogy a módszerei változatlanok maradnak. Ugyanúgy bánik a tanítványaival nyolcadikban is, mint mikor az első elemiben beléptek az alma materbe... Ugyanakkor ebben az osztályban szinte minden gyereknek van valami takargatnivalója, mindegyik gyerek sérült egy kicsit.

- És neked mi a tapasztalatod a fiatal korosztállyal? Ugyanis, ha jól tudom, te árnyjátékot tanítasz a színművészeti egyetemen, ráadásul az előadásban szereplő bábszínészek nagy része tanítványod volt.

- Ez nekem egy óriási élmény és adomány. Ács Norbi, Teszárek Csaba és Pethő Gergő az első tanítványaim voltak, és hát már az egyetemen is egy kutyaütő banda voltak. Mindegyikőjük egy rendkívül erős, masszív személyiség, ami ebben a szakmában elkerülhetetlen, de nem volt egyszerű őket tanítani. Egy pár évvel ezelőtt készültünk a Faustra, amit Balázs Zoli rendezett. Ács Norbi volt Faust, én pedig a legutolsó, a megöregedett Margit, akihez visszatér Faust az őrülete után. Egészen abszurd dolgokat produkált az élet! És most megint játszom Norbival! Úgyhogy nekem nagyon nagy élmény ez a mostani közös munka ezekkel a nagyon tehetséges fiatal művészekkel.

Blasek Gyöngyi a háttérben a tanítványokkal (fotó: Éder Vera)

- Érdekes, hogy így többszörös párhuzam alakul ki az élet és a mostani előadás között…

- Igen, mert ugye Norbi, aki a legközelebb áll hozzám, az előadásban a fiam és hát majdnem minden szereplőt tanítottam is az egyetemen, Spiegl Annát, Mórocz Adriennt, Szolár Tibit és nem utolsósorban Hoffer Karit.

- Kamasz korosztálynak szóló előadásban játszottál már?

- Ilyenben még nem. Azért is izgalmas ez a dolog, mert ugyan a színház már játszott fiataloknak gyönyörű ifjúsági előadásokat, például a Tragédiát, amit Garas Dezső rendezett, meg annak idején a Fából faragott királyfit, ami felnőttelőadásnak indult, de aztán átcsúszott a fiatalabbakhoz. De nagyon nehéz ezt a korosztályt megfogni. Hallatlanul érdekesnek tartom Karcsi kezdeményezését, hogy ezt a 14-15 éves gimnazista korosztályt próbálja visszaédesgetni a bábszínházba.

- Formailag mennyire jelent számodra újdonságot ez az előadás? Kezdetben az élő színész és a báb egyszerre van jelen, de nálad egyértelműen az élőjáték kerül itt túlsúlyba…

- Nekem még egészen ifjú koromban voltak élőszínészi próbálkozásaim, de akkor is inkább a pantomim volt ilyen.  A bábszínháznak a kezdetekben teljesen más volt a karaktere. Mi tulajdonképpen mindent a paraván mögött játszottunk. Olyannyira, hogy például volt egy időszak, amikor az előadás után mi, színészek nem is hajoltunk meg. Az volt az elképzelés, hogy a figura maradjon meg Misi mókusnak, Malackának meg Piroskának, nem kell, hogy lássák, hogy azt egyáltalán mozgatják.  Nem nagyon volt mód arra, hogy élő szerepet játsszak. Olyanra volt példa, hogy maszkban játszottunk, mintha mi magunk váltunk volna bábbá, de élő szerepet én először a Szikora János rendezte Szent Sebestyén vértanúsága című darabban játszottam. Akkor már meglehetősen felnőtt voltam.

- Hogyan lettél bábszínész?

- Ez furcsa dolog, ha jól emlékszem, először az Aladdin csodalámpáját láttam a bábszínházban, és volt egy olyan érzésem, amikor eljöttem otthonról a bábszínházba, mintha stikában jöttem volna el, mintha valami nem jót csináltam volna. Van egy rossz álom jellege ennek az emléknek, még gyerek voltam. Arra az előadásra igen tisztán emlékszem, még a régi-régi bábszínházban volt ez.  Ez az épület az akkori Nemzeti Színház kamaraépülete volt.  Az egyik első előadás ott a Karnyóné volt, aminek a 40 éves évfordulójára csináltunk egy műsort marionettbábokkal. Akkor még élt Gobbi Hilda és emlékszem arra, hogy az előadás után kezembe vettem a bábot, ami Gobbi Hildának volt kifaragva, és amikor odavittem hozzá a saját karikatúráját, akkor nem merte megfogni, nem mert hozzányúlni. Irtó érdekes volt. Akkor én jártam egy színjátszó csoportba, amelynek a vezetője Bende Miklós volt, és azt mondta, hogy most pedig megnézünk egy árnyelőadást. Az egy kínai technikájú Aladdin volt, hárman adták elő, köztük a leendő férjem, Bánki Robi. Akkor én elkezdtem járni pantomimre, és jött egy hirdetés, hogy a bábszínházba lehet jelentkezni stúdiósnak. Mondtam a főügyelőnek, hogy jelentkeznék. Kérdezte, hogy ismerek-e itt valakit, hogy mégis előkészítsenek. Hát, mondom, a Bánki Robit ismerem. (Életemben egyszer találkoztam vele akkor.) Jó, akkor menj el hozzá, és biztos előkészít téged. Megkerestem, felmentünk a lakására, és ott próbált nekem kesztyűsbábozást tanítani. Aztán jelentkeztem, de nem vettek fel, viszont valahogy mégiscsak a bábszínházhoz kerültem mint kellékes. Többszöri próbálkozásomra fölvettek a Stúdióba, amit elvégeztem, majd férjhez mentem Bánki Robihoz.

- Melyik volt a kedvenc szereped eddig?

- Sok kedvenc szerepem volt. Nagyon szerettem A gyáva kistigrist, amiben én voltam a kistigris, a felújított változatban pedig Muskát Leonóra vagyok. Nagyon szerettem a Diótörőben Marikát, Japánban azt csináltam. A Tűzszerszámban én voltam a banya, azt is nagyon szerettem. Az egyik kedvenc szerepem a Varázsfuvolában Pamina.  És hát nagyon szeretem játszani A hattyúk tavát, az egy nagyon masszív előadás, tulajdonképpen egy szólóelőadás. És nagyon szerettem a Margitot a Faustból.

Blasek Gyöngyi a Semmi Mathilde Eskildsen tanárnőjeként (fotó: Éder Vera)

- Bábszínházi szerepálomról beszélhetünk?

- Annyi jó szerepet kaptam, hogy tulajdonképpen amit adnak... Tényleg jobbnál jobb szerepeket kaptam, úgyhogy nincsen különlegesebb vágyam. Mindig az a feladat, ami éppen aktuális. Hát most ez a Mathilde Eskildsen…

Komment 0 | Reblog! 0 |

A hideg gyermek

Címkék: Budapest Babszinhaz, Jurányi, Füge Produkció, bábszínház

Ezúttal nem a Budapest Bábszínház programját ajánljuk, de a produkcióhoz sok köze van a Budapest Bábszínházhoz is. A hideg gyermeket, Marius von Mayenburg darabját ötödéves bábszínész szakos egyetemisták hozták létre - osztályfőnökük Meczner János bábszínházi igazgató -, a próbák egy része itt, az Andrássy úton zajlott, az egyik szereplő, Spiegl Anna pedig a színház több előadásában is szerepel. Ennél többet nem is mondanánk, mindössze annyit tennénk hozzá, hogy menjetek január 12-én és/vagy február 23-án a Jurányiba, kedves olvasók!

Mi a különbség egy gyűrű és egy kézigránát között?
Mi a teendő,ha nem jut eszembe a gyerekem neve?
Vajon meg tudjuk különböztetni az álmainkat, a rémálmainkat, a vágyainkat, a szorongásainkat a valóságtól? Ki dönti el, mi a valóság? Valódi helyzetek, valószerűtlen reakciók, extrém következmények. Ki mozgat kit, ki játszik kivel? Ki hallja meg, amit mondok, és ki érti? És mit értek én abból, amit mások mondanak nekem?
-Házassági ajánlatot teszek neked.
-Én ezt egész máshogy képzeltem.
-Sajnálom. Én is szívesen lennék egész más.

Szereplők:

Andrusko Marcella
Fehér Dániel
Ivanics Tamás
Spiegl Anna

Fordította: Veress Anna
Látvány:  Karácsony Ilona Léna
Bábkészítő: Palya Gábor
Dramaturg: Kárpáti Péter
A rendező munkatársa: Kovács Marica

Rendezte: Andrusko Marcella
Osztályvezető tanárok: Meczner János, Csizmadia Tibor

Megjelent cikkek:

http://7ora7.hu/programok/a-hideg-gyermek-2/nezopont
http://szinhaz.hu/budapest/49040-a-hideg-gyermek-onallo-produkcio-a-babos-hallgatoktol

Helyszín:
JURÁNYI Produkciós Közösségi Inkubátorház
1027 Budapest, Jurányi u. 1-3.
 
Jegyrendelés és vásárlás a FÜGE szervezésében:
Tel.szám:06/70 777 25 33 (Hétköznap: 10.00-18.00)
E-mail: jegy@fugeprodukcio.hu

Komment 0 | Reblog! 0 |

Az Így jártam anyátokkal színésze, illetve a Tony-gálák konferansziéja sztárja november 27. óta szerepel a Nerdist Channel websorozatában, amelynek címe: Neil’s Puppet Dreams, partnerei pedig - a címből következően - a The Jim Henson Company bábjai. Most pedig frappáns átvezetések nélkül megmutatjuk, eddig mi történt a narkolepsziás NPH bábos álmaiban. (A kitalóknak mindenesetre hatalmas pacsi az ötletért.)

Kezdjük a színfalak mögötti komolytalan werkfilmmel, amelyben olyan mondatok hangzanak el, mint: It was all me, really. That was a labour of love.

Így altat a címszereplő

aztán elmegy az orvoshoz (figyelem: Kanada!)

aztán az étterembe

aztán coming outol (csak felnőtteknek!)

a legutóbbi részben pedig David Burtka álmába (aki valóban az élettársa) kerül bele

Itt tartunk most. A videók gyakoriságát látva nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy azt mondjuk, hamarabb megtudjuk, mi történik a bábos álmokban NPH-val, mint azt, hogyan alakul Barney és Robin kapcsolata.

Komment 1 | Reblog! 0 |

A Semmi történetéhez a rendező a Quimby zenei világát érezte a leginkább adekvátnak, így került az előadásba a Homo defectus, Az otthontalanság otthona, a Magam adom, a Pedofíling, a Don Quijote ébredése, illetve egy olyan dal, amelyet kifejezetten ehhez a produkcióhoz írt Kiss Tibor, aki több alkalommal is benézett a próbákra, ötleteket adott, segítette az előadásban zenélő színészeket. Mező Bori és Szász Emese interjúja.

Milyen kapcsolatod volt eddig a bábszínházzal?

Nagyon különleges kapcsolatom van a Budapest Bábszínházzal, ugyanis az én nagymamám itt volt nyolc vagy tíz évig ruhatáros. Majdnem mindig, amikor Budapestre jöttünk a szüleimmel, akkor idejöttünk meglátogatni a nagyit, aki a szomszéd Rózsa utcában lakott. Mivel gyerekként csak a környező utcákban játszhattam, sokszor elkísértem őt a munkába. Később a Képzőművészeti Egyetemre jártam, ami gyakorlatilag farszomszédja a színháznak.

Zenéket írtál már színházi előadás számára?

Volt, hogy használták a zenéinket, volt, hogy konkrétan egy előadáshoz írtunk dalokat, volt, hogy játszottunk darabban. A Centrál Színházban, Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjában például több mint négy évig, előtte egy másik Shakespeare-darabban és a Kolibri Színházban, Az ördög éve című darabban használtak fel néhányat a számaink közül, illetve oda egy-két dalt írogattunk is. De soha nem utasítottunk el színházi felkérést.

A regényt olvastad?

Igen, sőt… Egy olyannyira jó könyvnek tartom, hogy ha lett volna időm és lehetőségem, akár konkrét zenei anyaggal is előálltam volna. Ihletőnek tartom, és nagyon érvényes dolgokról szól.

Te hogyan élted meg a kamaszkort?

Egy pici ilyen volt benne... Dunaújvárosban nevelkedtem, kevéssé volt inspiráló az a közeg, amiben felnőttünk, de pont ezért volt a Semmi világához hasonlatos. Kitaláltunk magunknak dolgokat, amivel felrúgjuk a port és magunkat szórakoztatjuk. Az, hogy zenekart csináltunk, vagy az, hogy bombákat gyártottunk, vagy bármilyen lehetőséggel, ami a kedvünk ügyébe került, megpróbáltuk kitölteni azt az üres teret, amiben éltünk. Tehát ilyen tekintetben hasonló volt. A gimnáziumban pedig pont egy picit ellentétes volt a magatartásunk, mert ’89-ben, amikor érettségiztem, új rendszer volt készülőben, és mi fontosnak éreztük azt, hogy részt vegyünk az előző bomlasztásában. Ez adott nekünk némi energiát az élethez. Kicsit ellentétes volt, mint itt a fán ülő főhős mondandója, sokkal inkább egy várakozással teli, fura szabadságérzetünk volt. Azt éreztük, hogy most egy nagyon jó világ jön, csak segítenünk kell lebontani a falakat. Volt egy karakteresen kivehető ellenség, ami összegyűjtötte az embereket, így volt mit támadni. A rendszerváltás után aztán sokkal manipulatívabbá és alattomosabbá vált ez a nem látható ellenségkép.

A zenétek ehhez képest időben hogyan változott?

A zene és a világ folyamatosan változik, de vannak olyan alaptémák, amik állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor az emberekben lecsapódó történetek érdekelnek inkább, mint konkrétan társadalmi vagy politikai kérdések. Bár most elég inspiráló a közeg, szóval most születik egy-két olyan dal, ami konkrétabban társadalomkritikus.

Ha te állítottad volna össze az előadás zenei anyagát a saját dalaitokból, megegyezett volna ezzel a mostanival?

Igen, mert ha nem az operett műfaját nézzük, ahol a főhős szájába adódnak dal formájában azok a mondatok, amik előtte prózában jelentek meg, hanem inkább egy brechti eltartással, árnyaltabban sejlik fel egy-egy ilyen dal, akkor mindenképpen. Sokféle emóciót járnak át a dalok és sokféle témához illeszthetők olyan átjárásokon, kis hidakon keresztül, amiken keresztül odalényegülhetnek egy-egy mondanivalóhoz.

És ha te lennél a zenei szerkesztő, és nem választhatnád a Quimbyt, akkor milyen zenét választanál?

Nekem volt egy olyan ötletem, amit javasoltam is a rendezőnek, hogy a magyar könnyűzenéből lehetne választani dalokat úgy, hogy szinte minden jelentősebb zenekartól egyet. Ebben lett volna Hiperkarma, Balaton, Kispál és a Borz stb. Rengeteg dal beugrott, ami jó lehetett volna. De valamiért ezt az ötletet ő elvetette.

Ha kellene írni egy történetet a Quimby-dalokból, az hogyan nézne ki?

Szerintem ez most zajlik. Tehát mi a magunk történetét írjuk, a bennünk és körülöttünk zajló eseményeket. És ha mi úgy éljük meg ezt, hogy a zenekarnak, amit lát a közönség, csak egyik oldala a színpadi teljesítmény, mert emellett van egy műhelymunka, meg egy emberi kaland a rengeteg sztorival a külföldi utazásokról, turnékról, akkor abból látjuk, hogy a zenekar tulajdonképpen a saját történetét írja. Nekünk van egy belső viszonyunk bizonyos dalokkal és történetekkel, tehát ezek nem légből kapott dolgok. Ezért ezek a dalok egy-egy mérföldkövét jelzik annak, hogy hol tart a banda. És így a csapatnak a története a daloknak egyfajta gerincét vagy véredényeit jelentheti.

Mondanál pár szót a dalok megírásának körülményeiről?

Mindegyik más. A Magam adom szövegét például Livius írta, ahhoz én írtam egy pár zenét. Végig beakadt ez a forgós, mantrázós dolog. Én csak hozzátettem pár akkordot meg egy kis dallamot. Az a Liviusnak egyfajta vallomása valami félrelépésről.

Neked melyik a legszemélyesebb dalod?

Sok. A Don Quijote ébredése például. A Most múlik pontosan is az, csak az most nagyon reflektorfényben van, meg már lerágták róla az utolsó bőrt is, de az is nagyon személyes.

Triviális kérdés, és persze nyilván benne van a dalaidban, de mit üzennél a mai fiataloknak?

Nagyon tetszik az, ahogyan most megmozdult a diákság, annyira szimpatikusak és annyira velük vagyok lélekben, hogyha kell valami segítség, szóljanak! :) Nagyon fontos, hogy az ő jövőjükről van szó. Én azt hiszem, hogy amikor mi fiatalként nekimentünk a világnak, iszonyatosan nagy reményekkel voltunk, hogy miénk a világ, csodálatos dolgok fognak történni. Kiderült közben az elmúlt huszonvalahány évben, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, és nem értem, hogy miért nem sikerül beteljesíteni ezeket a reményeket. Amikor hozzányúlnak a kultúrához meg hozzányúlnak a fiatalokhoz, akkor már én is dühös leszek. Nagyon szomorú, hogy ennyi fiatal elhagyja Magyarországot, annyira reménytelen a jövőképük, hogy nem tud körvonalazódni egy olyanfajta látomás, hogy ebben az országban jó lesz élni. Én nagyon szeretem ezt az országot és Budapestet, mert iszonyatosan nagy potenciál van benne. Csak ez az ország húsz éve is egy nagyon jó lehetőség volt. De ami most folyik az elmúlt tizenvalahány évben, az nagyon roncsoló, romboló. Ezt be kéne fejezni. És ezért tök jó, hogy a fiatalok felemelik a hangjukat. Bízom bennük. Tudom, hogy rengeteg olyan érték van ebben az országban, amire büszkék lehetünk, ezekre kéne odafigyelni. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy még mindig csak egy jó lehetőség az ország. Tök jó lenne megélni azt, hogy elindult valami.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Semmi-próbanapló 6.

Címkék: Budapest Babszinhaz, bábszínház, ifjúsági előadás, Semmi, Janne Teller

A centinek és a próbaidőszaknak már nagyon a végén járunk, hamarosan itt a bemutató. Tartottunk sajtótájékoztatót, volt több interjú és riport az előadás kapcsán, nemsokára kezdődik a fotóspróba. Közben jött több csomag küldemény Dániából: Rikke Louise Fage-Fjord, Christiensen Egenbo és Gert Schomacker voltak olyan kedvesek, hogy egy kupac dán újságot és magazint küldött nekünk (köszönjük nekik és Pataki Jánosnak, aki közvetítette a kérést), és a budapesti dán követség munkatársaitól is kaptunk lapokat a Semmihez. Mező Bori pedig újra írt a próbanaplóba.

A bábok (fotó: Éder Vera)

Aki azt gondolná, hogy december 31-én kongott a Bábszínház az ürességtől, annak nemcsak azért nem lenne igaza, mert fél 11-től Misi mókust a vándorútján követhették a kisebbek a nagyszínpadon, hanem azért sem, mert reggel 8-tól komoly munka folyt a nagyobbakkal a Játszó-téren. Ez a nap sem múlhatott el Semmi nélkül: a világosítók és a tervező-rendező, a rendezőasszisztenssel karöltve mintegy tíz órát töltött a színházban, hogy beállítsák az előadás fényeit.

Mert ez most már a főpróbahét. Hiába volt a színészeknek két nap szabadságuk (már akinek volt), szerdától keményen folytatódtak a próbák reggel tíztől este tízig. Öt nap van a bemutatóig. Azt mondják, ilyenkor jó esetben már csak végigmenős próbák vannak, hogy a színészek mindent rögzíteni tudjanak. A fények persze mindenkinek újak. Sokszor nincsenek is a helyükön. Elő-előfordul, hogy Pierre Anthon a sötétből szónokolt, vagy hogy perceknek tűnő másodperceket kellett várni arra, hogy kikapcsoljanak egy oda nem illő fényt és a hozzá kapcsolódó hangot. Estefelé ezért volt, hogy mégis részpróbákat ítélt azokra a helyekre a döntőbizottság feje, Hoffer Károly. Ez persze nem azt jelenti, hogy az előzőleg már említett "Jól állunk" mondat ne lenne érvényes még mindig. Sokan mondják, volt már, hogy egy előadásnak a második felvonását kezdték el ekkor csinálni, nemhogy a pontosításokon dolgoztak volna. Ezért nem kell aggódni: bőven készen lesz itt minden a bemutatóig.

Főleg, hogy ma délelőtt végre meglettek a jelmezek is. Hohó! Mikor volt már az, mikor a bábszínészek mezei fekete ruhában mozgatták bábjaikat, esetleg eltakarta őket a paraván! Ilyet ma már ritkábban látni. Itt különben is sokkal összetettebb volt a feladat, hiszen a bábszínészek prózai színészekként is megjelennek (kettő az egyben!). Narrációval van teletűzdelve a darab, ami sok bonyodalmat hozott magával. Figyelni kell, nehogy összezavarodjon a néző, épp ki beszél - a báb vagy az ember. Hiszen a gyermek és a felnőtt énje így egyszerre van jelen a karaktereknek, egyszer-egyszer nem biztos, hogy egyértelmű, kit látunk épp. Sokszoros koncentrációt igényel ez mindenkitől.

Szóval pár órás vásárolgatás után végre meglettek a jelmezek. Mindenki képzelje maga elé, ahogy a nyolcadik A, vagyis nyolc bábszínész a rendezővel beveti magát a WestEnd mélységeibe, hogy megtalálja a tökéletes ruhadarabokat, majd felvéve "divatbemutatót" tart a néhány "otthonmaradottnak"! Pár igazítás, cipőfestés, nadrágcsere, és már jó is lesz mindenkié; a jelmezes próba ideje is közelít.

Próbaruhában (fotó: Éder Vera)

Még mindig kerülnek ki mondatok, sőt nemrég bekerült egy új dal. (A kezdő nótával együtt kettő, bár ez nem volt meglepetés.) Pallai Mara csodálatos hangját igazán kár lett volna nem megmutatni a nézőközönségnek, de érzelmileg is szükséges, hogy ott, abban a szituációban történjen még valami. Enélkül kissé lezáratlan maradt volna Elise hajlevágásának tragédiája.

Ez előadásban rengeteget kell pakolnia a szereplőknek. Előbb át kell vinni a bábot, majd visszamenni középre, felvenni a gitárt. Előbb be kell ékelni a keresztet a halomba, be kell rakni mindent a helyére, majd utána lehet menni zenélni. Előbb le kell pakolni a padot, jó helyre húzni, majd vigyázni, nehogy kilógjon mögüle a báb, majd csak ezután lehet figyelni arra, ami körülötte történik. Ilyeneken látszik, mennyivel "egyszerűbb" lehet báb nélkül próbálni. Ennek következménye az is, hogy több technikai problémával kell megküzdeni, mint egy "normális" előadásban.. Még az is okozhat kavart, ha valaki rosszul mozdítja a bábja kezét, és a fa odakoppan valamihez, bezörög egy-egy megszólalásba. Mindig körültekintőnek kell lenni, épp látszódik-e ki, mit csinál. Nincs értelme például egy szép kézmozdulatnak, ha azt eltakarja az előtte álló színész, vagy ha a közönségből nem látja a harmadik-negyedik sor. Persze egy színházban mindig vannak jobb meg rosszabb helyek, de nem lehet ez a fő vezérelv...

Emesével tegnap a próba szünetében bejárhattuk a színház műhelyeit. Mivel a Semmi bábjait már befejezték, viszont a következő előadásét még nem kezdték el csinálni, ezért nem sikerült munka közben elcsípnünk őket, viszont láthattunk jó néhány bábtervet. Sofie-t, Hamupipőkét, sőt már Monyók figuráját is a következő bemutatóból, a Fehérlófiából. Aki még nem járt a hátsó traktusban, de érdekli, milyen is lehet, annak figyelmébe ajánlom ezt a videót, amiben a Semmiről is szó esik.

Boldog új évet kívánunk mindenkinek, és találkozzunk egy januári vagy későbbi Semmi-előadáson! :)

Komment 0 | Reblog! 0 |

Péntek van!

Címkék: BBC, CBBC, Budapest Babszinhaz

És ezt a napot a BBC gyerekrészlegének, a CBBC-nek a tematikus (pénteki és bábos) videójával ünnepeljük.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Tatai Zsolttal folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.

(Fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a könyvet, neked melyik karakter volt a legszimpatikusabb? Kivel tudtál a legjobban azonosulni?

- Maga a könyv elég nehéz és egyben furcsa is, már maga a téma is, amit fölvet. Azt hiszem, ezen a korszakon mindenki átesik kamaszkorában, én örülök, hogy ebből már kilábaltam, meg kell mondanom. Hogy ki volt az a figura? Most persze azt kellene mondanom, hogy Kaj, de igazából nem tudom. Az a különös, hogy én mindig azon gondolkoztam, hogy ha lennének szülők, akkor én valószínűleg velük lennék. Ha ők ezt megpróbálnák megoldani. Nagyon is hiányoltam személy szerint ezt a fellépést, hogy egy kicsit bölcsebb helyről jöjjön valami tanács vagy valami segítség a fiataloknak.

- Nem érezted úgy, hogy szívesen felráznád Pierre Anthont, vagy hogy te tudnál ellene érvelni? Végül is a gyerekek a könyvben nem mondanak ellent neki, hanem belemennek a játékba, ez engem például rendkívül bosszantott…

- Amiket Pierre Anthon mond, azok lehetnek egy ember számára problémák, és nem is feltétlenül kamaszkorban. De azt éreztem, hogy a gyerekek nem őt akarják meghazudtolni, hanem saját maguknak akarják bebizonyítani, hogy Pierre Anthonnak nincs igaza, ezért nem is igazán törődnek vele. Azt akarják bizonyítani, hogy igenis az ő életük, az valami. Határokat hágnak át, és egyikőjük sem mondja ki, hogy na itt a vége, ezt azért nem, mert ez így már nem éri meg. Engem nem is Pierre Anthon volt az, aki megdöbbentett, vagy akit megráztam volna, őt is biztos segíteni kellett volna – nekem itt hiányzik a szülő vonal -, hanem igazán a többieket, hogy milyen hülyeségekbe mennek bele emiatt, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni. Mert az van. De ez tényleg nehéz az ember életében, hogy ne bizonyítsa, hogy ő márpedig értékes, márpedig jó, márpedig szükség van rá. Hanem egyszerűen csak: jó, értékes és szükség van rá.

- Hogyan segítenél Pierre Anthonnak vagy a gyerekeknek? Hogy elhiggyék, hogy értékesek, és van értelme élni?

- Ez azért nehéz kérdés, mert ilyenkor mindig belegondolok abba, hogy amikor van egy újszülött, és elindul az életben, akkor az ember megpróbálja szülőként támogatni. Nekem még ugyan nincs gyermekem, de látom a példákat, milyen nehéz, és mennyire lehet látni kívülállóként, hogy jó irányba megy, vagy kevésbé jó irányba, vagy ott a szülők elszúrtak valamit… Nagyon nehéz dolog ilyen segítséget adni egy másik embernek. Az biztos, hogy meg kellene hallgatni, rengeteget kellene beszélgetni vele, kideríteni, hogy ez mitől van benne. Vagy lehet, hogy csak hagyni kellene egy kicsit. Persze ezekhez személyesebb kapcsolat kellene Pierre Anthonnal, de akkor úgy gondolom, lehetne segíteni rajta, mint ahogy olyankor is lehet, amikor az ember találkozik valakivel, és beszélgetnek. Ilyenkor látni a másik a szemében, hogy ő mit gondol, hogy hogyan kell alakítani egy beszélgetést, és ez így egyszerűbb. Ez biztos, hogy jobban segítene.

- Amikor neked volt ilyen periódus az életedben, akkor mi volt az, ami segített kilábalni belőle?

- Nekem ez nagyon rövid ideig tartott. Eleve későn érő voltam, mindent később csináltam, mint a többiek, és ez a szakasz is nagyon késő időszakban jött el. És mivel én mindig harcművészettel foglalkoztam, az sokat segített túl lenni rajta gyorsan, majdhogynem észrevétlenül. Édesanyám mindig mondta is, hogy nekem kimaradt ez a klasszikus lázadó kamasz korszak. Én ezt megúsztam, kopogom le…

- De még jöhet?!

- Igen, ez bármikor jöhet. :)

- Mennyire érzed reálisnak a Semmiben megírt szituációt?

- Az ember mindig reménykedik benne, hogy a megírt történet fikció marad, egy tanulság. Sajnos erre az élet sokszor rácáfol és megtörténik. Én abban szeretnék hinni, hogy ha egyszer, elindul egy ilyen lavina, akkor lesz valakinek annyi ereje, hogy megállítsa azt.

- Hogyan viszonyultál a karakteredhez, Kajhoz?

- Amikor elolvastuk a darabot, akkor volt egy-két beszólása Kajnak, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze egy nagyon vallásos gyereket képzeltem el, de olyat, aki akkor vallásos, amikor a családjával van, aki egy kicsit „kiteszi” ezt a dolgot. Azóta azért emberibb lett, ahogy olvastuk a szöveget, és kissé át is fordult bennem. Tulajdonképpen egy gyerek, akinek ott van ez a vallásosság, amit a családjától kap, de igazán ezzel nem tud mit kezdeni, nem tudja hova rakni, miközben bele akar illeszkedni a kamaszok világába, ahova ez annyira nem fér be. Olyan közösségben van, ahol ez nem téma. Megpróbál ő a vallásosság szerint dolgozni, de közben húzza az a másik dolog is, hogy azért együtt akar lenni a többiekkel. Érdekes, furcsán formálódik most bennem, mert kicsit kegyetlen is lesz. Pont azért, amit kér: a kutya fejét. Még akkor is, hogy egy állatról van szó, valakinek az életét elvenni kegyetlen dolog. Ettől bennem is alakul rendesen, hogy mennyire mozog az őrület határán ez a kérés - mert előtte ő is teljesítette azt, amit tőle kértek -, vagy mennyire a sajátja ez a dolog, hogy ezt ő kéri. Ezt még nem tudom eldönteni. Furcsa, de izgalmas.

- Mik azok a pontok, ahol találkozik a te személyiségeddel szerinted?

- A Jóisten megáldott humorral, amit szerencsére át is tudok adni, tehát nem csak magamban nevetek, és ezt továbbvitték a figurában. Izgága, van benne egy kis vibráció. Valahol ezen a részen találkozik Tatai Zsolt és Ájtatos Kaj. Ezt beszéltük is Hoffer Károllyal, hogy Kaj az osztály bohóca. Ez mindig megvan, minden osztályban. Itt is le van osztva minden szerep: a szép lány, a csúnya lány, az okos fiú… Elég tipikusan épül fel a mi osztályunk is. De azt gondolom, hogy mivel mindenki beleteszi a saját gondolatait a dologba, ettől lesz színes.

- Volt esetleg olyan dolog, ami számodra egyértelmű volt Kajjal kapcsolatban, aztán kiderült, hogy a rendező, a dramaturg teljesen máshogy gondolják?

- Inkább instrukció szinten volt ez. Miután elolvassa az ember a darabot, elindul az agyában egy film, persze mindenki önző módon a saját figuráját képzeli el, hogy majd mekkora utat fog bejárni. Én mást képzeltem el, de jobban tetszik, ami felé most tolódik. Az enyém sokkal sematikusabb volt.

- Azt tudjuk, hogy lesz majd az előadások után foglalkozás. Te hogy viszonyulsz az ilyen típusú dolgokhoz? Látod-e értelmét?

- Igen, mert azt érzem, hogy a darab nem úgy zárul le, hogy adna valami megoldásfoszlányt, vagy legalább egy olyan viselkedést mutatna, ami nem ezt követi, amit az összes gyerek követ. Ez elég nagy kérdőjelet hagy az emberben, mint ahogy bennünk is azt hagyott, mikor először olvastuk. Ezért mindenképpen kell, hogy legyen utána valami, ami levezeti. Mindenképpen kell a nézőkkel foglalkozni utána, hogy ne úgy engedjük el őket, hogy földobtunk egy labdát és az fönn is marad. Mert semmilyen labda nem maradhat fönn.

- Vettél már részt ilyen foglalkozáson?

- Itt a Bábszínházban néha, az előadások után van egy úgynevezett „állatsimogató”, amikor kihozzuk a bábokat és gyerekekkel beszélgetünk mindenféléről. Azért más ilyenkor a helyzet, mert kisebb a korosztály eleve, és általában van vége a történeteknek, kerek egészek. Ez is egy kerek egész, csak más morált ad. Ott az előadás lezárja ezt a dolgot. Megsimogatják a krokodilt, amitől féltek, és megbarátkoznak vele, vagy a leopárdot, gepárdot… Ez egy nagyon jó dolog, én például imádom azt, amikor, akár előtte is, beszélek velük. Amikor Békéscsabán dolgoztam, akkor a Csipkerózsa című előadásban mi fogadtuk a nézőket, leültettük, helyre kísértük őket, beszélgettünk velük. Azért imádom ezt, mert ezáltal egy élő dolog lesz, nem egy tévészerűen működő előadás. Egy közösség jön létre a nézőkből és az előadókból, és ebbe beletartozik a műszak is. Azokból az emberekből, akik ott, akkor csinálják, egy közösség lesz. Ha van utólagos gondozása ennek a dolognak, egy utólagos beszélgetés, találkozás, az mindig jó.

(Fotó: Éder Vera)

- Azt hiszem a kisebb korosztályoknak nem is nagyon lehetne olyan előadást csinálni, aminek nincs úgymond lezárása.

- Igen, az ő fejlődésükben ez biztosan nem lenne jó. Azért kell nekik olyan meséket csinálni, aminek van vége. Ez is érdekes, hogy a mesék hogy raktározódnak el a gyerekben, mi az, amit megjegyez, mi az, amit később fölhasznál, ami inkább a tudatalattijába épül be. Azért kell nekik megoldásokat kínálni. Azt gondolom, nem véletlen, hogy akár a népmesékben is, ezek a kis királyfik elindulnak, van rá esélyük, hogy változtassanak, győzzenek, elérjenek valamit.

- Mesélsz egy kicsit arról, hogyan kerültél erre a pályára?

- Ez annyiban nem izgalmas, mert nekem az anyukám is bábszínész, Nagyváradon, Romániában, ezért tulajdonképpen a gyerekkoromat ott töltöttem bent a bábszínházban. 1989-ben átjöttünk még a nagy fordulat, Ceausescu bukása előtt. Itt beiratkoztam gimnáziumba, és egészen a végéig föl sem merült bennem, hogy mi, merre, meddig. Addig jártam a Harlekin Gyerekstúdióba, Koltai Judithoz, még általánosban. Ide amikor átjöttünk, rögtön beíratott édesanyám. Színjátszókör volt gyerekeknek, de jó volt nagyon. A gimnáziumban, amikor el kellett dönteni, mi akarok lenni, merre tovább, a nagy fordulópont, akkor megpróbáltam a színművészetit, hát mit nekem: persze nem vettek föl. Viszont pont a Budapest Bábszínházban indult egy bábtanfolyam, és oda pótfelvételin bejutottam. Mint általában a bábos szakmában, kevesebb volt a fiú, és szerencsém volt...

- Csak a szerencsén múlott, gondolom…

- Akkor még azt gondolom, hogy igen. Az igazgató úr, Meczner János meglátott bennem valamit, és Balogh Gézával, aki az osztályfőnök volt, úgy döntöttek, hogy fölvesznek. Onnantól kezdve pedig ez már egyenes, mert itt elvégeztem a tanfolyamot, akkor szerződtetett az igazgató úr, aztán lementem Zalaegerszegre a Griff Bábszínházhoz, aztán Békéscsabán voltam, de ez már nem az, ahogy rákerültem a pályára… J Aztán visszakerültem a Budapest Bábszínházba. De igazán mást nem is akarok csinálni. Ez kiderült, mert volt egy választóvonal az életemben: Zalaegerszegen olyan helyzetbe kerültem, hogy választani kellett, és én továbbra is azt választottam, hogy ezt akarom csinálni, mást nem akarok. A Jóisten meghozta azt a lehetőséget, hogy tudtam folytatni, és akkor jöttem rá, hogy én tényleg ezt fogom csinálni. Még hogyha elmegyek másnak is, mást dolgozni, civil munkát, ami nem pejoratív, mert hihetetlen jó lehet, csak hogy mellette mindig fogok készíteni előadásokat. Mert egyszerűen igényem van rá, hogy átadjam ezt, ami jön fentről.

- Mi az, amit a legjobban szeretsz benne?

- A legjobban azt, hogy az ember azt látja, hogy a nézőkben tud változást előidézni. Főleg azt, ha megnevetteti őket, ha elgondolkodtatja őket, ha azt érzem, hogy beülnek valahogy, és az, amivel elmennek, az egy többlet dolog. Hogy többet adok nekik. Adok nekik. Ez szerintem fontos. A görögök jól kitalálták, érezték ezt a katarzis dolgot. Ez egy nagyon-nagyon jó dolog, pontosan azért, mert átmossa az embert, és azért jó nézni, és azért jó csinálni, mert ha az ember jó dolgot csinál, az őt is átmossa. Igazán ezt szeretem benne. Mindig azon gondolkoztam, hogy szeretnék mesélni, de én nem tudok mesét, történetet kitalálni. Viszont át tudom adni a már meglévőt, és azt gondolom, hogy ez egy fontos dolog. Nem tudom, milyen mértékben az, de én saját magamhoz képest megpróbálom a legjobb mértékben ezt megtenni.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Interjú Teszárek Csabával

Az 5. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Mit csináljunk a karácsonyi maradékkal?

Címkék: reklám, Budapest Babszinhaz, babfilm, animáció

Animáljunk, mi mást?!

És ha nagyon jók vagyunk - mint James Godwin -, reklám is lehet belőle, mint ebben az esetben.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Semmi-próbanapló 5.

Címkék: Janne Teller, Budapest Babszinhaz, Semmi, Kiss Tibor, Quimby

Szász Emese jóvoltából ismét bepillanthatnak az olvasók a Semmi próbáiba.

„Akkor a kifelé tartó mozgás megáll majd, és a csillagok és rendszerek, vagy bármi, ami most van, befelé fog húzódni. Minden visszafelé fog mozogni, és a végén az egész egyszerűen összeesik. És azután nem történik semmi.” Stílusos lett volna a tervezett világvége előtt idézni Pierre Anthon apokalipszisről szóló jóslatát azzal a céllal, hogy ha nem érnénk meg a január 8-at, legalább ennyit engedjünk megtudni a darabból. De mivel sem a majáknak, sem a suméroknak, sem korunk Pierre Anthonának nem lett igaza ezennel, és a Semmi próbái zavartalanul folynak, tovább írjuk naplónkat.

Teszárek Csaba és Kiss Tibor az új dallal

Az előbb azt írtam, hogy a próbák zavartalanul folynak. Nos, ez nem teljesen igaz, ha például azt vesszük, hogy a múlt héten Kiss Tibi (igen, a Quimbyből) látogatott el egy próbára, amely többeknek okozott pulzusingadozást, szapora légzést. Persze nem a bábszínészeknek, dehogy. Ők csak megmutatták a már jól meghangszerelt és sokat gyakorolt nótákat és szakmai kíváncsisággal várták a szerző hozzászólását, javaslatait. Kiss Tibor pedig hozzászólt, előjátszott, előénekelt, készségesen segített, megmutatta a kizárólagosan a bemutatóhoz írott dalát és csodálattal a szemében nézte, ahogy Blasek Gyöngyi teljes progresszivitással a maga érdes hangján énekelte, hogy „skatulyákban alszik a város, de kidugja fejét az éjjeli manó”. J Ez volt talán a hét megkoronázása, azé, amelyik egy vargabetű kibogozásával telt, ugyanis a Toldi moziban egy félórás keresztmetszet bemutatására kellett készülni, ami persze némi átrendezést és sok időt igényelt.

Ennek kapcsán kiderült, hogy a közhely nem közhely többé és a bábszínház, illetve a Semmi összművészeti jelleget öltött azzal, hogy a Toldi mozi számára kis filmes vágóképeket készítettek, amelyekben a bábokat a rájuk jellemző külső helyszíneken is megszólaltatták. Sajnos ezek a bájos bábos mozgóképek nem képezik majd az előadás részét, de a blogon biztos feltűnnek majd egy váratlan pillanatban a bábok, akik fura helyeken, fura dolgokról beszélnek… Mindenki figyelmébe ajánlom őket!

Mórocz Adrienn Sofie-val (fotó: Éder Vera)

Átrendezni természetesen csak azt lehet, ami már meg van rendezve, ez nagyjából igaz, a forma lassan összeáll, megvoltak az első végigmenős próbák, amin kiderült, hogy „jól állunk”. Közben mi Mező Borival készítjük az interjúkat a bábosokkal, amiből sok mindenre fény derült. Közös tapasztalat például, hogy a karakterek nem tudnak sematikusak lenni, és a prekoncepcióhoz képest a próbák során egyre árnyalódik a kép róluk a játszók szemében is. Hoffer Károly alapvetően minden szinten a kezében tartja az irányítást, de sokszor előfordul, hogy egy-egy improvizatív mondat véglegesen bekerül a szövegbe, amitől az egész kicsit frissebb lesz. Itt jegyezném meg, hogy az előadás megtekintését konzervatív nagymamák számára csak kamaszgyerek felügyelete mellett ajánljuk! Az ugyanis a nyugalom megzavarására alkalmas nyelvi fordulatokat is fog tartalmazni, mi több, a nyugalom megzavarásáról szól, sőt, a minimális remény vele szemben, hogy megzavarja a nyugalmat!

Egyébként bábmozgatásban a finomítások már a mozdulatok kitisztázásánál tartanak. Számomra új dolog, hogy le kell szögezni, hogy egy adott jelenetben a szereplő hogyan álljon fel ülő helyzetből – pl. kirakja maga elé a lábát, előre hajtja a fejét és feláll – vagy hogy történetesen melyik gesztus tud a „legflegmább” lenni Sofie-tól: az, ha a rövid odalökött válasza után mindkét vállát megrándítja, vagy csak az egyiket, úgy, hogy a másik szereplő felé teszi ezt a gesztust, vagy frontálisan, kifelé.

Vannak balesetek is néha, például amikor a Godot-ra várva megalázott Luckyjához hasonló módon bőrönd helyett óriás gyufás skatulyákat és keresztet hordozó Kaj hátáról leesik a kereszt és eltörik… De a műhelyben ezt is megjavítják, hiszen ez itt Csodaország!

Ács Norbert és Tatai Zsolt (fotó: Éder Vera)

Az viszont még nem igaz, hogy a karakterek kialakítása a gyémánt csiszolásához hasonlatos. Személyenként teljesen eltérő, hogy ki hol tart lélektanilag a szerep értelmezésében: egyes szereplőknek még nagy utat kell megtenni a karakter felé, mások már jobban körvonalazódtak ebből a szempontból is. De szolgálhatunk egy jó hírrel: megszületett az ötlet, hogyan fejeződik be az előadás, már tudjuk, hogyan hal meg Pierre Anthon!

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Interjú Teszárek Csabával

Komment 0 | Reblog! 0 |

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Teszárek Csabával folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.

Teszárek Csaba az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?

Mondhatok kettőt? Pierre Anthon és Ájtatos Kaj. Az érem két oldala. Az egyik állít valamit, megkérdőjelezhetetlenül elkezdi tagadni a mindenséget, a másiknak pedig van rá egy válasza.

Ha mégis meg kéne győznöd arról Pierre Anthont, hogy van valami értelme az életnek, hogyan tennéd azt? Érdemes-e egyáltalán megpróbálni ezt?

Gondolkoztam azon, hogy ő miért ilyen és miért kérdezi ezt. Valószínűleg azért, mert nagyon ráér gondolkodni és elmélkedni. Ha egy valóban éles helyzetbe kerülne akkor biztos, hogy felülbírálná ezt a kijelentését. Ahogyan a zuhanó repülőben sincsenek ateisták: amikor a közvetlen halál veszélye fenn áll, akkor mindenki van annyira gyáva és van benne akkora félelem az idegenségtől és az újtól, hogy valószínűleg átértékelné ezt a gondolatot és mégiscsak az életért magáért is akarna élni.

Szerinted elképzelhető-e a regényben megfogalmazott szituáció, tehát hogy fiatalok ilyen súlyos áldozatok árán megpróbálják meggyőzni társukat az értelmes életről?

Tulajdonképpen jó is lenne, ha az embereknek lennének ilyen fajsúlyos kérdéseik és mernének ezekről gondolkodni. Megdöbbentő, hogy a mi korunkban mindenki fél szembenézni a halállal, az elmúlással, a család fontosságával. Az emberek élete a felszínen zajlik, nem mernek áldozatokat hozni, az igazán nagy kérdéseket elodázzák. Egy párbeszéd elindítására mindenképp alkalmas ez a felvetés. Meggyőzni pedig nem tudom, hogy mennyire lehet vagy kell egy ilyen embert.

A te karaktereddel, a rockzenésznek készülő Jan-Johannal érzel-e valami közös tulajdonságot?

A zenének a nagyon mély szeretete és a gitározás egy közös pontunk, mert én is gitározom. Ő egy kicsit rezonőr karakter, aki rajta van az osztály hangulatán, és mindenkit figyel. Nem beszél sokat, rezdülésekből épül fel, amiben talán szintén kicsit hasonlítunk. Ez a világ is rezgések halmaza: míg a zene szabályos rezgés, addig a hétköznapok zaja, az életünk kísérőhangjai szabálytalan rezgések és ő ezeket érzi, átveszi. Átérzi, hogy a társai mit akarnak, mit mondanak, próbál velük menni, de közben van benne egy fegyelem és szabályozottság, ami kereteken belül tudja tartani ezeket a hatásokat.

A rendező által régebben feltett kérdésre válaszolva szerinted mit olvasna és milyen zenét hallgatna az általad játszott szereplő?

Végül is könnyű helyzetben vagyok, mert a történet szerint Rolling Stones-t és Beatlest hallgat ez a figura – egyébként én inkább az előbbit, de a Beatlest is elismerem és szeretem –, olvasni pedig talán zenészéletrajzokat olvas, miközben beleképzeli magát ezekbe a zenés életekbe. Kívülről tudja a Beatles-tagok és Jimi Hendrix életét is, hogy ki mikor, hol turnézott.

Te akartál valaha rockzenész lenni?

Az a szerencsés helyzet, hogy a bábszínházban ezt is aktívan művelhetem. Most már ez az ötödik vagy hatodik előadás, ahol a zenére nagy szükség van, és ennek nagyon örülök. A bábszínház és a zene nagyon jól kiegészíti egymást, és nem érzem azt, hogy Magyarországon most ez ügyben jobban ki lehetne teljesedni annál, mint hogy olyan közegben zenéljek, ahol fantasztikus keretek vesznek körül.

Teszárek Csaba a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)

Hogyan lettél bábszínész?

A színháznak a hangulata és az atmoszférája fogott meg mindig is. Ez egy olyan elvarázsolt közeg, amiben az ember sokszor jobban otthon érezheti magát, mint a valóságban. A bábszínházra pedig ez hatványozottan igaz. Gyerekkoromban több előadást láttam, és nem emlékszem, miről szólnak, csak arra az érzésre, hogy ott akarok lenni ebben. Részese akarok lenni, mert olyat hoznak létre, ami nekem is jó, és biztos, hogy nekik is jó, mert különben máshogy ez nem működhetne.

Ezek szerint nem akartál soha prózai színész lenni?

Én ezt nem választanám így ketté.  Az ország több jelentős prózai rendezőjével dolgozhattam. Bábos közegben megfordult már Valló Péter, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor és még sorolhatnám a neveket. Szakmánk hatalmas változásokon megy keresztül formailag és tartalmilag egyaránt. A Semmi szintén egy kereső előadás, kicsit vibráló, kicsit bizsergő, mint maga a mű: kérdéseket tesz fel, és nincsenek benne igazi állítások.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Komment 0 | Reblog! 0 |

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Pethő Gergővel folytatjuk.

Pethő Gergő az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Milyen voltál 14 évesen?

- Nem nagyon emlékszem, talán azért, mert nem volt fontos nekem. Arra emlékszem, hogy hetente váltakozott, hogy kibe vagyok szerelmes az osztálytársnőim közül. De olyan dolgok, hogy van-e az életnek értelme, nem foglalkoztattak. Az, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkora már eldöntöttem: én 12 éves korom óta bábszínész akartam lenni.

- Amikor elolvastad a regényt, mennyire volt távoli számodra az a világa?

- Nem nagyon értettem, meg ideges is lettem tőle. 14 évesen még nem is tudsz egy csomó mindenről, hogy az létezik. Persze, sejted, hiszen neked is van anyukád és apukád, aki dolgozik, és vagy szereti amit csinál, vagy nem, de ezek még nem annyira meghatározóak, mint a regényben. Én soha nem szerettem eltúlozni vagy elmisztifikálni dolgokat. Nekem az, hogy otthon legyek a kedvesemmel, ugyanolyan fontos, mint az hogy itt vagyok benn a színházban, ilyen szempontból nem vagyok elvakult színházi ember, ellentétben sok kollégámmal, akiknek a való világhoz nincs sok közük. De visszatérve a regényre: itt 14 évesekről van szó, bicikliről meg bokszkesztyűről beszélnek az élet értelme kapcsán, és nyilván nem a tárgyakról, hanem az azokhoz kapcsolódó emóciókról, történetekről van szó, mégsem annyira súlyosak: „Három hónapja kértem anyát, hogy vegyen meg nekem egy szandált” – mondja Agnes a darabban. Jó, a történetben bedurvul a játék, de úgy érzem, ennek a regénynek inkább az a tanulsága, hogy ésszel és szélsőségek nélkül tudjunk döntéseket hozni. Miközben értem én, hogy ez Janne Teller rendszerén belül működik, és ezzel a szélsőséges fogalmazással az olvasót döntésre akarja kényszeríteni, de ha tudok és szeretek gitározni, nem hagyom, hogy levágják az ujjam, és ha tudom, hogy a gitározás másnak fontos, azt sem hagyom, hogy vele megtegyék. De mondom: nem tudom, hogy a mai 14 évesek mit gondolnak erről, mert ilyen korosztály nincs az ismerőseim között. És nem is próbálok úgy csinálni, mintha tudnám. A születendő fiam közelebb van ehhez a korhoz, mint én a magam 32 évével.

- A regényhez képest a darabhoz milyen a viszonyod?

- A regényben vannak, akik elég könnyen megússzák, a darabban viszont mindenkinél tétre megy, ez tetszik és a szerepösszevonások is.

- Nagy Hansszal hogy jössz ki?

- Ezeket a karaktereket valahogy mindig én szoktam játszani. Aki felszínesen ismer, azt gondolhatja, hogy én ilyen vagyok. Persze, Ájtatos Kajt is meg tudnám csinálni, mert jó színész vagyok, de a Nagy Hans számomra nem is volt kérdés. (Nevet.)

- És a bábod?

- Alapvetően nagyon bírom, annyi csak a bajom vele, hogy szerintem nem egy 14 éves figura, inkább ovis vagy alsós. Decemberben elég sokat mikulásoztam, és ijesztő, hogy a felnőttruhák kicsinyített másába öltöztetik a 3-4 éveseket.

- A zenei világot eltaláltnak érzed?

- Én nem nagyon ismerem a Quimbyt, nem is ástam bele magam, szinte csak annyit tudok róla, amennyit itt használunk. De tudom, hogy ez egy meghatározó zenekar, bár inkább az én generációmnak, és fogalmam nincs, hogy a 14 éveseknek mit jelent. Annak viszont nagyon örülök, hogy végre együtt zenélhetünk a Bábszínházban egy előadásban. És annak is, hogy ez az előadás a bábosok több generációját összehozza. Mert igaz, hogy nem vagyunk mi, Norbi, Csabi és én öregek azzal, hogy 8 éve végeztünk a színművészetin, de Kari, Mórocz Adri, Spiegl Anna és Szolár Tibi májusban fejezik be az egyetemet.

Pethő Gergő a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)

- Te mióta dobolsz?

- Általános iskolában akartam zenét tanulni. Fura, mert ez olyan 14 éves korom körül volt. Az Irányi Dániel Utcai Általános Iskolában volt egy zeneiskola, jártam is oda egy évet szolfézsra. Gitározni akartam, kaptam is egy gitárt a szüleimtől, bementem az első pár gitárórára, és ahelyett, hogy gitároztunk volna, a tanárom azt mondta, üljek le vele szembe, és üssem neki vissza a különböző ritmusokat. Nem értettem, nem is mentem többet. Rá tizenakárhány évre aztán teljesen autodidakta módon elkezdtem dobolni egy színművészetis vizsga kapcsán. Blasek Gyöngyi tartott kurzust kínai árnyjátékból, és évek óta ugyanazokat az etűdöket kérte. Mi megpróbáltuk ezt újragondolni, és azt találtuk ki hozzá, hogy ez egy retro bábtalálkozó a Kelet történetéből, pár etűdöt pedig le lehetne követni zenével. Teszárek Csabi gitározott, Ács Norbi basszusgitározott, Schneider Jankó fuvolázott, nekem adott volt a dob. Az egyik legjobb barátom, aki történetesen dobos, adott egy felszerelést, megmutatta, mit is kell egyáltalán csinálni. Aztán nézegettem felvételeket, és amit fejlődtem, azt a lövészárokban sikerült, kottát olvasni például a mai napig nem tudok. Megcsináltuk négyen a Gepetto Kvartettet, az alattunk járó musicalosztály is csinált egy zenekart, de nem volt dobosuk, velük is elég sok koncertünk volt. Győrbe szerződtem, ott megalakítottuk a The Paravanst. Velük a Kádár Kata revüben és A brémai muzsikusokban élőben játszottunk, és ez szerintem mindkét előadás sikeréhez nagyban hozzájárult. Majd amikor visszajöttem Pestre, a magyar színházasokkal megcsináltuk a Harmadik Figyelmeztetést.

- Térjünk még oda vissza egy picit, hogy nem túlságosan ismered ezt a korosztályt, és nem is akarsz úgy tenni. De szeretnél-e találkozni velük?

- Nagyon, mert érdekel, mit gondolnak a világról, erről az előadásról. Én hiszek Karinak és Dórinak, mert tudom, hogy ennek utánajártak, hogy találkoztak ilyen korú gyerekekkel. Én annak járok utána, ami nekem a szerephez kell, mondjuk a dán zászló történetének – mert Dániában még nem jártam, és körülbelül annyit tudok az országról, mint bárki más, hogy náluk is van kézilabda, egyszer nyertek foci Eb-t, Lars von Trier és Hans Christian Andersen –, meg azt csinálom, amit mondanak.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Mező Bori folytatja a próbanaplót.

Bár a karácsonyi hangulat lassan eluralkodik mindenkin és mindenhol, az ünnepig még szinte minden nap lesz próba (néha több is). Az emlékpróbákhoz értünk: finomítások, pontosítások, minden jelenet alapos átnézése a soron következő feladat.

Zenekari próba (fotó: Mező Bori)

Már tudjuk, hogy Kaj (Tatai Zsolt) biciklije - ami nagyon menő, mert sárga, és egy évig gyűjtött rá, majd egy évig minden hajnalban kihordta vele a Taeringi Hírmondót - két pótkerék lesz egy gyerekbicikliről. Hogy ez itt Taering, nem pedig Koppenhága, ezért Elise (Pallai Mara) rózsaszín (MAGENTA!) haja nem megengedett. Tudjuk azt is, hogy Nagy Hansnak nehezére esik azt az egyenletet rosszul kiszámolni, amit Pierre Anthon (Szolár Tibor) diktál fel a táblára, mert Pethő Gergő (ti. Nagy Hans) jól is ki tudja. Tudjuk, hogy papírgalacsinnal nem lehet túl magasra dobni, és ha a nézők fejére potyog, ahelyett, hogy Pierre Anthont találná el, na, az úgy nem lesz jó. Sejtjük, hogy Spiegl Anna (Agnes) nem fejjel lefelé lóbálva fogja Kaj bábját a Fontos Dolgok Halmához vinni, és hogy Tatai Zsolt a leglelkesebb sáncépítő. Azt is, hogy Szolár Tibinek óvatosan kell föl-le közlekednie a szilvafán (azaz egy létrán), Mórocz Adrinak (Sofie) pedig a játszótérré alakított dobozok tetején, nehogy leessenek és összetörjék magukat. Veszélyes produkciók várnak itt a nézőkre!

A bábok már majdnem készen vannak mind, bár a hajuk, s néhánynak az arca egyelőre nincs meg. Kivéve Elise-t, akinek viszont rengeteg van. Mármint haja. Ráadásul tincsenként mágneses. A dobozok is szinte „premierkészek”. Már mindenki választhatott kedvére a minták alapján, van köztük porszívóember, sokszemű szellem, Just feliratos (stilizált virágokkal = x és kör. Ezekkel egyébként is sok a dolog, nehéz nyomon követni, mikor melyik hova kerül, közben pedig figyelni kell arra is, melyikbe mi kerül be és hogyan kerül ki belőle az iskolában, a játszótéren, a ritmusjáték közben... A fiókok is már a helyükön vannak, cipelés közben pedig állandóan ki-be csúszkálnak, annyira, hogy egy kézzel nem is lehet pakolni. Különben ha szétszedjük a skatulyákat és egymásra építjük az elemeket a fűrésztelepen, akkor szép kiállítást kapunk: mindegyik fiókba egy kis lámpa van szerelve, ami belülről megvilágítja a tartalmát. Sötétben szinte karácsonyfa.

A díszletelemek még makettként (fotó: Éder Vera)

A szöveg bővül, rövidül, új jelenetek kerülnek be, mások kiesnek. Néha egy-egy szöveg szereplőt cserél, ilyenkor hirtelen poénforrássá és presztízskérdéssé válik, kinek mennyi szövege van. A dalok elég jól állnak – a már említett éjszakai hangszeres próbán volt olyan dal, amit az éneklője kapásból olyan jól eltalált, hogy nem is kellett rajta javítgatni –, nemsokára Kiss Tibi is jön belehallgatni, aki többek közt ezt a dalt is hallani fogja a bábosoktól:

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

Komment 0 | Reblog! 0 |

Semmi-próbanapló 3.

Címkék: Janne Teller, Budapest Babszinhaz, bábszínház, Semmi, ifjúsági előadás

Szász Emese újabb összefoglalója a Semmi próbáiról.

Itt még csak ismerkedtek a szöveggel és a bábokkal - balról: Pallai Mara, Mórocz Adrienn, Pethő Gergő, Hoffer Károly (fotó: Éder Vera)

Lassan a rendelkező próbák végére jutunk. Épül a színpadi világ kívül-belül. Minden egyes nap egy-egy új díszletelem vár minket a próbák és az előadás leendő helyszínén, a Játszó-téren: egy-egy új grafikai részlet jelenik meg a majdan mozgó díszletként használandó óriás-gyufásdobozokon, egy-egy új kidolgozott testrész, ruhadarab, kiegészítő tűnik fel a bábokon, akik így lassan önálló életre tesznek szert. Egyre titokzatosabb számomra, hogy vajon mi zajlik a műhelyekben: milyen csodálatos kézügyességgel és hangyaszorgalommal dolgozhatnak ott a bábkészítők, festők, asztalosok... Ez külön művészet, reflektort nekik!

A bábok személyisége úgy formálódik, akár egy valódi kamasznak: a külső kialakulásával párhuzamosan alakul belső személyiségük is.  Itt másként történik a karakterek kialakítása, mint a prózai színházban: sokkal több praktikus döntést kell hozni a bábok mozgatásáról és a szövegmondásról, hiszen még egy karakter esetében sem egyértelmű, hogy az adott szövegrészletet bábból vagy emberből szólaltatják-e meg. Nem mindegy az sem, hogyan megy át az adott báb a téren, hiszen a kijelölt két kisebb játéktér, a fűrésztelep és az osztályterem esetében ez nagyjából egyértelmű, de a kettő közti átjárás már emberi léptékű és problematikusabb. Kézben utazzon a báb vagy a saját lábán? És ha a saját lábán megy, van-e kapcsolata a színésszel, hogyan függetlenedik, amikor semmi esélye a színésznek a láthatatlanná válásra? Csodák születnek. Ráadásul a sok szereplő miatt nem kis munka a reakciók összehangolása sem, ritmust kell adni az egésznek.

Apropó ritmus! Már nem titok, hogy az előadás zenei anyagát Quimby-számok fogják adni. És mivel a bábszínész az esetek többségében olyan ember, aki zenélni is tud, a próbafolyamatba nagyjából heti rendszerességgel beékelődnek zenekari próbák is, ahol a karakterekhez választott számokat próbálják.

A bábok még tervként, két dimenzióban (fotó: Éder Vera)

Minden próbának megvan a maga külön hangulata: Jan-Johan ujjlevágásának próbáján vagy Hamupipőke, a kutya fejvesztési jelenetének próbáján a hideg futkosott a hátamon. Már most magával ragadó az, hogy a báb méreténél fogva egy adott pillanatban milyen erővel tudja kifejezni a gyermek kiszolgáltatottságát és védtelenségét, miközben folyton szem előtt kell tartani a stilizáció szempontját, hogy a bepisilés „ne legyen nagyon az, ami”. Más próbákon, mint például az, amikor a történet szerint nyilvánosságra hozzák a „fontos dolgok halmát” és bemutatkoznak a sajtó előtt, öröm nézni, hogyan változnak át a bábszínészek pillanatok alatt rosszalkodó kamaszokká, hogyan szippantja be őket az osztályképeken való pózerkedés művészete.

Már majdnem mindenki tudja a szöveget, de most még minden képlékeny. A bábok nyakhosszától és ülőképességétől kezdve a gyufásdobozok elrendezésének logisztikai tervezetétől Pierre halálának kivitelezéséig sok minden. Intenzív próbaidőszak következik a héten az emlékpróbákkal, lássuk a medvét!

Dagadt Henrik Eskildsen és Hamupipőke az olvasópróbára a műhelyből érkeztek - a tükörben Tatai Zsolt (foró: Éder Vera)

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

Komment 0 | Reblog! 0 |

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkban Mező Bori és Szász Emese Spiegl Annával, az Agnest alakító színésznővel kezdte a kört.

(Spiegl Anna, a háttérben Szolár Tibor - fotó: Éder Vera)

- A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?

- Pierre Anthon. És ha választani lehetett volna, hogy kit játszok, akkor őt játszottam volna.

- Nem érezted azt, hogy néhány helyen sántít az, amit ő állít a világról?

- Mindenbe bele lehet kötni, de azért kicsit mindenben igaza van. Semmi sem fekete vagy fehér. És szerintem minden állításának van igazságalapja. Igaz az, hogy végül is nincs semminek semmi értelme, de természetesen így nem lehet élni. Ahogy az ember felnő, tisztában lesz vele, hogy ez így lehetetlen és megköti azokat a kompromisszumokat, amiket kell.

- Ha meg kellett volna győznöd az állítása ellenkezőjéről, hogyan tetted volna azt?

- Szerintem Pierre Anthont nem nagyon lehetne meggyőzni, mert a saját rendszerében igaza van. Csak hát nem élhet az elvei szerint, mert egyszerűen éhen hal. Vagy jön a tél, és ráfagy a szilvafára. Szerintem hagynám, hogy kicsit kiéhezzen és félig halálra unja magát, és akkor a legjobb pillanatban adnék neki egy tányér meleg paprikáskrumplit, meg valami szép zenét, és akkor rájönne, hogy milyen fontosak is tudnak lenne még ezek az apró dolgok is

- Szerinted elképzelhető az életben az a szituáció, ami a Semmiben megfogalmazódik?

- Nem hinném. Azért is tetszett annyira Pierre Anthon alakja, mert ő reális, ő még létezhetne,de az, hogy valakik ennyire a szívükre vegyék a másik sorsát és ennyire radikálisan cselekedjenek annak hatására, amit ő mond, azt már nem tartom lehetségesnek. Ahogy az osztálytársai reagálnak a szavaira, az egyértelműen fikció.

- A te karaktereddel érzel valami közösséget?

-Igen… Abban, hogy amikor mindenki tanácstalan, ő dobja be az ötleteket, hogy mégis csinálni kéne valamit, mégiscsak történnie kéne valaminek. Katasztrófahelyzetekben bennem is bekapcsol egy gomb, általában akkor vagyok cselekvésképes, amikor mások leblokkolnak. Például ha egy előadáson valami katasztrófahelyzet adódik, például valaki ugrik a szövegben, vagy leesik egy báb feje, vagy nincs ott egy kellék, ahol kellene, engem az is mindig felvillanyoz. Mikor azt érzem, hogy „Hú, most menteni kell!”. Na jó, nem mindig, általában…

 -Lehet, hogy Hoffer Károly, a rendező, ennek tudatában osztotta rád annak az Agnesnek a szerepét, aki végignarrálja a történetet és egyfajta kívülállóként, sokszor józan ésszel tud jelen lenni?

- Igen, meg Gimesi Dóri, a dramaturgunk is elég jól ismer már minket. És a szövegeink írásakor is nagyon tekintetbe vette, hogy ki milyen. Így például az én karakterem is két regénybeli karakterből lett összerakva. Azért is vagyok én a történetben a szép lány kevéssé szép barátnője, meg ilyenek, amik egyébként is jellemzőek rám.

- Hogyan kerültél a bábszínház közelébe, miért felvételiztél?

- Én egy évig esztétika szakos voltam Szegeden, és valahogy nagyon nem éreztem ott jól magam. Úgy éreztem, hogy olyan dolgot szeretnék csinálni, ami valódi alkotás. Rajzolni és zenélni is nagyon szerettem, minden ilyen tevőleges dolgot. Színjátszóztam is középiskolában, nagyon szerettem, de nem mertem felvételizni prózai színész szakra, mert biztos voltam benne, hogy úgysem vesznek föl. Viszont mikor meghallottam, hogy bábszínész szakirány, azt valahogy olyan érdekesnek találtam, hogy összeszedtem magam, és megpróbáltam. Gondoltam a kézügyességem is jól jöhet, meg köze van a képzőművészethez, hátha itt több esélyem van. És akkor legnagyobb meglepetésemre fölvettek. Előtte nem nagyon jártam bábszínházba, de voltak barátaim, akik játszottak Kecskeméten. Azokat a darabokat megnéztem, amikben ők játszottak, és nagyon tetszettek. Érdekelt, hogy hogyan lehet olyat csinálni, mint ezek az egészestés mesefilmek, amik alapvetően gyerekeknek szólnak, mégis élvezhetőek egy felnőtt számára is.

- Az egyetemen úgy tudom, főleg felnőtteknek szóló bábelőadásokat készítettetek.

- Igen. Kifejezetten gyerekeknek szóló előadás kevés volt, és nem is mindben voltam benne. Kifejezett komplett bábelőadás sem nagyon volt tulajdonképpen, csak az utolsó három évben jöttek rendezők, akik komplett előadásokat rendeztek, és ők többnyire nem bábokat használtak, csak bábos elemeket. Az első években vizsgák voltak, amikre jeleneteket kellett hozni, de az sosem volt kikötés, hogy a jelenetek legyenek „gyerek-kompatibilisek”. Az első kifejezetten gyerekeknek szóló előadás, amiben játszottam, itt a bábszínházban volt, a Hajnali csillag peremén, amiben átvettem egy szerepet. Előtte nem játszottam gyerekeknek, és nem is igazán foglalkoztatott, hogy miben más a gyerekközönség, mint a felnőtt.

- Ettől függetlenül szereted a gyerekeket?

-Persze. Nagyon megszerettem nekik játszani. De nálam nem ebből indult ki a bábszínház iránti vonzalom, hanem egyszerűen az exchibicionizmusból. Én csak csinálni akarok valami jót, és mutogatni akarom embereknek. A gyerekek is emberek. :)

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Komment 0 | Reblog! 0 |

Semmi-próbanapló 2.

Címkék: Budapest Babszinhaz, semmi

From the very beginning

„Mindannyian Tim Burton köpenye alól bújtunk ki.”

„Srácok, ő itt Bori, a másik gyakornokunk!” „Szia, Bori!” Kezdődött a legelső próba, amin már én is részt vehettem a Bábszínházban. Fogócska, kidobós, koncentrációs játék, így a folytatás. Azon kezdtem gondolkozni, vajon létezhet-e ennél kellemesebb és mókásabb hivatás a világon? Egészen otthonosan éreztem magamat. Megnyugodtam, hogy nem kell komoly és érett egyetemistának tűnnöm, ahogy a többiek sem próbáltak illúziókat kelteni bennem magukról. Játszani mindenki szeret, hát játszottunk.

Azóta persze több próbán is voltam, szinte az összesen. „Mindent a Semmiért” – fogalmazott Rigó Anna, a rendezőasszisztens. Milyen igaz! Mert egyszerűen jó látni, ahogy formát nyer egy-egy jelenet, beépül és helyet kap egy improvizáció vagy éppen viccnek szánt mozdulat. A rendelkező próbaidőszak közepén járunk. Még a díszlet és a bábok sincsenek meg végleges állapotban. A színészek bábjelzésekkel dolgoznak: ormótlan, szódásszifonra – gázpalackra emlékeztető tömbtestű, durva alakokat használnak. Decemberben végre megérkeznek a rendező, Hoffer Károly által festett finomkezű, szinte emberi bábok. Egy-kettő már megfordult a próbán is. Találkoztunk a majdnem-kész Henrikkel például. Az arca egészen hátborzongató: nincs ugyanis szeme, és a többi gyermeknek sem lesz. Ennek ellenére nagyon is él; ahogy a fény ráesik az arcára, az határozza meg a báb tekintetét. Ráadásul a test és a fej illeszkedésénél, a bábok nyaka egy hosszú, kitömött „nyúlvány” lesz, amely lehetővé teszi, hogy a fejük éppen úgy mozoghasson, mint a miénk. A kezükkel fogni lehet majd, a tárgyak ugyanis nagyon fontosak az előadásban. Ezt mindenki meglátja majd annak idején.

A díszletet először teljesen meztelenül láttam. Nyers, üreges fadobozok voltak, melyekben látszott a fiókok helye. Közben napról hétre egyre több dobozon tűnik fel a festés, a folyamatos munka nyoma. Barnás, sárgás, bordós, szürkés színegyvelegek. Festett téglák. Fekete-fehér graffitik. Lassan mesélni kezdenek. Az előadás világa kezd kibontakozni, a rendező fent idézett szavait igazolva Tim Burton fel-felbukkan egy-egy rajzban, vagy a „szemtelen” arcokban.

Ezekből az ember- és bábméret közötti elemekből épül majd a Fontos Dolgok Halma, bennük a történet szereplőinek tárgyaival. Nem véletlen, hogy felmerült a kérdés, közülünk kinek mi az igazán fontos? Mi most, és nyolcadikos korában mi volt? Ezüstlánc, ami mindig visszatalált az elmúlt tíz évben; Kvarc-stopperóra, amit sosem lehetett megkapni, és a vágy, a hiány miatt vált annyira fontossá. Évek óta gyűjtött újságok; különleges képek a szoba faláról; saját pénzen vett hegedű… Ezek a dolgok mind rákerültek a képzeletbeli saját Halmunkra. Őszintén beszéltek a kincseikről. Ültem a próbán, éreztem, hogy ez tényleg fontos. Hiszen ezzel ők maguk, a színészek is átgondolták, minek az elvesztése okozná a legnagyobb fájdalmat, mit jelent az, hogy valami igazán értékes a számukra. Érdemes kipróbálni: írni egy maximum tízes listát, mik azok a tárgyak, amik a legközelebb állnak hozzánk, amiktől nehezünkre esne megválni. Izgalmas tapasztalat.

Most még sok minden belefér a játékba. A kommandózás a díszlet alatt, nem is, inkább fölött, úgy a padokon át, nem inkább mögötte, így jó lesz. Az „Itt egy kicsit nevetni kellene” mondat utáni totális szétesés, és könnyezve nevetés; a koromsötétben elemlámpával való botorkálás és villogtatás; a dán, vagy akármilyen skandináv híresség eltemetése; Jumurdzsákot idéző fejkötés készítése á la Agnes, Sofie és Elise (fejsérülésre utaló kötözés helyett); vagy a „Dóri, ide kellene még egy mondat”, és ezzel máris kerül a kívánt helyre egy új mondat. Sokszor későig tartanak a próbák, a színészek többsége pedig több előadást játszik egy napon, mindenki fáradt, mindenki fárad.

Voltak zenekari próbák is, amik azért kicsit lazábbak. Mondták is először, hogy vigyek pörgős szoknyát, mert „ereszdelahajamat” mulatság lesz. Ez tényleg mindig jó muri, egyszer hajnalig tart majd a vigalom. Mert hát a dalokat is muszáj kigyakorolni. Koncentrálni kell, meg kell tanulni az énekeket, élő zene lesz. A vokalisták külön is nézhetik a saját szólamukat. De most már jó lenne, ha beállnának. Nem hallatszanak, biztos rosszul van beállítva. Kicsit macerás, mert hangosítás kell, ha az épületben máshol előadás van, nem is lehet így próbálni. Tizedszer, huszadszor, századszor ugyanaz a dal. És kezdjük előlről, ahogy a jeleneteket is mindig. From the very beginning.

Mező Bori

Komment 0 | Reblog! 0 |

Semmi-próbanapló - az első bejegyzés

Címkék: Budapest Babszinhaz, Semmi

Két gyakornokunk, Mező Bori és Szász Emese az olvasópróbától követi a Semmi című ifjúsági előadás alkotói folyamatát. Hetente jelentkező próbanaplójuk segítségével most ti is betekinthettek a kulisszák mögé.

Semmiről egészen? – próbanapló 1.

„A semmi semmizik.”

~ Martin Heidegger: Mi a filozófia?

„Heidegger csak fogja be.”

~ Rudolf Carnap: A metafizikusok kiküszöbölése a filozófiából

„Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.”

~ Örkény István egy percben

 

De mi ez a sok hűhó a semmiről?

A Budapest Bábszínházban Janne Teller: Semmi című regényének bábadaptációjára készül a társulat. Mi, Bori és Emese, akik ezeket sorokat írjuk, báb-szerelmesek lévén gyakornokként csöppentünk bele a próbafolyamatba a rendelkező próbák kezdetekor. Egy sok szempontból érdekes kísérlet félig avatott szemtanúi lehetünk most. Dramatikus szövegek születtek már a regényből, bábos technikával azonban most először dolgozzák fel a témát.

Az alapanyagul szolgáló regény szerzője egy olyan felnőtt lehet, aki nem felejtette el, milyen volt egészen fiatalon a semmi súlyát testben-lélekben érezni. Ezért Pierre Anthon és társai történetében komolyan veszi az általában komolytalannak vélt kamaszkori kijelentést, miszerint „semminek semmi értelme”. Ezzel egy reális lajstromot készít a fiatalok értékrendjéről, személyes drámáiról. Paradox módon az élet értelméről való meggyőzés nem vidámkodásról szól, ellenkezőleg: a szereplőknek az identitásukat legnagyobb mértékben meghatározó dolgokról kell lemondaniuk a csapatszellem nevében. Az egyre súlyosabb áldozatokat követelő rituálé révén a szereplők beavatást nyernek a felnőttek világába, de ami fontosabb: saját magukat késztetik arra, hogy átgondolják az iskolában, családban, világban betöltött helyüket.

A darab színpadra álmodói ugyancsak érzékeny lelkű fiatal felnőttek, akik fontosnak érezték ezt a témát a kamaszok és tanáraik elé tárni. Hoffer Károly idén végez bábszínész szakon a Színművészeti Egyetemen, színészként már több darabban volt látható a Bábszínházban, de bemutatkozik rendezőként és egyben látványtervezőként is. Gimesi Dóri a regényből egy színpadra alkalmas izgalmas átiratot készített, melyben szerepösszevonásokkal nyolc szereplő konfliktusába sűríti össze a dán írónő által megjelenített sok-sok karakter életvalóságát. Ennek a darabnak a műsorra tűzésével egy megkezdett sorozatot folytat a Bábszínház: a Semmi után a Kivi bemutatója következik, amely ugyancsak ezt a generációt célozza majd.

És mivel a kóros „semmizés” legfőbb ellenszere a cselekvés, mi is megpróbáljuk hozzátenni a magunkét a Fontos Dolgok Halmazához! Eddig is sok érdekes pillanatnak lehettünk részesei, a zenekari próbáktól kezdve, a ritmikus kiállások bizsergető megszólalásán keresztül az első elkészült báb életre keltéséig, de az igazán izgalmas dolgok csak ezután következnek. Kövessétek figyelemmel a próbafolyamatról szóló naplónkat!

Szász Emese

Komment 0 | Reblog! 0 |

Állat(i)-barátság - közönségszavazás 2.

Címkék: Budapest Babszinhaz, rajzpalyazat

Ígéretünkhöz híven megmutatjuk az Állat(i)-barátság rajzpályázatunk elődöntős rajzait. Az alábbiak a 3-6 éves kategória „elődöntőjébe” jutott rajzok. November 30. éjfélig lehet rájuk szavazni, a legtöbb szavazatot kapott rajz készítőjét díjazzuk.

Árkosi Márk 6 éves

Szabó Annabella 6 éves

Grosch Dániel 6 éves

Szigeti Lívia 5,5 éves (A Mazsola megeszi a vízipálmát)

Hosták Mira 4 éves

Kiss Gyula 6 éves

Jámbor Katalin 6 éves

Horváth Petra 4 éves

Alasztics Zalán 6 éves

Schäffer Gréta 5,5 éves

Nagy Mária 4 éves

Radics Júlia 6 éves

Pleszkáts Dóra 6 éves

Székely Gerda 4,5 éves

Jakubik Ádám 6 éves

Szabó Benedek 6 éves (A gepárd és az ember barátsága)

Fehér Kiara 6 éves (Kedvenc állataim)

Eszterlánc Óvoda, Felhő csoport  - Dunaújváros (A brémai muzsikusok)

Udvardi Kamilla 3,5 éves (Kamilla és a malacok)

Sárga Milán 6 éves

Varga Enikő 6 éves (Cica és az egerek)

Misur Mirjam 6 éves

Hegedüs Julianna 6 éves

Czombos Mátyás 6 éves (Beiglit sétáltatom)

Komáromi Hédi 5 éves (A kedvenc)

Földi Alíz 5 éves (Én és a kiscicám)

Toldi Kristóf 6 éves

Itt az alkalom, hogy szavazzatok: kinek a rajza tetszett a legjobban?

Komment 0 | Reblog! 0 |

Állat(i)-barátság - közönségszavazás 1.

Címkék: rajzpalyazat, Budapest Babszinhaz

Ígéretünkhöz híven megmutatjuk az Állat(i)-barátság rajzpályázatunk elődöntős rajzait. Az alábbiak a 7-10 éves kategória „elődöntőjébe” jutott rajzok. November 30. éjfélig lehet rájuk szavazni, a legtöbb szavazatot kapott rajz készítőjét díjazzuk.

Erős Ábel Lukács 6,5 éves

Illés Natália 8 éves (Kedvencek a kanapén)

Szappanos Bálint 10 éves

Bornemissza Krisztián 10 éves (Én és a kedvenc állatom)

Szabó Norbert 9 éves (Szürke, a denevér)

Csehi Áron 8 éves

Berényi Tekla 7 éves (A foltos ló, a sas meg a Tekla)

Kondorosi Alex 10 éves

Tránszki Dorina 8 éves

Kovács Eszter Tamara 6,5 éves

Szilágyi Emese 9 éves (Én és a macskáim)

Balázs Eliot Emanuel 9 éves

Ungai János 10 éves (Páva)

Nagy Alexandra 7 éves (A macskáimmal)

Barta Gréta 8 éves

Marosi Kristóf Dániel 8 éves

Csabai Klára 8 éves

Vígh Ágnes Eszter 9 éves (Én és a hörcsögöm)

Besenyei Attila 8 éves

Kozák Panna 9 éves (A teknősöm és én)

Berényi Dorottya 10 éves

Bujtás Botond 7 éves

Ungai Szebasztián 10 éves (A kutyák a kedvenceim!)

Ungai Szebasztián 10 éves (Kutyaszeretet)

Sárvári Nelli 10 éves

Kovács Dorka 10 éves (Rókakölyök)

Szalai Dóra 7 éves (Holdfény)

Babits Virág Erzsébet 8 éves

Puskás Csenge 7,5 éves

Simon Lili Mária 8 éves

Géczi Henrietta 8 éves

Kapczár Krisztina Diána 10 éves

Peresztegi Hanna 8 éves

Holló Eszter 8 éves (Kutya a vadonban)

Borbély Balázs 8 éves

Miskolczi Gréta 8 éves

Jakubik Dóra 10 éves

Babits Virág Erzsébet 8 éves

Ungai János 10 éves (Kényeztetés)

Kiss Gergely Nimród 7 éves (A kedvenc kismalacom)

Mikola Lídia 8 éves

Dombos Leila 10 éves (Cicák)

Kovács Kata 9 éves

Itt az alkalom, hogy szavazzatok: kinek a rajza tetszett a legjobban?

Komment 0 | Reblog! 0 |

Előadások és próbák - ezek egy színház életében a megszokott menetet jelentik. Kritikus Órára azonban első alkalommal került sor a Budapest Bábszínházban. (Nem a kiütés a cél, de a Színházi Kritikusok Céhe által szervezett programsorozat rövidítése KO.) Az 51. Odüsszeusz után, november 14-én Sztrókay András vezette a beszélgetést.

Odüsszeusz - előadásfotó

Vannak színházak, ahol egy ilyen a jubileumra nem kell öt évet várni (az előadás bemutatója ugyanis 2007 tavaszán volt). Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a báb műfaját a legtöbben még mindig kizárólag a gyerekeknek szánt produkciókkal azonosítják, akkor az, hogy egy ilyen ifjúsági (vagy akár) felnőttrepertoárba illő darabra folyamatosan igény van, akkor szinte mérföldkőnek is tekinthetjük ezt az ötvenediket. (És vannak persze praktikus okok, amiket egy színházban nem hagyhatunk ki a számításból: például azt, hogy a nőket játszó Ellinger Edina közben babát várt, a vendég címszereplő, László Zsolt pedig igen elfoglalt anyaszínházában, a Nemzetiben, és nem könnyű őt egyeztetni.)

A beszélgetésből kiderült, igen eminensek a nézők: szinte mindenki olvasta az Odüsszeiát – bár biztosan volt közöttük olyan, aki ezt odüsszeiaként élte meg… –, és úgy tűnt, nem jelentett problémát a kalandok követése, az élőszínház és a bábszínház közötti folyamatos váltás. Sztrókay András szerint nézőként izgalmas ez az átjárás, az egyetlen ember és az ő állandó interakciója a több méretben megjelenő bábokkal. Állítását természetesen nem cáfoljuk. Mint ahogyan Teszárek Csabát sem, aki az Odüsszeusz mellett Az ember tragédiáját vagy a Szentivánéji álmot említve úgy fogalmazott, hogy a súlyos klasszikusoknak jól áll ez a forma, hiszen a furcsa lények, a szokatlan stilizációkra a műfaj tökéletesen alkalmas, a bábbal a képi világ kitágul, a képzeletet érdekes játékra hívja, így a bábszínház a klasszikusokat közelebb hozza a nézőhöz.

„Sokat kínlódtunk vele” – mondta László Zsolt, amin a nézőtér igencsak meglepődött. Ez a kínlódás, mint kifejtette, arra vonatkozott, hogy Garaczi László darabjában a hős bolyong a tengeren, kalandokba keveredik, de ezeket a kalandokat a szerző nem fejti ki részletesen, ezáltal a történet nem válik annyira cselekményessé. A kulcsot az utolsó két jelenet adhatja visszamenőleg: a Hádésznál való szembesülés azzal, hogy mi is az életünk; illetve a végső párbeszéd Zeusszal. Mindezek mellett az elemzés során még két kulcsfogalom került elő. Az egyik az esendőség, a másik pedig a férfiközpontúság. Ez utóbbi persze Homérosznál és a görög kultúrában is visszakereshető, az viszont, hogy Odüsszeusz útja nőktől nőkig, kalandtól kalandig tart, a neohippi elvekre is utal, a címszereplő pedig tekinthető akár Szelíd motorosnak is, aki magáért az útért, a kalandokért megy előre hajthatatlanul. (Szegény nők, akik szinte mellékszállá válnak… Ahogyan a beszélgetésből kiderült Ellinger Edinának ezért sem volt könnyű dolga.)

És ha a darab sűrű nyelvezete nem lenne elég nehézség, ott vannak a László Zsolt által „leeszközözött” bábok – ezért egyébként gyorsan elnézést is kért –, amik önálló életet élnek, ilyeténképp maguk is technikai zavart okozhatnak, sőt a méretük, a súlyuk is jelentős. A lista teljessé tételéhez a legyőzendő akadályok közt említhetjük még a díszletben jelentős szerepet játszó vizet is. A színészek pedig sorolták a kulisszatitkokat a színpadról, a cipők talpának recéiről, a színfalak mögötti összmunkáról. (A KO után a lépcsőfordulóban elkapott beszélgetésfoszlányokból kiderült, ezt nem is gondolták volna.)

Azok a gimnazisták, akik ezt az előadást megnézték, egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy nem érezték cikinek eljönni a Budapest Bábszínházba. Úgyhogy hajrá, gyertek, kedves gimnazisták, különösen azért, mert a következő két bemutatónkkal – a Janne Teller regényéből készült Semmivel és kanadai Daniel Danis Kivi című darabjával – kifejezetten a középiskolás korosztályt várjuk. De a következő KO-ra is érdemes lesz eljönni: december 8-án a Babákról beszélgetünk.

Pénteken a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban jártunk, hiszen a hónap harmadik péntekje volt. Ezúttal a Rózsa és Ibolya című előadásunk mesei alapanyagát a két címszereplő, Teszárek Csaba és Karádi Borbála segítségével ismerhették meg a gyerekek és a felnőttek, majd részleteket láthattak a főszereplők jeleneteiből. És mivel a történetben az átváltozás kulcsfontosságú, a kézműves foglalkozás is ehhez kapcsolódott. A Sárkányos könyvtárban legközelebb december 14-én találkozhattok velünk, addig azonban tartogatunk még meglepetéseket...

Ehhez rövid képes élménybeszámolónk is van:

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Babákat, a Budapest Bábszínház és a MaNNa Egyesület közös produkcióját 2012 tavaszán mutatták be. Az előadás alapanyaga Jean Genet Cselédek című drámája, rendezője Fodor Annamária. Őt kérdeztük.

„Bűn és bűnhődés, szabadság és szolgaság, nő és férfi, gyűlölet és szeretet, az én és énkék közt dúló örök, véget nem érő harc, küzdelem. Fantáziavilág a fantáziavilágról.” (Idézet az előadás szórólapjáról.)

„A Babák korhatáros előadás, de a plakáttal ellentétben nem 14 év, inkább 18 felett ajánlott. És csak azoknak, akik bírják, amikor beszippantja őket egy intenzív, fülledt, nyomot hagyó élmény.” (Részlet egy kritikából- Takács Máriusz: Kiderült az igazság: Férfi volt a Madame)

„Mániákus Genet-rajongóknak és a Cselédekben csalódottaknak egyaránt erősen ajánlott előadás. Fodor Annamária színésznő, néhány produkcióban már jelmeztervezőként is olvashattuk a nevét, ezúttal azonban rendezőként tűnik fel a színlapon. Tobzódik a teatralitásban, a zenében, a mozgásban, és még a humort is megtalálja ebben a drámában - és ettől a sok(k)tól hirtelen működésbe lép a darab.” (Részlet egy programmagazin ajánlójából.)

- Miért épp Genet Cselédekjével mutatkoztál be „igazi” rendezőként?

- Egyáltalán nem voltam a darabból mindentudó. Még régen, színjátszós koromban csináltuk, és tudtam, hogy van pár színész, akiknek adni akarok valami jót, és ezt a kettőt így összeraktam. Azt hiszem, nagyobbat nem tudtam volna kigondolni magamból. Imádom azt benne, hogy szerepjátékról szól, legalábbis ezt láttam bele, így fogalmaztam magamnak. Az, hogy vannak színészek, akik ugyanúgy tudnak tárgyakat animálni, énekelni és táncolni, az szerintem a csúcs. Azt akartam, hogy próbáljunk egy nagyon magas léc fölé ugrani, ráadásul egy olyan anyagból, amit már mindenki eltol… Tavaly télen följártam Hildához (a dramaturg, Hársing Hilda) a hóban, sokat beszélgettünk. Ő csodálatos dolgokba vezetett be, például a történeti háttérbe, hogy valójában mi volt ez a gyilkosság. A cél az volt, hogy ezt a szürke púdert lefújjuk a darabról, és a nagyon poros mondatokat kihúztuk vagy átírtuk. Például a tejesember helyett nálunk egy kertész van, épp a rózsák miatt, és mert elképzeltük, hogy kije lehet a Madame-nak. Aztán arra jutottunk, hogy egy kantáros kertész fiú a Született feleségekből.

- Milyen rendező vagy?

- Mániám, hogy mindent pontosan lekottázok. Szerintem nem vagyok erőskezű, bár Gáspár Anna azt mondta, hogy meglepődött: szigorú lettem, összeszedett. De olyan fura azt mondani, hogy rendező, mert ez az előadás egy nagyon közös munka.  

- A Cselédeket elő-előveszik színházakban, de az előadásokra általában nem jellemző sem a humor, sem az a fajta öltözködésbeli stílusosság, amit itt vállaltan használtok.

- Én azt gondolom, ez mindennek a csúcsa, ha egy hideg-rideg anyagból a humort kihozzuk. Belőlem jön, mert én általában mindent így fordítok le magamnak. Persze, csomó öncélú viccelődés volt benne, ami lekopott a próbákon, de az, hogy ezt a nagyon sűrű anyagot fel lehet könnyíteni ilyen dalokkal, az nagyszerű. És igen, legyen divat a színpadon! Mert lány vagyok, akinek ez nagyon fontos és az ízlés a színpadon nagyon meghatározó. Nagyon rá vagyok kattanva mindenre, ami divat, design, látvány, ezért olyan valakit választottam magam mellé, Csík Melindát, aki a divatban otthon van, és Michac Gábort, aki pedig a díszletet tervezte. Készült egy gyönyörű portfólió, és az alapján nekiindultunk, de én még Belgrádban is szerb nyelvű Elle-t vettem, hátha abban találok valamit. Idővel a látvány egyre letisztultabb lett, viszont mindig minden megtalált, ami ehhez az előadáshoz kellett: a csipke, a rózsa, a színvilág. Míg próbáltuk, azt gondoltam, a fényelés a legdurvább dolog a világon. Tengely Gábor viszont, aki nagyon ismer engem, azt mondta, imádni fogom, és tényleg imádtam, ahogy lehet játszani a fénnyel, a sötéttel. Egy operatőr barátom szerint, aki látta az előadást, gyönyörűen fényeltem, ami egy „szem”-től nagy dicséret. És azt is hozzátette, hogy bár nem értette a darabot, de olyan jó volt, hogy végre gondolkodnia kellett. És ő egy férfi, olyan igazi férfi, pedig szerintem ez egy csajos darab.

Mórocz Adrienn, Bercsényi Péter, Bohoczki Sára (fotó: Kállai-Tóth Anett)

- Miért?

- Úgy csajos, hogy… Szenvednek a nők, és ezt a férfiak nem szeretik nézni. Nagyon monoton ez a darab, sokszor visszakanyarodunk ugyanoda, amiből egyébként négy kört már kihúztunk. (Elgondolkodik.) Bár lehet, hogy nem csajos.

- Szerintem meg pasis, már csak az erotikája vagy a thrillersége miatt is.

- Ilyet is akartam, mert ez egy thriller. A lányok (Bohoczki Sára, Mórocz Adrienn) meg gyönyörűek. A jelmezben, parókában, sminkben azt akartam, hogy nagyon hasonlóak legyenek, holott nagyon különböző színészek és egyéniségek. Peti (Bercsényi Péter) szerintem csodálatos, ő mindent tud, és ez fantasztikus. Egyébként meg ebben a darabban minden nagyon furi, amit olyan jó megnyomni ilyenekkel, Christina Aguilerával, George Michaellel, erotikával, divattal…

- Evidens volt, hogy az előadásnak a Bábszínházban lesz állandó helye?

- Meczner János nagyon nyitott volt, ami csodálatos. Azt hiszem, amiatt is nagyon fontosnak érezte ezt az előadást, mert ebben az a három generáció, akiket ő tanított (a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakon Fodor Annamária, Bercsényi Péter, Bohoczki Sára és Mórocz Adrienn osztályfőnökeként) ebben a színházban az ő keze alatt összeterelődtünk, hogy összeértünk, és ebből valami jó dolog jön ki. Többen úgy fogalmaztak, hogy ezzel a dologgal itt elindult valami cool.

- Az meg se fordult a fejedben, hogy játssz az előadásban?

- A színjátszón és amikor a főiskolán Krucsó Ritával csináltuk, akkor is a Madame voltam. Megfordult az agyamban, hogy jaj, de eljátszanám ezt vagy azt, talán Claire-t, de ez így pont jó. Jó nézni, a még a fotókat is, hogy nekem ehhez közöm van. Én azt hittem, hogy ez csak annyi lesz, amennyi tavaly volt. Nekem ez az évad már egy bónusz. Nagyon szeretném, hogy lássák őket itt is, máshol is.

Előadások a Budapest Bábszínházban

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Budapest Bábszínházban első alkalommal kerül repertoárra nem kötelező olvasmány feldolgozásán alapuló, kifejezetten a 13-18 éveseknek szóló előadás. Janne Teller itthon is kultuszregénynek számító Semmijét több európai színházban is bemutatták, magyar felső tagozatosok és gimnazisták is játszottak a könyv alapján készült előadást, de bábszínpadi adaptáció még nem készült belőle. Nem túl eredeti módon elsüthetnénk azt a címet, hogy A Semmiről egészen - hiszen a célunk az, hogy a premierig figyelemmel kísérjük a produkciót, és reményeink szerint utána is teret adjunk a nézői véleményeknek, visszajelzéseknek. Először a rendezővel, Hoffer Károllyal és a dramaturggal, Gimesi Dórával beszélgettünk arról, miért és hogyan szeretnék a Semmit színpadra állítani.

- Hogyan találtál rá a könyvre?

Hoffer Károly: Teljesen véletlenül. 2011 decemberében egy délután, amikor teljesen kikészültem az egyetemi terheléstől, attól, hogy elképesztő módon teper az ember, ezer dolgot csinál, de épp ezért, az elaprózódás miatt mindenhol csak hatvan százalékot tud kiadni magából, közben viszont nem tudja mérlegelni, mennyire éri ez meg, elmentem az egyik nagy könyvesboltba, hogy vegyek egy jó könyvet. Az ifjúsági regényeknél megláttam ezt a pofátlan címet, és megtetszett az, hogy valaki a semmiről akar írni. Aztán elolvastam a fülszöveget, azokkal a mondatokkal, hogy „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” És abban a pillanatban azt éreztem, hogy Pierre Anthon, a regény főszereplője pontosan arról beszél, ami engem is foglalkoztat. Elolvasva a könyvet pedig világossá vált, hogy a fiatalok nyelvén, kamaszok történetén keresztül szól olyan kérdésekről, amik folyamatosan, felnőttként is foglalkoztatják az embert.

- Menjünk egy picit oda vissza, hogy az ifjúsági könyvek között keresgéltél. Miért?

HK: Egyrészt azért, mert hátha találok valami jó előadás-alapanyagot, amivel érdemes foglalkozni, másrészt pedig fantasztikusak a gyerekkönyvek illusztrációi, ahol a kép úgy össze tud forrni a szöveggel, hogy abból valami egészen komplex világ lesz. Az pedig, hogy érdekelnek a problémakönyvek, abból jön, hogy sok olyan ifjúsági előadást láttam, ami a kamaszokat foglalkoztató problémákat dolgozott fel. A Kolibriben, ahol stúdiós voltam, ilyen volt a Gabi, a Helló, náci, a Mama kerestetik vagy a Kövek. Aztán az egyetemen az egyéni vizsgámhoz egy Ulrich Hub-darabot választottam, ami tízéveseknek szól arról, mi újság istennel.

Hoffer Károly az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- És akkor folytassuk onnan, hogy elolvastad a könyvet.

HK: Közben azért kétszer vagy háromszor letettem, de mindig muszáj volt újra felvennem, mert azt éreztem, a végére kell jutnom, bármennyire is durva a játék. Akkor tettem le például, amikor a kutya levizeli a keresztet. A kereszt tulajdonképpen akkor elveszti a szakralitását, amikor kiviszik a templomból, és az már csak egy rátét, hogy rápisil a kutya, és attól a pillanattól, hogy rákerül a Fontos Dolgok Halmára, a kereszt tárggyá válik, elveszti az eredeti jelentését, mégis azt éreztem, ez nekem sok. Vagy amikor Jan Johannak levágják az ujját, és azt éreztem, hogy abban a helyzetben, ha nekem vágnák le a mutatóujjamat, és nem tudnék többet hegedülni… De a többiekért tudok izgulni, nagyon bírom Pierre Anthont, még azzal is, ahol látszik, hogy bukik az elmélete, a pofátlansága viszont szimpatikus. Azzal egyetértek, amit az írónő is állít, hogy nem durvább ez a könyv annál, amit a média ad, amit olvasnak vagy látnak a moziban. Amikor áprilisban elkezdtünk dolgozni a szövegen, folyamatosan jöttek szembe az ilyen témájú újságcikkek, és nem csak amerikai esetek voltak benne, hanem mondjuk egy soproni, ahol én gimnazista voltam. És akkor felmerült bennem, hogy miért nincs nekünk arra lehetőségünk, hogy ezt megelőzzük, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy rózsaszín dologgal kell bebizonyítani az életigenlést, hogy az életnek van értelme. Mert azt gondolom, ez a könyv optimista. Bármennyire is bizarrul hangzik, de ezek a gyerekek ebben a történetben legalább annyit nyertek, amennyit elvesztettek: azzal, hogy beadtak valamit a halomra, újraéltek és újraértékeltek egy csomó dolgot, véleményeket kezdtek alkotni, és ez még inkább aláhúzza, hogy az igazán lényeges és értékes dolgok nem tárgyakban manifesztálódnak.

- Volt egy erős olvasmányélményed, de hogy jutott eszedbe, hogy a Semmiből előadás legyen?

HK: Tudtam, hogy lehet ebből valami izgalmasat csinálni. Dóri kezébe adtam, ő is rákattant. Az osztályfőnökömnek, Meczner Jánosnak elmondtam, hogy ebből lehetne – akár önszerveződően is – előadást csinálni, és támogatta az ötletet. És aztán a neten keresgélve, tudva, hogy ebből már készültek előadások, egy hétfői napon rátaláltam egy előadásra Drezdában, amit még azon a pénteken, nagyjából egy héttel a premier után, meg is néztünk.

- Nyilván olyan szemmel, hogy ebből mit lehetne használni.

Gimesi Dóra: Élőszínházi előadás volt, stúdiósokkal, tehát huszonéves színészekkel. Abban szerepeket nem vontak össze, viszont mindenki több szerepet játszott. Nagyon pontosan vettek át mindent a regényből. A könyvben, valljuk be, papírmasé karakterek vannak, és Drezdában arra nem is volt törekvés, hogy az előadásban ne ilyenek maradjanak. Ez az előadás arra volt jó, hogy megtudjuk, mi az, amit nem akarunk úgy csinálni. Mégis nagyon hasznos volt, hogy láttunk egy adaptációt, ráadásul egy németet, akik a brechti hagyomány miatt nagyon tudják, hogyan kell egyszerre kinn is lenni, benn is lenni, megélni és narrálni egy karaktert. Sokat beszélgettünk Karival, hogy ezt itthon meg lehet-e csinálni és hogyan. Arra jutottunk, hogy a báb ezen könnyít, hiszen az már egy stilizáció, tehát eleve távolságtartást feltételez a forma, ugyanakkor épp ettől válik izgalmassá.

- Találkoztatok Janne Tellerrel is. Drezda után?

HK: Igen, a könyvfesztivál alatt, de itt, a színházban. Elmeséltük neki a tervünket, azt, ami addigra, jórészt Drezdából hazafelé a vonaton körvonalazódott. Feltettünk neki egy csomó olyan kérdést, amire nem kaptunk választ a könyvből, például azt, mivé váltak ezek a fiatalok. Erre azt mondta, hogy ezzel még nem szembesült, inkább kicsit gondolkodna rajta. Aztán válaszolt valamit. Azokat az interjúkat olvasva, amik a könyvfesztivál alatt készültek vele, számomra az derült ki, hogy elég sok kész mondata van. Azt éreztem, hogy a gyerekek, különösen Pierre Anthon, nála a tézisek szintjén maradtak, bár folyamatosan arról beszélt, hogy ez neki egy belső hang, aki időről időre felszólítja, hogy állj meg és gondolkodj, úgyhogy élete más-más időszakában más-más a válasz, amit erre adni tud.

GD: Azt hiszem, ez a találkozás igazából abban segített, hogy a színpadi adaptációban szabadkezet adott. Hogy például a regénybeli Hussain nevű fiúnak, aki az imaszőnyegét adja be, nem kell feltétlenül benne lenni az előadásban, mert ez nálunk, Magyarországon nem átélhető, hiszen azzal, hogy a könyvben néhány fejezettel később ájtatos Kaj beszolgáltatja a keresztet, ami ugyanúgy vallási szimbólum, csak épp nekünk jóval érthetőbb, a problémafelvetés megmarad. A regényadaptáció azért nehéz, mert vagy szolgai módon követed a regényt, és akkor papírízű lesz az előadás, vagy teljesen elereszted magad, akkor pedig elveszik a regény. Szerintem egy jó regényadaptációnál a szellemiséghez kell hűnek lenni, nem a betűhöz. Amit mi csináltunk, a szellemiséghez hű, sok ponton egyezik a művel, más helyeken viszont nem.

- Hogyan alakult ki ez a szereposztás?

GD: Van ennek egy praktikus oka: nyolc ember a legkevesebb, ami egy osztályt dinamikájában le tud képezni. Minden iskolai történetben megvannak a klisészerű karakterek, de a kliséket nem irodalmi-művészeti, hanem valós értelemben értem. Mindenhol van egy gyerek, akit csúfolnak, utálnak valamiért, itt ez a dagadt Henrik, aki egyrészt dagadt, bár nem tudjuk , ezzel van-e neki baja, másrészt viszont az anyja az osztályfőnök. Minden osztályban van egy szép lány, akire minden fiú hajt. Minden osztályban van egy fiú, akinek zenekara van, és ő a menő fiú, és ő az, aki összejön a szép lánnyal. Aztán minden osztályban van valaki, aki furcsán öltözködik vagy egy szubkultúrához csapódik, mert ki akar tűnni. Tehát vannak az alapkarakterek, akiket nyolc emberrel már meg lehet mutatni..

- De az fel sem merült, hogy a drezdai példát kövessétek?

GD: Nem, mert ahhoz, hogy valódi viszonyokat alakítsunk ki a figurák között, lehetetlen, hogy egy szereplő több karaktert is játsszon. Így viszont eggyel súlyosabbá válik az, amit a könyv állít. Azok a kicsi bosszúk, amik a könyvben működtetik a történetet, csak a végén válnak személyeskedéssé, itt viszont egy nyolc év alatt kialakított viszonyrendszerrel van terhelve az osztály, szerelmekkel, barátságokkal, elfojtásokkal. Ezért lehet 3D lett a 2-ből, amihez erősen hozzátartozik, hogy ha nagy Hans Sofie szüzességét kéri, az nem csak annyit jelent, hogy egy lánynak elveszi a szüzességét, hanem a legjobb barátja barátnőjének veszi el a szüzességét, és ennek beláthatatlanok a következményei, mert rámegy a barátság, a szerelem. Minden differenciáltabb, bonyolultabb, súlyosabb, fájdalmasabb lesz ettől, és a gyerekek azáltal, hogy az önzésük miatt feláldozzák a kapcsolataikat, kiégetté, megalkuvóvá, cinikussá válnak a történet végére, mert bemocskolódnak azok a tiszta dolgok, mint a gyerekkori barátság, a szerelem, az álmodozás.

HK: Senkiből nem akartunk egyértelmű, vegytiszta karaktert. Az a cél, hogy mindenkivel tudjanak menni a nézők a problémák miatt, hogy lássák az okokat, de azt is, hogy mindenki elkövet hibákat. A regénynek nagyon logikus a rendszere: az írónő módszeresen épít le, hogy mi ne legyünk olyanok, mint a szüleink, a családtól indul, a szerelmen, a hazán, a valláson keresztül eljut Jan Johan ujjával a jövőig, és tényleg zavarba ejtő, hogy mi lenne a következő lépcső, hova jutnának el a játékban. Én azt szerettem volna, hogy a kötetből jóformán teljesen kimaradó felnőttszemszögöt is láttassuk, és kezdettől fogva akartam, hogy legyen egy kontrapont, az osztályfőnöké, aki részben pozícióba is helyezi azt, hogy a gyerekek játéka mellette zajlik, részben pedig egy egészen más nézőpontot képvisel.

Gimesi Dóra az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Nagyjából elkészült a koncepció, majd megnéztétek a trefortosok előadásait. Abból milyen tanulságot szűrtetek le?

GD: Azt, hogy ezeknek a hetedik-nyolcadikosoknak embertelenül közük van ehhez a könyvhöz. Hogy a gyerekek találták meg a könyvet, ők akarták feldolgozni, hogy igényük volt arra, hogy megcsinálják. És tényleg az van, hogy ma ezt a korosztályt nem a Légy jó mindhalálig foglalkoztatja.

HK: Olyan belső energiával dolgoztak ezen, hogy a tanárnő elmondása szerint neki alig kellett bármit is hozzátenni. A hetedikesek például csak nekünk kettőnknek játszották el, mert annyira meg akarták mutatni. Náluk az előadás minden esetlenségével igazán azt lehetett érezni, hogy ez a sajátjuk.

- A leendő közreműködők mikor kapták meg kötelező olvasmánynak a könyvet?

HK: Az osztálytársaimnak nagyjából egy évig kellett ezt hallgatniuk, mert szinte csak erről tudtam beszélni. A színházban tavasszal mondtam el, nevezhetjük úgy, hogy felkértem a színészeket, de inkább mondjuk úgy, hogy meséltem nekik arról, hogy lenne egy anyag, ami engem nagyon érdekel, és szeretném, ha együtt megcsinálnánk. És mindenki igent mondott. Amikor elolvasták, annak nagyon örültem, hogy senkiben nem maradt visszhangtalan, és megéreztem, hogy valamit tud a regény, mert nem lehet elmenni mellette. Tudom, hogy sokat fogunk még beszélgetni, sejtéseim vannak, hogy milyen falakba ütközhetek, de biztosan meg fognak lepni olyan kérdésekkel, véleményekkel, amikre én nem is számítok.

- Az elejétől fontos szerepet szántál a zenének vagy ez közben rakódott rá?

HK: Lévén, hogy én is zenész vagyok, a legelejétől tudtam, hogy az előadást zenére akarom építeni, mert a zene több tud lenni, mint bármilyen próza, és ennek a zenének olyannak kell lenni, ami „szétüti” a nézőteret. Amikor szereplőket válogattam, azt is figyelembe vettem, hogy ebből a szempontból is a topon legyen a produkció, itt a színházban pedig remek zenészek vannak. Ez a történet egy közösségről szól, az együttzenélő emberek között pedig mindig van egy kapocs. Aztán ahogy haladunk egy egyre leépülő közösség felé, a zene rendszere is redukálódik, hogy a csöndhöz jussunk el. Ebben szinte biztos voltam az elejétől.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Mert fontos a jó alapanyag

Címkék: Budapest Babszinhaz, bábszínház, kortars irodalom, könyvtár, olvasás

Ha közhelyeket citálnánk, akkor azt mondhatnánk, a színház tulajdonképp olyan, mint a főzés: nem mindegy, mi kerül a színpadra, s ha minőségi irodalmi alapanyagból dolgozik a dramaturg vagy az író, az fél siker. Ebben a posztban azokat az irodalmi műveket gyűjtjük össze - az ábécé sorrendjében -, amelyek adaptációi megtalálhatóak a színház repertoárján. Biztos akadnak, akik folyékonyan olvassák a rovásírásos Hetvenhét magyar népmesét, valószínűséggel ők vannak kisebbségben, így csak a magyar nyelvű oldalakon keresgéltünk. (Praktikus információ: az irodalmi műveket a vastag betűs linkekre kattintva találhatják meg és olvashatják el.)

Andersen-mesék közül kettőből áll össze az azonos című előadásunk, és császárokról szól. Császárokról meg madarakról. Pontosabban két császárról, egy jó madárról meg néhány jómadárról.

A Diótörő novembertől januárig természetesen idén is műsoron lesz. Az E. T. A. Hoffmann novellája alapján, Csajkovszkij zenéjére készült zenés pantomim és bábjáték műfajú előadásra, amelyen generációk nőttek fel, már ötéveseket is várunk.

„Bűbájat szállítok reátok, / És a jövőnek végéig beláttok / Tűnékeny álom képei alatt…” – mondja Lucifer Az ember tragédiája harmadik színének végén, és ezzel Ádám megkezdi álmait az időben. Mi lehetne alkalmasabb a „tűnékeny álmok” megidézésére, mint a bábszínház? A bábu a földön jár, ügyes kezek a levegőben reptetik, ha kell – így nem köti gravitáció, és ha elbukik, itt valóban száz alakban újólag felél. Új és szabad értelmezést kap a bábok által Madách Imre műve: a kis fabábok nem nemzeti tragédiát játszanak, hanem az ember örök esendőségét közvetítik nekünk. Bábok lennénk mi is, valaki kezében? Kinek a kezében? Van szabad akarat? Van cél? De talán nem is a válasz a legfontosabb, hanem az, hogy mi is feltegyük magunknak ezeket a kérdéseket. A Budapest Bábszínház előadását Garas Dezső rendezte.

Lázár Ervin világában minden ismerős, mégis minden másképp van. A kerekerdő négyszögletű, a hős csúnya, a tündér hétfejű. A hétköznapok eseményei mesévé kerekednek, a mese hősei hétköznapi örömökkel, bánatokkal találkoznak. Ez a különleges, semmihez sem hasonlítható, lírai mesevilág A Hétfejű Tündér meséjében elevenedik meg a Budapest Bábszínház színpadán.

A János vitézből készült előadás is klasszikus produkció, sok éve van műsoron, de mindig újabb bábos nemzedékek játsszák és mindig újabb nézőgeneráció ül a színházteremben. A 6 éves kortól ajánlott előadáson keresztül az iskolás gyerekek megismerkedhetnek Petőfi költészetével, hogy felnőve is hű olvasói maradjanak a költőnek.

A Lúdas Matyi kötelező olvasmány, bár valljuk be, ma már leginkább csak a lábjegyzetek segítségével értjük Fazekas Mihály művét. A 2012/2013-as évadot nyitó produkció - melynek szövegét Tasnádi István írta, az eredetihez hűen, de kicsiknek, nagyoknak érthető nyelven - a színház ismert magyar meséket új feldolgozásban, friss szemlélettel színpadra állító előadásainak sorába illeszkedik. Matyi és az izgága lúd viszontagságai a hagyományos asztali bábjátékot rajzfilmes ötletekkel ötvöző, kicsiknek és nagyoknak egyaránt szórakoztató formában.

A szorgalmas mókusok Rókus mókus vezetésével egész nyáron át gyűjtötték a télire való eleséget. Az utolsó zsák mogyoró is a helyére került az odvas fa kulcsra zárt raktárába. A nagy munka után megérdemelnek egy kis szórakozást, el is mennek a közelben szereplő cirkuszba, a nagy Bumba majom csodás attrakcióit megnézni. Ezalatt a téli raktárt az a két mókus őrzi, aki a legkevesebbet tett a készlet összegyűjtéséért: a cserfes Misi, és barátnője, Muci. Bumba rábeszéli őket, hogy kukkantsanak be titkon ők is az előadásra, és eközben kirabolja a téli élelem raktárát. Misi elbujdosik a felelősségre vonás elől, Mucit Rókus mókus büntetésül ketrecbe záratja. A bűntudatos Misi a messzi Afrikába indul, hogy az örökké termő fákról pótolja az elveszett tartalékot. Így indulnak Misi mókus kalandjai, amelyeket Tersánszky Józsi Jenő jegyzett le. A produkciót még az Állami Bábszínház mutatta be, s a Budapest Bábszínházzá átkeresztelt intézmény sem vette le a műsorról. Igazi többgenerációs előadás, amelyet valószíűleg a fiatalabb nagyszülők és a szülők is láttak, és a legkisebbek sem fognak csalódni.

Valljuk be: Homérosz Odüsszeiája izgalmas történet, az eposzi forma azonban sokak kedvét elveszi attól, hogy leemeljék a polcról. A bábszínházi Odüsszeusz szerzője Garaczi László, aki minden lényegit megtartott, a Játszó-tér vízzel elárasztott színpadán vannak lótuszok és nimfák, a kérők serege sem hiányzik, s az igazi izgalmat a báb- és az élőszínházi műfaj találkozása adja, ugyanis a címszereplő teljes testi valójában László Zsolt, partnerei pedig bábok.

Az Óz, a nagy varázsló, Lyman Frank Baum meséje, Kansas-Mumpicföld viszonylatban játszódik. Ez a történet is klasszikus, csakúgy, mint az előadás, amelyben feltűnnek nyugorok, smaragd- és porcelánvárosiak, valamint Dorka, Toto és barátaik,a szalmafejű Madárijesztő, aki észre vágyik, a Gyáva oroszlán, aki bátorságot szeretne kapni, és a Bádogember, aki szívet kérne az üres mellkasába. Ám Óz ezeket nem adja oda nekik, hiszen a legnehezebb helyzetben kiderül, hogy a Bádogembernek érző szíve van, a Gyáva oroszlán tud bátran viselkedni, de ha kell, a Madárijesztőnek is helyén az esze, ha a barátai bajban vannak.

A Rózsa és Ibolya két forrásból is ismert: Arany Jánostól és a Hetvenhét magyar népmese című Illyés Gyula készítette gyűjteményből. A Budapest Bábszínház előadásának szövegét Gimesi Dóra írta, aki a klasszikus motívumokat mind felhasználta, ugyanakkor maivá tette a történetet. A nagyszínpadon megelevedik az emberek hétköznapi és a tündérek varázslatos világa, a magyar népmesekincs pedig találkozik a fantasy műfajával.

A Túl a Maszat-hegyen eredetileg verses meseregénynek készült - részletek a Jelenkorban -, Varró Dániel a Budapest Bábszínház felkérésére adaptálta színpadra a művet, s lett belőle végül Presser Gábor dalaival - a dalszövegeket itt gyűjtötték össze lelkes rajongók - zenés kalandjáték 6-tól 99 éves korig. Maszat Jankával és Muhi Andrissal több színház közönsége is barátságot köthetett, de ilyen hosszú sikerszériával máshol nem dicskedhetnek.

Bár ábécésorrendet emlegettünk, A brémai muzsikusok és a Csipkerózsa (figyelem: nem Csipkerózsika!) mégis a végére kerültek. Az ok praktikus: azonos a szerzőjük, egész pontosan a gyűjtőjük. A Grimm testvérek összegyűjtött meséiből Gimesi Dóra és Veres András, illetve Lackfi János írtak új darabot. Közös a két előadásban az, hogy nagyszínpadiak, zenések - a Csipkerózsa olyannyira, hogy már-már musical -, és mindkettőre 5 éves kortól várjuk a nézőket.

A posztot nyitó mondatot tekinthetjük alapvetésnek. S hogy milyen konzekvenciát vonhatunk le? Azt mindenképp, hogy olvasni jó. Meg azt is, hogy a bábosok szeretik az irodalmat, a kortárs szerzőket pedig különösen. (Úgyhogy egy külön posztban majd róluk is megemlékezünk.)

Komment 0 | Reblog! 0 |

És persze nálunk. Az évad első két premierjét Fige Attila és Bereczki Csilla rendezték, akik mindketten a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező-bábrendező szakos hallgatói. Az októberi Pesti Műsorban nem csupán a Lúdas Matyiról és a Pettson és Finduszról kérdezték őket, hanem az élőszínház és a bábszínház közti viszonyról, a gyerekszínház műfajáról is.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Moszkva, Moszkva!

Címkék: Budapest Babszinhaz, bábszínház, színház- és filmművészeti egyetem

... sóhajtjuk irigyen a Prozorov lányokkal unisono, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves bábszínész szakosai jelenleg az orosz fővárosban, a Sztanyiszlavszkij születésének 150. évfordulója alkalmából a moszkvai Művész Színház által rendezett nemzetközi fesztiválon vendégszerepelnek az Alföldi Róbert rendezte A tavasz ébredése című előadásukkal.

Mivel az egyik osztályfőnök, Meczner János a Budapest Bábszínházat igazgatja (a másik osztályvezető Csizmadia Tibor), az osztályból pedig többen szerepelnek az színház repertoár-előadásaiban (Mórocz Adrienn - Pettson és Findusz, Diótörő, Babák, János vitéz, Spiegl Anna - Hajnali csillag peremén, Szolár Tibor - Lúdas Matyi, A hattyúk tava, Hoffer Károly - A Hétfejű Tündér, A hattyúk tava, jövő héten pedig a Semmi rendezőjeként és látványtervezőjeként kezd próbálni, Makra Viktória, Márkus Sándor - A hattyúk tava), ráadásul velük van Rigó Anna, aki nem csupán A tavasz ébredésének, hanem több BB-s produkciónak is a rendezőasszisztense, természetesen mi sem maradhatunk le erről a hírről. Aki kíváncsi az élménybeszámolóikra, a Színház.hu oldalon ide és ide kattintva olvashatja el azokat, aki pedig látni szeretné, hogyan bánnak például a legyezőkkel, október 25-én és 26-án A hattyúk tavában megnézheti őket.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Mi az a bábszínház? - 5.

Címkék: Budapest Babszinhaz, bab, bábszínház, mr bean, William Kentridge

A báb műfaja tulajdonképp kimeríthetetlen, így a sorozat folytatódik. Ezúttal az árnyjátékra és a vásári bábjátékra mutatunk unortodox példákat.

A Pilobolus alapvetően tánctársulat, a Shadowland című produkciójuk azonban a mozgásszínház mellett nem kevés bábos elemet, nevezetesen árnyjátékot tartalmaz. Aki elmulasztotta őket akkor, amikor Budapesten jártak, íme a produkcióból egy kis ízelítő.

Valószínűleg William Kentridge neve sem ismeretlen a magyar közönség és a blog olvasói előtt (itt emlegettük). A képzőművész-rendező Sosztakovics Az orr című operáját néhány éve a New York-i Metropolitanben vitte színre, meglehetősen sajátos árnytechnika alkalmazásával.


Itt pedig némi háttér arról, Kentridge hogyan és miért játszott a papírkivágással, illetve a vetítéssel.

...

És most pedig valami egészen más: Mr Bean bebizonyítja, hogy a bábban van pénz.

Ez utóbbi állításra várjuk az érveket és az ellenérveket.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Akik rendszeresen olvasnak bennünket, azok tudják, hogy ebben az évadban elindult egy együttműködés a Budapest Bábszínház és a Fővérosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Gyerekkönyvtára között: minden hónap harmadik péntekjén ellátogatunk a Szabó Ervin térre, a Sárkányos Gyerekkönyvtárba. Október 19-én 17 órától a Hajnali csillag peremén című előadásból kaphatnak ízelítőt az érdeklődők. Fontos: a gyerekek és a szülők kedvenc macijai semmiképp ne maradjanak otthon!

„Hozd magaddal kedvenc mackódat, aki a legjobb barátod, alvós társad, titkaid tudója – ez az előadás neki is szól! Aki nem tud mackót hozni, az előadás idejére kölcsönkap a Mackókölcsönzőből. Figyelem! Felnőtt nézőink is mindenképp mackóval vagy gyerekkel érkezzenek!” S hogy miért?

Mert a kortárs gyerekversekből összefűzött, már hároméveseknek is ajánlott előadás egy óvodás mackólány, Méz Elza életének egy napjába sűríti a gyereklét fontos eseményeit: a felkelést, a reggeli rohanást, a félelmetes szomszéd nénit, a városi forgatagot, a villamost, az óvodát, a játékot, a szerelmet, a csillagokból visszanéző nagypapát, az esti mesét, az éjjeli álmot. Hétköznapokról és ünnepekről, örömökről és bánatokról, mackókról és gyerekekről mesél, mackóknak és gyerekeknek.

A Tengely Gábor rendezte produkcióban elhangzanak Erdős Virág, Gimesi Dóra, Havasi Attila, Kántor Péter, Kiss Judit Ágnes, Kiss Ottó, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Lackfi János, Mesterházi Mónika, Oravecz Imre, Part Nagy Lajos, Ranschburg Jenő, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Varró Dániel versei. Aki szeretné megnézni teljes egészében a „mackóélet és mackóálom” alcímű Hajnali csillag peremén-t, október 20-án és 31-én, illetve november 8-án, 24-én és 29-én teheti meg a Budapest Bábszínházban.

De a Sárkányos Gyerekkönyvtár a héten kínál még programot. Szerda délelőtt Bajzáth Mária segítségégen útmutatót kaphatnak a szülők ahhoz, hogyan induljunk el a Mesék (B)irodalmában, mit érdemes a 3 év alattiaknak választani, miért és miben segítenek nekünk és az apróságoknak. Ezekről a kérdésekről és a közben felmerült gondolatokról beszélgetnek kötetlen formában, és minden bizonnyal hasznos tanácsokat kaphatnak szerdán 10:30 és 11:30 között a gyerekkönyvtárba látogatók.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Mi az a bábszínház? - 4.

Címkék: Budapest Babszinhaz, bábszínház, Salzburg, Richard Wagner, Mozart, marionett

Folytassuk akkor tovább a sorozatot, amelyben megmutatjuk, mi mindenre alkalmas a báb.

Akik jártak Salzburgban, minden bizonnyal látták a bábszínház épületét. Illetve nem is csak egy általános báb-, hanem kifejezetten marionettszínházról van szó.

Ahogyana  fenti képen is látszik, természetesen műsoron van Mozart: a zeneszerző operáiból egyórás, leginkább a turistákat célzó esztrád mellett olyan komplett produkciókat is látni a repertoáron, mint az alábbi Varázsfuvola:

A Mozart-klasszikus a Budapest Bábszínház repertoárján is szerepel, és mi is marionett technikával játsszuk. Legközelebb november végén látható a produkció a Játszó-téren.

És persze nem hagyhatják ki A muzsika hangját sem abban a városban, ahol a film helyszíneihez kapcsolódó túra még mindig komoly népszerűségnek örvend. Érdekes módon a salzburgiak épp erről a húzóprodukcióról nem készítettek trailert, így egy turné promófilmjét tudjuk csak linkelni:

Az utóbbi évek legnagyobb dobása - a médiát tekintve mindenképp - a Salzburgban idén márciusban bemutatott A nibelungok gyűrűje, a Ring-tetralógia első része, amelyben az élő- és a bábszínház összekapcsolódik.

Komment 0 | Reblog! 0 |

"Bemutatták a Budapest Bábszínházban PETTSON ÉS FINDUSZ szellemes, pergő történetét - kár hogy nem adtak egyszerűbb címet a darabnak."

Mindezt a Gyermekszínházi Portál hírlevelében olvastuk.

Tényleg bonyolult lenne a cím? Véleményeket pro és kontra is szívesen olvasnánk. (Igen, a muklák is ezek tanakodnak.)

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Pettson és Findusz főpróbahetébe fordultunk, a Játszó-térről kikerült a Lúdas Matyi asztala, helyére színes kockás linóleum és a skandináv dizájnt idéző, ugyanakkor fantáziát beindító, csupa fiók, csupa zeg, csupa zug, erre hajló, arra kunkorodó bútorok kerültek. Bereczki Csillával, az előadás rendezőjével ebben az igazán otthonos környezetben beszélgettünk.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős rendező-bábrendező szakosa vagy, a Pettson és Findusz a diplomarendezésed. Miért épp ezt az anyagot választottad?

Az egyik osztályfőnököm, Meczner János, aki a Budapest Bábszínház igazgatójaként (a másik osztályfőnök Csizmadia Tibor) lehetőséget adott az osztályunknak arra, hogy a színházban megvalósítandó előadástervekkel pályázzunk. Erre a pályázatra én három tervet adtam be, köztük volt a Fekete Ádám dramaturg szakos hallgatóval készített Pettson és Findusz is, amit végül a tanár úr kiválasztott. Magát a történetet Máthé Zsolt révén ismertem meg, akivel a Színművészetin a bábszínész szakos osztálynak együtt rendeztük az Isten madárkái című előadást. A munka közben sokat beszélgettünk arról, milyen érdekes az, ahogyan a meseszerűség megjelenik az élőszínházban. Ezekben a beszélgetésekben előkerültek mindenféle mesék. Zsolt nagy rajongója a Pettson és Findusz sorozatnak, megvan neki az összes kötet. Néhányat belőlük kölcsönadott, és annyira megtetszettek, hogy végül a pályázatra ezt adtam be.

Mi fogott meg a történetekben?

Nagyon érdekel az élőszínház és a bábszínház kapcsolata. Ebben a mesében van egy ember, Pettson, illetve egy macska, Findusz, az ő viszonyukban pedig megjelenik a szülő-gyerek kapcsolat összes bája, öröme és nehézsége, és azt hiszem, ennél jobb alapanyag nincs az kísérletezésre, arra, hogy úgy készítsek előadást, hogy abban az élő- és a bábszínház együtt legyen jelen. Azt gondolom, hogy amit eddig tudok a színházcsinálásról, a rendezésről, a zene, a mozgás, a látvány szerepéről (zene: Márkos Albert, koreográfus: Hegymegi Máté e. h., látvány: Lisztopád Krisztina), a bábról, azokat ebben az előadásban meg tudom mutatni úgy, hogy az érvényes legyen a gyerekek számára, ugyanakkor a szülőknek is tartogat izgalmat, mert szerintem a jó gyerekelőadás nullától száz éves korig érdekes.

Mi az, ami élőszínházi lesz, és hol használtok bábos elemeket?

Pettsont Ács Norbert játssza, Finduszt pedig Ellinger Edina. Norbi élőszínházi színészként lesz látható, Edina viszont két bábbal, egy kicsi és egy nagyobbacska, kamaszforma Findusszal bábozik. Az emberek életében láthatatlanul, Findusznak azonban teljes valójukban jelen levő muklákat Bercsényi Péter és Mórocz Adrienn játssza. A muklák a mesében a Pettson és Findusz közti konfliktusokat elsimítják, ugyanakkor ők kötik össze az egyes történeteket is, ezért a nekik készült dalokkal és táncokkal kap egyfajta lendületet az előadás. Rajtuk kívül ketten szerepelnek még élőszínészként, őket kettőzött szereposztásban láthatja a közönség. A szomszéd Gustavsson bácsi, aki egy egykori tűzoltó, és azt hiszi, Petsson nem teljesen normális, ezért feljegyzéseket készít róla. Gyakran humoros konfliktusba kerülnek, pedig csak arról van szó, hogy mindketten magányosak, de természetesen a történet végére összebarátkoznak. Ezt a karaktert Teszárek Csaba és Csajághy Béla alakítják. A másik szomszéd Andersson néni, aki szintén magányos, szerelmes Petssonba, állandóan a nyakára jár, és ebből is sok vicces szituáció alakul ki. Őt Pallai Mara és Krista Anita játsszák. Lesznek még egerek és intrikus csirkék – utóbbiak azok, akik azt hiszik, Petsson lopja a tojásaikat, ezért folyamatosan keresztbe próbálnak neki tenni –, őket Semjén Nóra és Rusz Judit bábozzák, aztán feltűnik a kicsi Findusznak még félelmetes borz – de később rájön, hogy nem kell tőle félni –, illetve a bika, ők szintén bábok lesznek.

Négy könyv történetét gyúrtátok össze a darabhoz. Miről szól ez a történet? Honnan indulunk, mi történik a szereplőkkel?

Ez egy olyan mesekönyvsorozat, amelynek a történetei összefüggenek, de külön-külön is megállják a helyüket. Amikor leültünk Ádámmal és Gimesi Dóra dramaturggal, azokat az epizódokat kerestük, amelyek izgalmasak, de egy történeti és bizalmi ívvé is összeállnak. Ezért gondoltuk, hogy mindenképp meg kell jelenítenünk az első találkozást, amikor Pettson megkapja Finduszt, az első összeveszést, amikor Findusz elszökik, az első kibékülést, a születésnapot és a karácsonyt. Kezdetben méregetik egymást, majd konfliktusba kerülnek, aztán megbocsátanak, Findusz születésnapján pedig Pettson felismeri, van valaki, akiért ő felelősséggel tartozik, és felvállalja ezt a felelősséget. Az évszakok eközben változnak.

A könyveket az író illusztrálta, és készült belőlük rajzfilmsorozat is. Nagyon markáns Sven Nordqvist vizuális világa, ti viszont egészen más irányba mentetek el. Miért döntöttél így, és milyen kiindulási instrukciókat adtál Lisztopád Krisztának, aki a látványt tervezte?

Aki ismeri a köteteket, tudja, hogy ezek az illusztrációk amellett, hogy egy-egy jelenetet ábrázolnak, mindig tartalmaznak egy-egy apró, a képeken elrejtett momentumot, ami számomra egy rendkívül gyerekközpontú és fantáziadús gesztus, ám arról is szól, milyen kis dolgokból épül fel az életünk, mennyi minden van körülöttünk, amit elsőre talán nem fedezünk fel, pedig érdekesek, csak észre kellene vennünk. Erre példa mondjuk az, amikor Pettson a szülinapi palacsintatortát készíti, és különböző akadályokon kell áthaladnia, vagy ahogyan a muklákat láttatja, vagy egészen konkrétan az, hogy egy kép sarkában eldugva az egerek ruhái két ceruza között kifeszített kötélen száradnak. Ezt csak egy az egyben érdemes megjeleníteni, de akkor az egy egyszerű másolás lenne, ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem is tudnánk épp pontosan úgy megcsinálni. Így inkább azt tartottuk szem előtt, hogy egy olyan térben játsszunk, amire jó ránézni, ami többfunkciós, ahol a fantázia mellett a praktikum is megjelenik, tehát a furcsa, játékos külsejű bútorok tökéletes hétköznapi használati tárgyak is, de ami a legfontosabb: a gyerekek szeressék, akár annyira, hogy az előadás után egy ilyen gyerekszobát kérjenek maguknak.

Próbafotók ide kattintva érhetők el.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Lúdas Matyi, Pettson és Findusz, A brémai muzsikusok, Csizmás kandúr, A hattyúk tava, Minden egér szereti a sajtot, Misi mókus vándorúton, A gyáva kistigris – megannyi előadás a Budapest Bábszínházban, amelyek főszereplői állatok. Csakúgy, mint az Állat(i)-barátság pályázatra készített alkotásoknak: olyan rajzokat, festményeket várunk, amelyeken ti és kedvenc állataitok szerepelnek.

Az alkotások bármilyen technikával készülhetnek, méretük A4 vagy A3 lehet. A pályaműveket postán várjuk október 31-ig a Budapest Bábszínház címére (1062 Budapest, Andrássy út 69.). A pályaművek hátuljára kerüljön rá a pályázó gyerek neve és életkora. A borítékra, kérjük, írják rá:„Állat(i)-barátság”.

A 2012. október 31-ig beérkezett műveket két életkori kategóriában (3-6 és 7-10 évesek) bíráljuk el. A zsűri tagjai: Lisztopád Krisztina és Miareczky Edit tervezők, Bereczki Csilla és Fige Attila rendezők, Meczner János, a Budapest Bábszínház igazgatója, valamint a Bóbita magazin szerkesztősége. A díjazottak neve – a díjazott illusztráció mellett – a Budapest Bábszínház és a Bóbita magazin honlapján november 5-től lesz olvasható. A díjak (könyvcsomagok, színházjegyek) átadására a Budapest Bábszínházban, a novemberi Bóbita Matinén kerül sor.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Talán kevesen tudják - bár a vitrinek miatt gondolhatják -, hogy a Budapest Bábszínház nem csupán színház, de kiállítóhely is: az előcsarnok ad helyet a Koós Iván Galériának, ahol továbbra is nagy figyelmet fordítunk a hazai báb- és színháztörténet kiemelt alkotóinak bemutatására. Az évad első kiállítása a Budapest Bábszínházban 2002 és 2012 között dolgozó tervezők munkáiból készült. A Báblátvány című tárlatot Balla Margit rendezte.

A huszonkét kiállító között hazai és külföldi, tapasztalt és a pályát kezdő, a báb műfajában otthonosan mozgó és a területre első alkalommal kiránduló tervezők egyaránt megtalálhatóak. A 2013. február 14-ig nyitva tartó tárlaton Bagossy Levente (Líra és Epika – ezért a munkáért Bagossy Leventét Szabadkán és Zágrábban, a 43. PIF Nemzetközi Bábszínházi Fesztiválon a legjobb bábokért járó díjjal tüntették ki), Balla Margit (Egy kiállítás képei, Bábpuccs, A szarvaskirály), Bodor Judit (Csillagfiú), Boráros Szilárd (Péter Pán, Rozi az égen, Rózsa és Ibolya), Bródy Vera (Mi újság a Futrinka utcában?), Dan Fraticiu (Don Quijote), Gombár Judit (Faust), Grosschmid Erik (Vadhattyúk), Horányi Júlia (A hattyúk tava), Julija Skuratova (Hamuban sült mese, Hárun és a mesék tengere), Kiss Gabriella (Übü király és a magyarok), Koszta Zoltán (A gyáva kistigris), Kováts Tamás (Egy egér naplója), Lisztopád Krisztina (Pettson és Findusz), Majoros Gyula (Noé bárkája), Mátravölgyi Ákos (Mackó és az állatok), Matyi Ágota (Andersen-mesék – Jómadarak), Miareczky Edit (Lúdas Matyi), Jaroslav Milfajt (Szentivánéji álom), Orosz Klaudia (Eszem a gesztenyét, Barackvirág, Szegény Dzsoni és Árnika), Sipos Katalin és Sisak Péter (Hajnali csillag peremén), Tihanyi Ildikó (Mesék a Tejúton túlról), Wunder Judit (Tehén a Holdon) munkái tekinthetők meg.

A kiállítást Götz Béla díszlettervező a Lúdas Matyi bemutatója előtt az alábbi szavakkal nyitotta meg:

Kedves tervező művészek, bábművészek, kedves megjelentek!

Az emberi kultúrák hajnalán a művészet egyik útja a bábok megteremtésével kezdődött. Halott tárgyakból, természet adta anyagokból élőt varázsolni, ez volt a cél. A hétköznapi funkciókat ellátó környezeti elemeket más összefüggésekbe helyezve-emelve rácsodálkozhattunk a szemünk elé táruló, új, mozgó világra. Ahogy a csecsemő boldogan fedezi fel az akkor még akaratától függetlenül táncoló ujjait.

Mi most itt egy furcsa temetőben járunk. Tetszhalottakat bámulunk. Ezernyi ötlet, lehetőség van bezárva az üvegkoporsókba. Ezek a színes rongyocskákból, fadarabokból, újságpapírból összeragasztott – drótozott valamik már nagy utat jártak be idáig. Nem természetes módon jöttek a világra. Szülőjük az emberi gondolat. Az ő kilenc hónapjuk a tervező asztaltól indult el, szakértő műhelyeken keresztül jutottak az értő kezekbe, így napról-napra fokozatosan teltek meg élettel.

Az európai polgári kultúra játék mackót adott a kezünkbe. Ez a különleges lény lett első, még néma beszélgető társunk, vele őszintén megoszthattuk bizonytalan érzéseinket a körülöttünk nyüzsgő világról, neki tehettük fel legnehezebb kérdéseinket, hogy hol lesz a mi helyünk ebben a kaotikus térben, vele teremthettük meg azt a belső harmóniát, amit aztán egy életen át próbálunk újra megtalálni. Ha bábtechnikailag nézzük, talán a legprimitívebb tárgy, vagyis igazi klasszikus találmány. A gyermeki hitvilág a mackó segítségével könnyedén fogadja el azt a bolondos ötletet, hogy az állatok társadalma emberi nyelven kommunikál egymással. Csúnyán becsapjuk őket, de ennek árán módot kapnak az előttük álló sokszor rettenetes évek egy szebb, gazdagabb feldolgozására a művészet által. Aki ezt az ajándékot nem fogadja el, vagy lehetősége sincs megismerésére, később talán egyszerű alkoholista lesz, de optimális esetben tudományos kutató, a delfinek ének-beszédét próbálja egy életen át megfejteni, vagy a madár rajok égi táncrendjének csodáját.

A bábok széles skálájú látványvilága megnyitja a kölykök szemét az emberi lét sokszínűsége felé, találkozik nemesen metszett arcú hősökkel, mennyei szépségű királykisasszonyokkal, de az egyszerűbb formák is mélyen hatnak rá, itt ezek bája ragadhatja el. Másrészt ugyanolyan fontos, hogy feltárul előtte a groteszk értéke, a figurákban megjelenő humor gazdagsága is.

A bábalkotás különös lehetősége, hogy módja van csak azokat a részeket felépíteni, amiket fontosnak tart a karakter létrehozásához. Kiemel és eltűntet, szabadon bánik az arányokkal. – Azzal nem kell foglalkoznia, hogy egy kissé megfáradt testet valahogy szebbnek mutasson. Ráadásul itt egy ember lehet húszcentis, de akár három méter magas is. Az elefántot bekaphatja a kisegér. Az ebeknek lehet emberi arca, és a humán teremtmény külsőleg is mutathat vadállati képet.

Az igazi báb a vele játszók meghosszabbított testrészévé válik. Az anyag és a lélek a mozgatás művészete által egy új személyiségben egyesül. A néző boldogan merül el a metamorfózisban. A tervező is részesül ebben a szabad átalakulásban, de a bábszínészre a folyamatos átrepülés bizonyos veszélyekkel járhat. Az évtizedeken át hozzánőtt figura visszahat saját személyiségére. Ahogy a kutya gazdája idővel elkezd kedvencére hasonlítani, úgy ragadhat bele egy kiscica, vagy egy királykisasszony a művész lelkébe. – Csak játék! – intette Ádám Ottó felhevült színészeit az esti előadás után, ha nehezen vették elő a kapukulcsot, hogy visszatérjenek polgári otthonaikba. Talán kissé másképpen, de igaz lehet ez a bábművészekre is.

Ahogy ez a kiállítás mutatja az embereken, állatokon és növényeken túl a holt tárgyak is életre kelthetők, megszemélyesíthetők ezen a színtéren. Egy létra öröm-táncot járhat, egy kavics fellázadhat, lerázhatja magáról a szennyet, haragos arcukat mutatják a természet erői, a víz uralma, vagy közénk jönnek a csillagképek dallamos, éteri repkedéssel.

A fenti kis kavicsdarab egy pálcikára tűzve néhány ecsetvonással idős úr fejévé változhat – a bölcs gyerekek egyáltalán nem hiányolják kezét-lábát, és nem lepődnek meg, ha emberi hangon szól hozzájuk. Pars pro toto! – A művészet örökbecsű igazsága sugárzik a bábszínház minden egyes figurájából – és ezek a részecskék a talált, vagy felkutatott tárgyak a tervező fantáziája és az akárhány éves gyermeki lényű nézők összjátéka folytán az öröm forrásává válnak - helyettesítve színpadi alakokat, vagy azok testrészeit. A szegény sárgarépa is csak itt találja meg végre léte igazi értelmét – a hóember orraként.

Érdekes módon általában az ipar termékei, ha eredeti funkciójukban alkalmazzuk a bábszínpadon, a legkevésbé illeszkednek környezetükbe. Elszomorít, csalódást okoz olyan textíliával találkozni egy báb-öltözetben amit egyszerűen méterárúnak nevezhetünk. Ha az anyag vastagsága, esése, redőzhetősége alkalmatlan a zsugorított emberkékre, ez hitelteleníti a sokat ígérő szobrász és festői munkát.

Kiállításunk különlegessége, hogy itt a vitrineken kívül is kószál néhány műtárgy. Ők azok, akik teljes testi valóságukban jelennek meg az előadásokban, olykor jelmezekbe és maszkok mögé bújva, máskor testarányaikat is megváltoztatva a bábok közé vegyülve, vagy élő hangszerként, esetleg kezükben egy idegen szempárral megkettőzve személyiségüket.

Talán nincs is az országban még egy hely, ahol az irodalmi és zenei értékek ilyen gazdag tárháza jöhetne létre – befogadó talajául stílusoknak, egyéni látványvilágoknak. Homérosztól Varró Dánielig gázolhatnak a tervezők a költői sorok barázdáiban, a szél ide Mozart és Ligeti hívogató szirén énekét hozza, vagy éppen furulyaszót. Ilyen talajon sok-sok virág nyílik gyerekek és felnőtt gyerekek gyönyörűségére.

Ezen a nyáron a Londoni Olimpiai Játékok kísérő programja – a Kulturális Olimpia – igen nagy rangot adott a mai bábművészetnek. Az életnagyságú paripa figurának minden idegszálát élővé varázsolta a mozgató együttes. Megjelenése ilyen előkelő helyzetben új kérdéseket és lehetőségeket vet fel a bábművészet és korunk kapcsolatában. Lenyűgöző volt az anatómiailag pontosnak tűnő váz és a bábművészek koreográfiájának összhangja, a tervezés és kivitelezés tökéletessége. Produkciójuk méltó helyre került emlékezetünkben, Koós Iván Petruskája és Bródy Vera Fából faragott királyfia mellé.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Bizony, duplán, mert két szereposztásban játsszuk a Lúdas Matyit. A két bemutató között néznivalót ajánlunk. A Hír TV 10 perc című műsorát - ide kattintva egy pop up ablakban indul el -, amelyből kiderül, a Szépművészeti Múzeumot igazgató Baán László kisgyerekes apukaként minket választana hétvégi programként. (Köszönjük szépen!)

A Lúdas Matyi - Fige Attilával, Miareczky Edittel, Pethő Gergővel - nagyjából 6 perc körül kezdődik, de a múzeum Műkincsek és bűnesetek című kiállításáról, illetve a Kiskakas Animációs Filmnapokról szóló beszámolókat se hagyjátok ki, és a Café Budapestre is maradjatok még.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Czenkli Dorka járt a Budapest Bábszínházban, ennek eredménye a Magyar Narancs szeptember 13-i számában, a Zsinórpadlás című évadnyitó színházi mellékletben jelent meg.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Pénteken a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban jártunk - először, de nem utoljára. Ez évadban ugyanis minden hónap harmadik péntekjén 17-től 18 óráig bevesszük a Sárkányos Gyerekkönyvtárat. A Budapest Bábszínházban jelenleg is számos irodalmi alapanyagból készült mű látható, ezért azt gondoltuk, a lehető legevidensebb az, ha a könyvek otthonába megyünk. Be kell vallanunk, kicsit tartottunk attól, lesznek-e érdeklődők, hogy fogadnak bennünket, de az egyre gyűlő tömeg és az egyre hangosabb kacagások után minden félelmünk elszállt.

A Pettson és Findusz (bemutató: október 10.) című előadásból két jelenetet mutattunk. Ez azért volt különleges alkalom, mert közönség még nem látta, a reakciókkal a rendező és a színészek itt szembesültek először. Biztató, amit hallottunk, és reméljük, ezzel nem kiabálunk el semmit...

A Lúdas Matyiból bábokat vittünk. A gyerekek Matyit, a Lúdat (Libát) és Döbdrögit azonnal felismerték, a kékfestőbe öltözött Klára báb azonban meglepte őket. Tasnádi István bábszínpadi átiratában ugyanis van egy szerelmi szál is. (De erről többet nem árulnánk el, szeptember 30-tól mindez megtekinthető a Játszó-téren.)

A következő alkalomra október 19-én kerül sor, akkor is várjuk a mesék és a bábok iránt érdeklődő kicsiket és nagyokat. Lehet tőlünk kérdezni, lehet véleményt mondani egy-egy nálunk látott előadásról, vagy tanácsot adunk abban, milyen előadást válasszatok családi programként.

Szeptember 22-én néhány sarokkal odébb költöztünk: az Andrássy úti TeARTrum Fesztiválon volt standunk. Köszönjük, hogy ennyien jöttetek, érdeklődtetek, kipróbáltátok, milyen a paraván másik oldalán állni. Mivel ez az állomás aratta a legnagyobb sikert a Színházak éjszakájának Bábszínház-járó túráján is, gondolkodunk a folytatáson.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Azt nem tudjuk, a Nike kreatívjai járnak-e bábszínházba, vagy a következő reklám főszereplője, Andres Iniesta kedveli-e a műfajt, ezt a legutóbbi reklámot mindenesetre saját bevallása szerint igencsak szerette. (Mondhatott volna mást? - kérdezheti a bennünk élő kisördög, de őt most zavarjuk jó távolra.) A bábot megkapta, a Barcelonában járók a klub múzeumában megtekinthetik.

Hasbeszélőkről már ókori források is írnak, főleg a vallási szertartásokhoz kapcsolódóan., a középkorban viszont boszorkányságnak tartották ezt a képességet. A későbbiekben, különösen a 19. századtól került előadó-művészet kategóriájába a hasbeszélés, a 20. században pedig cirkuszok és éjszakai lokálok attrakciója volt a bábuval megjelenő előadó. A mesterség nem halt ki, napjainkban főleg stand up comedy show-val jelennek meg a hasbeszélők, és leginkább az Egyesült Államokban népszerűek. Az előadók nemére vagy bábuk méretére vagy technikájára nincs előírt szabályozás, de a klasszikus térden ülő figurát egyre ritkábban használják. Elhihető, hogy a bábutól lehet félni, de hogy erre a félelemre orvosi szakkifejezés is van - automatonophobia -, eléggé bizarr.

A vietnami vízi bábszínházasokkal néhány éve a Szigeten és Pécsen, a Nemzetközi Felnőttbábfesztiválon is találkozhatott a magyar közönség. Az észak-vietnami tradíció - mua roi nuoc, mua: tánc, roi: bábok, nuoc: víz - a világörökség része, eredete a 11. századig vezethető vissza. A rizsföldeken dolgozó munkások báboztak először az esőért és a termékenységért imádkozó rítusok részeként, de az ősök tisztelete, kultuszuk továbbéltetése is a bábjáték feladata volt, később pedig így kommentálták a korabeli politikai helyzetet. A vízi bábosok egy-egy családból kerültek ki, akik maguk készítették 40-150 centi magas bábjaikat, ezek titkait szigorúan őrizve, csakis a dinasztián belül adták tovább.

Az előadás további két része a kapcsolódó videók közt vagy a Vietnamese Water Puppet Show kifejezésre keresve megtalálható.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Akkor nézzük tovább, mi mindenre alkalmas a báb. Például arra, hogy gyereket játsszon, mert bár a gyerek nagyon cuki, de tegye minden rendező a szívére a kezét: problémás is lehet. És valószínűleg nézőként sokan álltunk (ültünk) sajnálkozva a fél 11-kor színpadra vitt gyerekek előtt. Anthony Minghella az English National Opera - a New York-i Metropolitanben is játszott -  Pillangókisasszonyában a gyereket bábbal váltotta ki. (Akik közreműködtek: a londoni Blind Summit Puppet Theatre. Saját bevallásuk szerint olyanok inspirálják őket, mint Philippe Genty, a Handspring Theatre, a The Wooster Group és a Sex Pistols. Ilyen érdeklődési körrel nem véletlen, hogy a tradicionális bunrakut tulajdonképp rockandrollosították.) Az okos, praktikus megoldás - 3:36-tól látható - a jelenet drámaiságából semmit nem vesz el. Sőt.

Aztán ott a War Horse, a londoni National Theatre 2007-ben bemutatott, és azóta már a West Endre transzferált műsoron levő előadása (2013 októberéig biztosan játsszák, de az előzetes jegyvásárlás igencsak ajánlott, mert viszik, mint a cukrot), amit már a Broadway-n és Torontóban is színre vittek, de van belőle utazó változat is, karácsony környékén bemutatják Melbourne-ben, jövő márciustól pedig Berlinben is műsoron lesz. Replica produkcióban természetesen, azaz az ereteditől egyetlen mozdulatban sem eltérően. A dél-afrikai Handspring Puppet Company segített a bábos rész - azaz az életnagyságú lovak - létrehozásban; az ő Woyzeckjük (rendezte: William Kentridge) nem is oly régen vendégszerepelt a Trafóban.

Ami érdekes, hogy nem Michael Morpurgo első világháborús regénye, hanem ez az előadás indította be Steven Spielberg fantáziáját, hogy filmre vigye a War Horse-ot. 

Az alábbi a színházi előadás  trailere, a kapcsolódó videói között van több olyan, amin naplószerűen megnézhető, hogyan készült a produkció. Érdemes rájuk kattintani.

Ezen a videón pedig feltehetőleg nem kevés promóciós szándékkal az angliai lóversenyek egyik legfontosabb helyszínén, a Sandown Parkban azt mutatják meg, mit tud egy igazi ló, és mit tud a színpadi bábló (vagy lóbáb - ahogy tetszik).

Komment 0 | Reblog! 0 |

Remélhetőleg a blog olvasói közül már sokan jártak bábszínházban (vagy épp a Budapest Bábszínházban), de minden bizonnyal sokan vannak olyanok is, akiknek - még mindig - a paravános, kesztűs bábos, nyuszit üldöző róka és rókát üldöző vadász jelenti a bábszínházat. A műfaj azonban ennél jóval több. Mutatunk is mindjárt néhány példát, amelyek bizonyítják, hogy a báb mellett Hollywood és a Broadway sem megy el.

Jason Segel - leginkább az Így jártam anyátokkal Marshall Eriksenjeként ismert - a 2008-as Lepattintva című filmben mutatta meg, hogy ígéretes bábmusicalszerző lehetne (a videó egy tévéshow-ból van, de a dal és a Drakula-báb a filmbeli):

De akinek ez nem lenne elég: Segel bábok iránti elköteleződése a 2011-es Muppets filmből - rájuk még visszatérünk! - szintén kiderült:

Julie Taymor (bővebben róla magyarul itt lehet olvasni) nevét a színházi szakma egy Stravinsky-opera, az Oedipus Rex kapcsán ismerte meg (teljes egészében itt nézhető végig az opera:

A nagyközönség számára a látványtervező-rendező mutatta meg, hogy élő- és bábszínház között a határok elmoshatók. Az alapanyag a rajzfilmből színpadra adaptált Az oroszlánkirály volt, a sokféle bábtechnikát felhasználó kísérlet terepe pedig a Broadway. S hogy ez a kísérlet - ellentétben a Pókember-musicallel - milyen remekül sikerült, mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy az 1997-es New York-i premier óta a londoni West Enden is műsorra került, ahol Lyceum Theatre-ben 1999 óta - túl az ötezredik előadáson - játsszák Szimba történetét. A darab öt nyelven, tizenöt országban látható, köztük Spanyolországban, Németországban és Japánban, az Egyesült Államokban pedig Las Vegas-i produkció és több utazó előadás is fut Az oroszlánkirályból.

Tim Burton nem készített még báb(os) filmet vagy előadást, és bizonyítékot sem találtunk bábos múltjára, de két animációs filmje, a a Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony valami miatt azt súgja, nem érdektelen számára a műfaj*.

1. példa:

2. példa:

A sorozatot folytatjuk, mert van még a tarsolyban néhány meglepetés.

* És gyorsan megköszönjük kedves olvasónk pontosító megjegyzését, melyben felhívja a figyelmünket arra, hogy Tim Burton a Karácsonyi lidércnyomásnak csak író-producere volt, nem pedig rendezője - ellentétben A halott menyasszonnyal -, ugyanis azt Herny Selick jegyzi.

Komment 0 | Reblog! 0 |

A Budapest Bábszínház blogja

A Budapest Bábszínház blogja a Budapest Bábszínházról és a bábszínházról. Felnőtteknek is. Sőt!

Követők

Bódi Tamás Budapest Bábszínház Kolozsi Angéla gyerekszinhaz

Címkefelhő

Budapest Babszinhaz, bábszínház, Semmi, Janne Teller, Trisztan es Izolda, bab, ifjúsági előadás, rajzpalyazat, Spiegl Anna, Bercsenyi Peter, gyerekszínház, Daniel Danis, Kivi, Pettson és Findusz, színháztörténet, A kis Mukk, animáció, semmi, Ludas Matyi, babfilm, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Quimby, Gáspár Ildikó, andrássy út, kortars irodalom, kabaré, marionett, Szalinger Balazs, reklám, BBC, Kálmán Eszter, Ács Norbert, Kiss Tibor, Teszárek Csaba, színház- és filmművészeti egyetem, Hoffer Károly, babszinhaz, bécs, Bereczki Csilla, Caryl Churchill, Hups Crew, Handspring Puppet Company, Csizmadia Tibor, színház, Pagony Kiado, Katona József Színház, Az iglic, könyvtár, Sesame Street, Márton László, szezám utca, Kovács Judit, Michelle Obama, Fehérlófia, Medgyaszay Vilma, drámapedagógia, Bárdos Artúr, Ellinger Edina, Nemes Takách Kata, kivi, Nelson Mandela, Tíz emelet boldogság, poszt 2014, gyermek- és ifjúsági színházi világnap, látványtervezés, Neudold Júlia, Nemzeti Színház, Sziget 2013, ifjúsági színház, Michael Morpurgo, bábtörténet, Muppets, Richard Teschner, Markó Róbert, That Puppet Game Show, El Hormiguero, talkshow, Spanyolország, Pablo Motos, animációs film, Muppet Show, Boribon és Annipanni, Szolár Tibor, Dario Fo, Szinhazi Vilagnap, ASSITEJ, John Turturro, dokumentumfilm, óvodás, Marék Veronika, Nagy Endre, gameshow, Pethő Gergő, Vietnami Koztarsasag, Andres Iniesta, vízi bábszínház, Anthony Minghella, War Horse, Pillangokisasszony, Nike, foci, Sziget, TeARTrum Fesztivál, Nina Conti, hasbeszélő, barca, Barcelona CF, Blind Summit Puppet Theatre, Budapest Babszinhaz , Broadway, West End, báb, Julie Taymor, Tim Burton, Jason Segel, Hollywood, bábfilm, Az oroszlankiraly, Oedipus Rex, Karacsonyi lidercnyomas, A halott menyasszony, Budapest Bábszínház, szinhazi fesztival, kiállítás, Odüsszeusz, Odüsszeia, Rózsa és Ibolya, Cselédek, Bohoczki Sára, Fodor Annamaria, mese, Tatai Zsolt, Jurányi, Füge Produkció, Igy jartam anyatokkal, Neil Patrick Harris, CBBC, Mórocz Adrienn, Babák, Mozart, Hajnali csillag peremén, Richard Wagner, Salzburg, allatbarat, allatok vilagnapja, gyerekirodalom, mr bean, Gimesi Dóra, Jean Genet, Fige Attila, olvasás, William Kentridge, Blasek Gyöngyi