Hutvágner Éva a Kivi rendezőjét, Gáspár Ildikót kérdezte az előadás létrejöttéről, ifjúsági színházról, a zene és a díszletek funkciójáról.

Fotó: Éder Vera

- Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

- Először a Líra és Epika készülésekor, 2009-ben. Akkor Mácsai Pál, akivel az Örkény Színházban rendszeresen dolgoztam dramaturgként, felkért, hogy legyek ennek az előadásnak a dramaturgja. Elég hosszú volt az előkészítő folyamat: Szabó Borival és Varró Danival közösen agyaltunk a darabon, nagyon jó műhelymunka volt. A próbákon találkoztam Bercsényi Péterrel, aki Líra királyfit játssza. Lenyűgözött a bábszínészek alázatossága. Sokkal nagyobb, mint amihez az ember nem bábszínészek esetében szokva van.

- Hogyan és hol találkoztál a Kivivel először?

- A darabbal Mülheimben találkoztam, a színházi napok keretében. Itt előadások is voltak és egy kifejezetten gyermek- és ifjúsági színházi konferencia. (Ahova én nem tudom, hogy miért mentem el: talán egy ösztön sugallta. Kaptam egy meghívót természetesen, de hát sok helyről kapok meghívót.) Négy darabról beszéltünk: ezen kívül volt két holland és egy német dráma. Voltak ott német, ifjúsági színházzal foglalkozó dramaturgok (Németországban a gyerekszínházban a dramaturg és a drámapedagógus tulajdonképpen egy ember), akiknek nagyon komoly gyakorlatuk volt azzal kapcsolatban, hogy egy színdarab hogyan él meg az ifjúság körében. Ez a darab egyértelműen a legjobbnak találtatott, erről beszélgettünk a legtöbbet. A Kivi Németországban 2008-ban nyerte a legjobb ifjúsági dráma díjat, és akkor éppen készült két bemutatója is.

- Mit gondolsz a szövegről?

- Megmozgatja az emberek fantáziáját, egy erős írói hang szólal meg benne, erős a világa is. Az egyik fő erénye, hogy, bár nem dokumentarista dráma, mégis képes egy hihető és átélhető valóságot teremteni.

- Mit jelent a számodra (és a Kiviben) az ifjúsági színház?

- Igazából csak a darab kapcsán kezdtem el erről gondolkozni. A fiatalok, különösen a 14-18 év közöttiek nagyon fogékonyak, nagyon sokat gondolkodnak arról, hogy ők kicsodák-micsodák, miként tudják önmagukat meghatározni. Ez az életkor az, amikor nagyon sok minden eldől, ami az erkölcsi értékeket és a világnézetet illeti, a világról való gondolkodást. Ez a darab számomra elsősorban a szolidaritás fontosságáról szól. A közösség élménye egy jó élmény kell, hogy legyen, mert a közösség igenis segít a magánnyal szemben: az ember nem magányos lény. Ma már alapvetően minden arról szól, hogy az embernek egyedül kell tudni boldogulni, egyedül kell - már nagyon korán - ráállnia arra, hogy sikereket érjen el.  Az egyéni boldoguláshoz pedig sokszor az is hozzátartozik, hogy a többieket le kell győzni, hogy a többieken át is lehet (sőt, kell) gyalogolni minden további nélkül. Egy olyan világnézetet próbál sugallni a Kivi, amiben természetesen és magától értetődően van jelen a közösség felelőssége: hogy mindenkinek föl kell ismernie azt a feladatot az életében, ami ki tudja tölteni, ki tudja teljesíteni őt, és, hogy ebben egymásra is szükségünk van. Ebben benne van a közösség felelőssége is, az, ami alapvetően nagyon hiányzott az elmúlt húsz-harminc év oktatásából (az enyémből is). Hogy a döntéseinkért felelősek vagyunk. A közös és az egyéni döntéseinkért egyaránt.

- Mennyiben kapcsolódik ez a gondolatkör ahhoz, hogy osztálytermekben fog folytatódni áprilistól az előadások sora?

- Mivel az osztályközösség egy létező közösség, ez talán segít nekik a tovább-gondolkodásban. Maga a színház is egy alkotóközösség kell, hogy legyen. Pont az a lényege, hogy közösen, közösségben alakul. Ahogy Nádas Péter mondta: a színház összelélegzés.  

- Ez az oka a nézők egymás felé fordításának, a tér elrendezésének?

- Ennek alapvetően inkább praktikus oka van: az előadásnak osztályteremben is működnie kell. A négy hét alatt, ami rendelkezdésre állt, nem akartam két külön előadást rendezni., így ez tűnt a legpraktikusabbnak. Ezt a négyzet alakú teret bárhol ki lehet alakítani, és körbe lehet ülni. Egy fekete színházi térben azonnal felmerül az igénye annak, hogy legyenek falak, ami előtt játszódik valami: legalább egy fal legyen - kezdetben Eszterrel (Kálmán Eszter, az előadás látványtervezője) egy U alakú nézőtérben gondolkodtunk, de amikor bementem ebbe a térbe, rádöbbentem, hogy nem akarom egyik falat se nézni! Üljük körbe teljesen! Most úgy működik, mint egy kis sziget. Bárhol lerakható, csak egy konnektor kell hozzá.

Spiegl Anna és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

- Mit kell tudni még az előadás képi és hangzó világáról?

- Azért van benne looper, mert nincs díszlet. Nagyon zeneinek találtam már elsőre is ezt a darabot, zenével akartam strukturálni, felépíteni. Először arra gondoltam, hogy ha a capella énekelnek, az elég lehet. De aztán rájöttem, hogy ez csak nagyon szűk mezsgyét adna, nem tudunk elég messzire jutni így. Ekkor támadt az az ötletem, hogy legyen ez a looper. Volt itt tavalyelőtt a kortárs drámafesztiválon egy fantasztikus amerikai stand up performance-művész, Reggie Watts, aki két looperrel dolgozott, és hihetetlenül csodálatos zenéket csinált a szemünk előtt pillanatok alatt - bár ő hangszert is használt. A tárgyak zenélésre is alkalmasak. Ahogyan használjuk őket, már eleve absztrakció: nem csak azt jelentik, ami önmaguk, hanem, amiről beszélünk közben, amit mesélünk róluk. Ugyanakkor teljesen váratlanul létre lehet hozni velük egy tér-élményt, egy hangkulisszát, amitől megteremtődik egy párhuzamos valóság. Úgy tekintek ezekre, mint az én díszletfalaimra, magára a díszletre.  

- Az előadásban megjelenik egy-egy dallamfoszlány is, amelyek az előadás végén egy dal szólamaivá állnak össze. Hogyan jutottatok ehhez a Fonográf-számhoz?

- Gyerekkoromban hallottam. A fejemben volt ez a dal és egyszer csak sok év után újból beugrott. Evidensen jónak éreztem. Megmutattam Árpinak (Kákonyi Árpád, az előadás zenei vezetője), aki azonnal azt mondta, hogy ez telitalálat.

- Hogyan alakult ki az alkotócsoport?

- Árpival már egyszer dolgoztam a Két néni előadásában (Két néni, ha megindul, Gáspár Ildikó első rendezése, az előadás az Örkény Színházban látható). Vele ízlésben, zenei gondolkodásban is nagyon egyetértünk, így jól tudunk együtt dolgozni. A Két néni kapcsán új dalokat is kellett írnia. Nehéz volt megfogalmazni, hogy milyen dalt szeretnék, úgy, hogy nem értek hozzá, és csak érzeteket tudok mondani. Ő azonnal megírta tökéletesen. Nem volt második próbálkozás, mert elsőre jó volt. A többiek: Kálmán Eszter úgy került bele, hogy eredetileg Izsák Lilivel akartam csinálni, akivel a Két nénit is csináltam. Neki kisbabája született, ezért le kellett, hogy mondja a felkérést. Ő ajánlotta Esztert maga helyett. Amikor találkoztunk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen egyértelmű volt, hogy működni fog. Julinak (Neudold Júlia) olvastam a Színház.hu-n a szakdolgozatát. Azt éreztem, hogy ez a csaj nagyon ért ehhez az egész iskolai, fiataloknak szóló színházhoz. Neki egyébként még van egy európai színházi ízlése, ami kicsit tágabb, mint amihez Magyarországon szokva vagyunk. Szaidával pedig egy párizsi tetőteraszon beszélgettünk úgy igazán először, és már akkor mondtam neki, hogy szeretnék vele dolgozni. Szeretem a kedvességét és a higgadtságát. Mindig jókor mond valami okosat.

- Mennyit fog még változni az előadás?

- Biztosan lesznek még kisebb változások. Most, hogy találkozunk a közönséggel, ki fogja adni magát, hogy mi működik, mi nem működik. Hogy mi az, amit jobban ki kéne bontani. Vagy el kéne dobni.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

"Először is, még mielőtt" - Bercsényi Péter, Spiegl Anna és a Kivi